„Tibor” – mutatkozik be a Csongrád-Csanád megyei Királyhegyes-Csikóspusztán az egyik lakott ház ura. Macska jön ki vele az utcára, aztán egy serdülőkorú cica, majd még egy és utána a többi. Ez tényleg sok macska, de nincs mit tenni, magyarázza Tibor, a család szereti őket. Amíg a macskákról beszélgetünk, lépésben megy el mellettünk egy terepjáró a toldozott-foltozott aszfaltúton.
Csikóspuszta 1772-ig volt puszta. Akkor lett Ferencé (báró Harruckern), 1844-ben dohánykertészek telepedtek meg a közelben. A falujuk Kiskirályhegyes lett, az uradalmat pedig Nagykirályhegyesnek nevezték el. 1789-től Bertalan az úr (Blaskovich), a gazdaságot harmadik fia, István örökölte, majd Ernő gazdálkodott itt, végül az ő fia, Péter, 1945-ig. A földosztás után az uradalmi épületek egy részét lebontották, családi házak épültek a tégláikból. Termelőszövetkezet alakult, iskolája is lett a településnek. 1950-ben Kiskirályhegyeshez csatolták Nagykirályhegyest Csikóspuszta néven, az idő tájt kétszázan laktak itt. Most húszan. Ők „még ilyen körülmények között is megtalálták számításukat, csodálatos természeti értékeit felismerve próbálják újraéleszteni a pusztulásra ítélt települést” – fogalmaz a királyhegyesi honlap.
A fejlődés tényleg megrekedt az ötvenes években. A gazdátlan házak omladoznak, nincs nagy mozgás, de ez csak az embernek rossz. Csikóspuszta határa 1997 óta természetvédelmi terület, barangolni és fotózni csak a Körös–Maros Nemzeti Park engedélyével szabad. Átvonul itt a daru, a kis lilik és a póling, fészkel a túzok. Ember alkotta madárodúból is több van itt egyetlen út menti facsoportban, mint a belterületen házból.
Nyugat felé csalogatják
Az odúk állaga is változó, ahogyan a házaké. Mint megtudtuk, az unatkozó csókákra jellemző, hogy szórakozásból szétverik a költőládát. Amelyik nem megfelelően készült, azt könnyebben.
Az Európai Unió támogatást ad az agrár-környezetgazdálkodási program keretében gazdálkodóknak, hogy a területükön gondoskodjanak a madarakról, amelyek kártevőt irtanak a földjeiken. Solt Szabolcs, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Ragadozómadár-védelmi Szakosztályának fajmegőrzési és szakterületi koordinátora azt mondja, hogy amikor a program indult, sok lelkiismeretes gazda érdeklődött náluk. Kérték a ládák alaprajzát, kérdezték, milyen fészekanyaggal kell feltölteni tavasszal – a csupasz deszkán nehéz egy csomóban tartani a tojásokat, a fiókák nem tudnak megkapaszkodni, rosszul fejlődik a lábuk –, de akadtak, akik igyekeztek ezt olcsóbban megoldani a támogatásért. Csikóspuszta környékén jó és rossz példát is lehet látni.
A nemzeti park és az egyesület is helyez ki ládákat, hogy bizonyos madárfajok ott találjanak fészkelőhelyet, ahol egyébként minden más feltétel adott a komfortos élethez, a jelenlegi vagy az egykori elterjedési területükön, amelyet korábban az ember jelenléte miatt hagytak el. E fajok közül az egyik a kék vércse (Falco vespertinus), „pusztáink papagája”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
