Lassan fél órája üldögélünk Wandával a harmincéves fa árnyékában, fölöttünk piruló cseresznyék, előttünk bodzaszörp, amikor felmerül a kérdés: vajon mi ennek az egésznek az értelme? Mi a célja egy közösségi kertnek, és mi – a párhuzam több mint nyilvánvaló – az életnek? A kert maga, aminek nem volt kezdete, így elkészülni sem tud? Átmeneti csatlakozás a folytonos változáshoz? „Ha a tűz mellett ilyenekről beszélgetünk, általában oda lyukadunk ki, hogy az egyetlen megnevezhető cél… az evés” – ezen jót nevetünk. „Nehéz erről beszélni, mert sem szekta nem vagyunk, sem semmi, de mégiscsak van ennek a közös kerti létnek egy spirituális dimenziója. Valahol tudjuk, hogy ezen a helyen úgy lehetünk együtt, mint sehol máshol. Nemcsak felszínesen, kapkodva, hanem feloldódva egy közös aktivitásban. Ha akarod, itt el lehet engedni a szokásokat, kötöttségeket, bejáratott viselkedési formákat.” Halkan, kissé tétován beszél, nagy szüneteket tart. Hagyja, hogy a mondatait a kert egészítse ki. Nem véletlen, hogy öndefiníciója szerint Reich Wanda leginkább téralakító. El-elkalandozok beszélgetés közben: mit fogok írni egy élettérré alakított kertről, amelynek részletei egyáltalán nem különlegesek, együtt az egész mégis elvarázsol? Nem írhatom, hogy ott kell lenned, és el kell szundítanod benne egy-két percre. Hogy szakítanod kell egy levelet a sárkányfogó salátából, a mizunából. Hogy amikor a nyelvedet megcsípi a mustáríz, megszabadulsz egy rossz emléktől.
| ||
Kacsajtosi 15.
Ez így egyszerre giccses és bonyolult, de hát mégis valami olyat próbálunk körülírni, aminek lényege a természet adta egyszerűség. A révfülöpi Kacsajtosi út 15-ös szám alatti telken vagyunk, a tóparttól bő tízpercnyi sétára, a 71-es úttól pár száz méterre. Reich Wanda és barátai itt alakították ki az elmúlt négy évben a Neked Szabad nevű közösségi kertet. Pontosabban évek óta folyamatosan alakítják, de ehhez a közös munkához három éve már bárki csatlakozhat. A kiindulópontjuk az volt, hogy a kertben mindig akad munka, valamit éppen mindig meg kell csinálni, fel kell építeni. Lakható ház a telken nem volt, a munkát a kerten kezdték. „Fent vagyunk önkéntesközvetítő oldalakon, onnan is rendszeresen érkeznek, többen visszajárnak, sátorhelyért vagy függőágyért cserébe segítenek építeni, esetleg tartanak egy workshopot arról, amihez értenek. A kert kalákarendszerben működik, a közös tevékenység a tudásátadás csatornája, mindenki azt hozza ide, amije van.”
A hely nyaranta kulturális befogadótérré alakul, vannak koncertek, vacsorák, közös főzések. A programszervezést leginkább a spontaneitás jellemzi, de tavaly júliusban például az egész hónapra megvolt előre a menetrend. „Ez nem úgy néz ki, hogy megrendelünk egy zenekart, az idejön, aztán kifizetjük. Inkább arra törekszünk, hogy az itt kikapcsolódó zenészekkel együtt kialakuljon este egy közös dobolás vagy jammelés a tűz körül. Ha pedig meghirdetünk egy közös vacsorát, akkor együtt főzünk, de a vendégek lehetőségeikhez mérten adománnyal is segíthetik a kert fenntartását. Bármilyen program van itt, mindenkit bevonunk, nincs passzív szórakoztatás, kiszolgálás, befogadás, ezek a kategóriák összekuszálódnak.”
Burjánzanak a gondolataim. A kertben minden olyan egyszerű, hogy csak bonyolultan lehet körülírni. Pedig elég csak üldögélni a cseresznyefa alatt, és egy óra elteltével magától kérdőjel kerül egy olyan mondat végére, amit előtte kijelentésnek véltünk.
Wanda Budapesten nőtt fel, elvégezte az Iparművészeti Egyetemet, dübörgött az építész-dizájner karrierje, csak éppen arra nem maradt ideje, hogy éljen. „Gyorsan jelentkeztek ennek az életformának a mellékhatásai: a rohamosan sokasodó stressz, az emberi kapcsolatok kiüresedése és az éjszakai életben való megmerítkezés és feloldódás mint álmegoldás mindenre.” Úgyhogy otthagyta a várost, feladta a munkáját, hogy „megnézze, mivel lehet hozzátenni a közöshöz, nem csak elvenni belőle”. A választ Szicíliában találta meg egy olívaültetvényen, ahol fél évet önkénteskedett. „Jöttek-mentek az emberek szabadon, vidáman, együttműködött a helyi sajtműves, a kolbászkészítő, a romos házakat helyi tradicio-nális módszerekkel felújító építész, a második generációs biokertész, átjöttek a helyi zenészek, főztek, és közben eszmét cseréltek mondjuk arról, hogyan érdemes paradicsomot termeszteni. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy ezt érdemes csinálni, ott tapasztaltam meg, milyen a frissen szedett zöldségedet enni a bolti helyett.” A helyszín adott volt: a családi nyaraló évekkel ezelőtt egy zárlat miatt leégett, a telket elfoglalta a természet. Wanda leköltözött, nyaranta kertet épít, ősztől tavaszig viszont továbbra is önkénteskedik Európa-szerte. A főváros nem hiányzik neki, „jókat üdülök Pesten egy-egy hétvégén, ez elég is” – mondja. „És télen? A hideg hónapokban nem kísért meg itt az unalom?” – dobom be az álkérdést, de elnézően válaszol: „Ez sokaknak ijesztő, pedig az az igazi pihenés. Igaz, hogy beszűkül a tér, néha egészen a kályha közvetlen közelségéig, de az nem igaz, hogy a Balatonon télen nem történik semmi. Ezer dolog történik mindennap, csak itt kell élned hozzá, hogy észrevedd.”
Biciklivel a tóba
Volt már a kertben akro jógaóra, marokkói vacsora, csereberevásár, az idei program még alakul, de biztosan lesz palántapiac, kemenceépítő és kertészeti workshop. Nem is akármilyen kemencét építenek majd: a rengeteg felesleges tükröt összetörik, hogy a szilánkok elnyerjék méltó helyüket a diszkókemence kupoláján.
A kert mindenki előtt nyitott, nem utasítanak vissza senkit, a sátrazás, a kinti zuhanyzó, a száraz ökovécé önmagában megszűri a jelentkezőket. „Akit az ilyesmi zavar, máshova megy, és ez jól van így.” Véletlen, hogy ki milyen témát hoz be, „de az nem véletlen, hogy mi egy kertben élünk, a várostól távol. Ez az életmód számunkra terápiás hatású: dolgozunk a kerten, dolgozunk magunkon, és jól érezzük magunkat. Ehhez lehet csatlakozni, mi ezt tudjuk nyújtani.”
Ahogy kiveszem szavaiból, a magántulajdon megosztása Wanda alapfilozófiája, bár ő nem használná soha ezt a szót. „Amit érdemes birtokolni, azt megosztani is az” – mondja. Ha mindenképpen meg kell fogalmazni valamilyen távlati célt, ezt mondaná: „Mindenki jusson el ide, akinek ez fontos lehet. De annak örülnék, ha előbb-utóbb formailag és hivatalosan is leválna rólam a kert, és minden értelemben egy organikusan változó közösség birtokolná, mondjuk, egy egyesület vagy alapítvány formájában. Ez nagyon messze van még, de a környéken több városból ide költöző pár, kisközösség jár hasonló cipőben, előbb-utóbb ki fog alakulni egy ernyőszervezet.”
Ahogy fogy a bodzaszörp, további két cél körvonalazódik még előttünk. Az egyik a paradicsomi dzsungel: „Képzelj el egy dús kertet, amiben nincs pázsit, nem kell kapálni, kaszálni, gyomlálni, locsolni, mert a növények, gombák, állatok és emberek úgy működnek együtt, hogy minden magától fejlődik, mert táplálják egymást. Mint egy őserdő. Nekünk csak szüretelni kell.” Ez nem mese, hanem a permakultúrás kertépítés lényege – teszi hozzá. A nyáron permakultúra-szakértő kertész is érkezik majd hozzájuk Írországból, hogy megtanítsa, hogyan kell önfenntartó földet kialakítani.
A másik, talán rövidebb távú cél egy kétéltű vízibicikli. Egy olyan jármű, amire a kertlakók felpattannak már a kapuban, legurulnak az egyébként már teljesen szabadstrandmentes északi partra, de nem szállnak le, hanem egyenesen beletekernek a vízbe. És onnantól lebegnek a felszínen, mint egy hajó. Hogy ez mennyire mese és mennyire nem, nekem már szinte mindegy. Mustárízzel a számban hajtom be a kertkaput.
