Balatonfenyvest nem a felkapott üdülőhelyek között emlegetik, a Déliből induló vonat kiürül, mire ideér. A mintegy 2 ezer lakosú faluban ugyanúgy egymás hegyén-hátán állnak nyaralók és a kiadó apartmanok, mint máshol, de a szállodák és vendéglők száma már sokkal szerényebb. E viszonylagos ismeretlenség a fővárostól való távolsággal is magyarázható (mintha Fonyódnál véget érne a déli part), de úgy tűnik, a falu is rájátszik a kívülállóságára. „Itt, a Balaton-partnak a délnyugati végein a nyugalom, a csend volt jellemző, melyet névadónk a település keleti felét kísérő fenyves mindig is egy kicsit vadregényessé, különlegessé tett. Sikerült megőriznie azt az arculatát, mely minden más Balaton-parti településtől előnyösen megkülönbözteti” – olvassuk az önkormányzat honlapján a meglepő eszmefuttatást. Az is elgondolkodtató, hogy Fenyves legnagyobb szenzációját, az egyetlen balatoni kisvasutat még annyian sem ismerik, mint a nyugodalmas üdülőhelyet. Pedig főleg itt, a déli parton szokás arra panaszkodni, hogy rossz idő esetén „meghal minden”. Ráadásul ez a kisvasút bizonyosan a legolcsóbb balatoni szórakozás. Az oda-vissza menet kijön egy ötszázasból, ennyiért két gombóc fagyit sem lehet venni a parton.
A mintagazdaság expresszvonata
A gigantikus lángossütőbódéra emlékeztető „modern” állomásépülettől pár méterre nem csak léptékében más vasúti világ tárul elénk. A régimódi, terméskő alapú, tornácos felvételi épület előtt gondozott virágtartók, hiánytalan padok. A csap működik, a vécé tiszta, az utazási információkat el lehet olvasni, csak az állomás előtt várakozó zöld személyvagon viharvert, oldalán mintha lövésnyomok lennének. Néhány szórólapot is lehet vételezni; ezek a környék túra-, kultúra- és egyéb lehetőségeire hívják fel a figyelmet. Ha azonban bárki is valamiféle csinos kis meseországot képzelne ide, elkésett néhány évtizeddel. Igaz, hogy az állomás közvetlen környezete tiszta és rendezett, de a környékről nem mondható el ugyanez. Az átjáró mellett a gazban „Tilos az átjárás!” felirat, mellette a nyolcvanas évek végének cukormázas stílusjegyeit viselő, valaha élénk színekben pompázó üres bódésor ugyancsak merő pusztulat, bár az egyiken még látni a Fotószerviz feliratot, a másik talán virágbolt lehetett, a harmadikban árulhatták a karúszókat, gumikrokodilokat. Viszont az egykori üzletekre meredő, szintén oszlásnak indult hatalmas koszosfehér épület homlokzati feliratából – Miami Disco – az derül ki, hogy mégsem csak „a nyugalom, a csend volt mindig jellemző” Balatonfenyvesre. A szellemidézés közvetlenül az állomásépület mögött zárul: itt a Fenyves Pizzéria nyomait fedezhetjük fel, kísérteties portálja, pisztáciazöld homlokzata, boltíves bejárata ugyancsak a századvég vállalhatatlan ízlésvilágát tükrözi. Meg azt is, hogy a fenyvesi kisvasút aranykora véget ért. Pedig nem is olyan rég, a jelenlegi egyetlen járat mellett, két másik is közlekedett.
A balatonfenyvesi kisvasút a fiatalabbak közé tartozik, de története kezdetén a turizmushoz nem volt köze, a Gazdasági Vasutak Nemzeti Vállalat kezdte építeni 1950 őszén kizárólag teherszállítási célból. A 760 milliméter nyomtávú gazdasági vasút építését az indokolta, hogy a Nagybereki Állami Gazdaságból mezőgazdasági terményeket – kendert és cukorrépát –, illetve tőzeget és mésziszapot szállítsanak a balatonfenyvesi vasútállomásra, onnan pedig a szélrózsa minden irányába. Az építkezésen elítéltek is dolgoztak, a beruházást harsány propaganda kísérte, ami attól volt különösen tragikomikus, hogy a munkálatokat úgy állították be, mintha az efféle vasút lenne a korszerűség csimborasszója, mintha az ország keskeny nyomtávú pályáinak zömét nem a 19. században építették volna. „Átvételkor derült ki csak igazán, hogy régi tulajdonosaik, a népnyúzó földbirtokosok mennyire elhanyagolták gazdasági életünk e fontos területét” – írta 1952-ben a Somogy Megyei Néplap a régi gazdasági vasutakról. A kor gigantomániájának megfelelően 100 kilométeres hálózatot szerettek volna; úgy tervezték, hogy a kisvasút egészen Kaposvárig megy. Ez csak ábránd maradt, de még így is jelentős halózat jött létre; a környező majorok mellett két újabb települést, Táskát és Somogyszentpált is sikerült bekapcsolni, illetve a Buzsákhoz tartozó Csisztafürdőt. És nemcsak vasúti pálya épült. Az első megállóhely, Imremajor az állami gazdaság valóságos munkásparadicsomává vált, amelyről 1954-ben ezt írta a Kincses Kalendárium: „Messzebbről máris olyan (…), mint egy kisebb város. A családi házakkal körülvett térségen L alakban épített kultúrház: 500 ember fér el benne. Nem messze van hozzá az üzemi konyha. Naponta 8 forintért reggelit, ebédet, vacsorát kapnak a gazdaság dolgozói. De van még más középület is. Ez a kismagyaroké: a napközi otthon. Nyugodtan dolgozhatnak az asszonyok is. Nem kell a főzéssel bajlódni, nem kell aggódni, hogy mi lesz a gyerekkel.”
Lápi menet
Az állami gazdaság egykori kulturális és üzemikonyha-bázisa ma Majorka Turisztikai Rendezvényközpont néven működik. Honlapjuk szerint van itt minden a kézműves piactól a romkocsmáig, azt írják, hogy „a hét minden napján várjuk a természet szerelmeseit”, de májusban ebből sokat nem látni a vonat ablakából. Kedden, kora délután összesen hárman vagyunk a kocsiban, ha nem számoljuk a kalauzt, aki természetesen a keresztnevén szólítja két útitársamat. Nekik a kisvasút egyértelműen a hazajutás eszköze, nem holmi élményvonatozás, noha gyorsaságról nem beszélhetünk. Az alig 5 kilométeres Balatonfenyves–Imremajor-táv több mint negyedóra, vagyis a vonat a 20 kilométer/óra sebességet sem éri el, ám ez csak eleinte zavaró.
Miután ugyanis elhagyjuk az első állomást, olyan természeti csodát láthatunk, ami mindennek ellentmond, amit valaha is gondoltunk a Balaton déli partjáról. A Nagybereknek nevezett vidéket a 20. századi nagy lecsapolásokig ugyanolyan mocsaras fertő uralta, mint a Kis-Balatont, és ennek a nyomait őrzi ma is a Fehérvízi-ősláp, amelyen keresztülhalad a vonat. A több mint 1500 hektáros területet már 1977-ben természetvédelmi oltalom alá helyezték, legmélyebb részeit egész évben víz borítja, ám gumicsizma nélkül a vonatból látható nádas földeken sem ajánlatos járkálni. De a magasabb részeken már afféle parkerdők zöldellnek. Zötyögés közben szajkót, gólyát, sőt áldozatára lecsapó vércsét is láthatunk, viszont az annyit emlegetett legendás vízimadár-populáció kis- és nagykócsagjai nem mutatkoznak. Cserébe megfigyelhetünk őzeket, sőt egy nőstény szarvast is, ami arra utal, hogy megszokhatták a kisvasút kellemesnek éppenséggel nem mondható zörgését. A Somogyszentpálig tartó 14 kilométeres út majd’ háromnegyed óra, a falu nevezetességeit nincs időnk megnézni, mert a vonat öt perc múlva indul vissza. Akkor járunk a legjobban, ha átülünk az ellenkező oldalra, hogy abból az irányból is megcsodáljuk a varázslatos vidéket.
Irány a termál
Imremajornál a vonatablakból is látni az elágazást, majd a bozótban eltűnő sínpárt, amely a környék másik szenzációjáig, Csisztafürdőhöz futott valaha. Felfedezése ugyancsak az 1950-es évekhez köthető; Nagyberekben nemcsak a tőzegre meg a mésziszapra repültek rá, de a kőolajra is, akkor tört fel a termálvíz a puszta közepén. Az ásványi anyagokban gazdag kénes gyógyvízről azóta megállapították, hogy mozgásszervi és reumatikus betegségek, nőgyógyászati, bél- és gyomorpanaszok kezelésére is alkalmas, de a korabeli fotókon még csak azt látni, hogy az első medencét úgy hozták össze, hogy a napraforgóföld közepére ástak egy gödröt. A dagonyát ekkor még gyalogosan lehetett megközelíteni, és mivel a kisvasút is előbb ért oda, mint az útépítők, valójában a vonatnak köszönhető, hogy a hatvanas években rendes medencét, büfét, öltözőt is építettek. A fürdő és környéke az elmúlt 50 évben folyamatosan fejlődött, úgyhogy a kisvasutat is nyugodtan megszüntethették. Ma már 5 medencéje, szaunája, orvosi szobája van, és továbbra sem ül rajta a Wellness-Magyarország steril árnyéka – de nem biztos, hogy sokáig így marad. Közvetlen szomszédságában már épül a látogatóközpont 440 millióért, uniós pénzből. Talán ezzel függ össze, hogy a kisvasúti pálya újjáépítése is terítékre került. „Gyakran nyaralok a közelben, tudom, milyen remek kiegészítő program a vonatozás, főleg rosszabb időben, amikor fürödni nem lehet. Annak idején Csisztapuszta felé is sokat utaztam innen, vágyam és tervem, hogy előbb-utóbb azt a vonalszakaszt is felújítsuk, újra üzembe helyezzük” – mondta két éve a Blikknek egy kisvasúti napon Dávid Ilona, a MÁV vezérigazgatója, megkeresésünkre pedig a MÁV sajtóirodája azt válaszolta, hogy a jövőben mintegy félmilliárd forintot fordít a társaság a balatonfenyvesi kisvasútra; a csisztafürdői szakasz építési terve és engedélyeztetése 2018 végén várható.
