Mindez azzal járt, hogy a kelet-európai országok közül elsőként Magyarországot árasztották el az olyan nyugati használt kocsik, amelyeket hazájukban nem lehetett eladni. De még így is sokkal gyorsabbak és erősebbek voltak, mint a KGST-piac közismert márkái. Sokan ekkor élhették át először a gyorsulás vagy a jóval 100 feletti tempó mámorát, nem törődve az autó műszaki állapotával, a tapasztalat hiányával. Akkoriban a műszaki vizsgát, a vezetői engedélyt és a rendőri intézkedés mellőzését is viszonylag olcsón meg lehetett „vásárolni”, a szervizek pedig életveszélyes buherálásokkal próbálták áthidalni az alkatrészhiányt.
Miközben a kortársak a magyar közlekedés történetének legnagyobb pozitív változásaként értékelték a „szabad autóválasztást”, a baleseti statisztikákban lesújtó eredmények jelentek meg. Míg 1988-ban a közlekedési balesetek halálos áldozatainak száma 1419 volt, a következő évben már 1817, 1990-ben pedig 2033.
A vészes statisztikákat látva, az illetékes hatóságok és intézmények arra jutottak, hogy minden eszközt meg kell ragadniuk a lakosság felvilágosítása és nevelése érdekében. Akár a művészi kifejezőeszközöket is.
A rendőrség kebelén belül működő Országos Balesetmegelőzési Bizottság (OBB) a kilencvenes évek elején állt elő a közlekedési balesetek áldozataira emlékeztető szobor ötletével. Ekkorra már elárasztották a közutakat a balesetek helyszínén felállított házilagos emlékművek. E szabálysértések fölött szemet hunyva a hatóságok hamar felismerték, hogy a bokrok tövében álló fakeresztek, szalagkorlátra helyezett koszorúk és egyéb egyszerű installációk a baleset-megelőzési propaganda leghatásosabb eszközei lehetnek, ezért nem távolították el azokat. Az OBB ötlete is innen eredeztethető, bár az sem lehetett mellékes, hogy az 1990-es évek elején a „központi emlékhely” kifejezést még sokkal gyakrabban használták. A kezdeményezés 1995-ben kapott zöld utat, akkor jelent meg a bizottság felhívása, amely ezzel zárul: „Osztozni akarunk az anyák, az apák, a gyermekek soha el nem múló fájdalmában. Azt szeretnénk, ha az emlékmű avatásának napja minden évben a Közlekedési Balesetek Áldozatainak Napja lenne. Mivel az ország, az egész társadalom, valamennyiünk ügyéről, mindnyájunkat okkal foglalkoztató kegyeleti mementóról van szó, az emlékművet közadakozásból szeretnénk felépíteni. Bízunk abban, hogy a cégek, intézmények, magánszemélyek az emlékmű felállítását olyan fontos közcélnak tekintik, hogy anyagi lehetőségeikhez mérten támogatni is kívánják.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
