A nemzeti építészet mibenlétén viszont már több mint egy évszázada törik a fejüket a szakma gyakorlati és elméleti művelői egyaránt – különösebb siker nélkül. Természetesen mindenkinek beugrik Kós Károly vagy Lechner Ödön neve, megjelenik a meredek tető, a míves ácsszerkezetek, vagy a Zsolnay-kerámiával burkolt pártázatos homlokzat, de az kétséges, hogy ezek tipikusan magyar építészeti karaktert, egységesen követett stílust eredményeztek volna. Már a 18. században volt próbálkozás a nemzeti oszloprend megteremtésére, a 19. század során a népművészet kiapadhatatlan forrásának becsatornázására, keresték a gyökereket Ázsiában, de a kísérletek mindig megrekedtek a formai elemek átvételénél – nem véletlenül. Az építészet ugyanis sokkal komplexebb folyamatok eredménye, a technikai tudás, a társadalmi feltételek, a rendelkezésre álló anyagok, az építtetői szándék mind-mind meghatározza, hogy végül milyen forma születik. Ám a nemzeti karaktert következetesen formák mentén keresgélték, és sejthető, hogy most is valami hasonló lebegett a törvényhozók szeme előtt.
Nemzeti vagy magyar?
A nemzet nem pusztán etnikai kategória, hanem konkrét társadalmi, kulturális berendezkedéshez köthető képlet: a felvilágosodás, illetve nálunk a reformkor szülötte, tipikusan a 19. század gondolkodásmódjához, a nemzetállamok megszületéséhez kapcsolódik. A barokk kori Franciaország társadalma például nem nevezhető nemzetnek, fényévnyi távolság választotta el a kastélyokat építtető nemességet a társadalom más rétegeitől. Egy francia barokk kastély ugyan tipikus, a korra és a földrajzi helyre jellemző építészeti jegyeket mutat, ez azonban mégsem nemzeti építészet. Nemzetről a polgári forradalmakat követően beszélhetünk, a nemzeti építészet, azaz a tudatos törekvés a nemzet valós vagy vélt karakterének megjelenítésére az épített környezetben ehhez a pontosan definiálható korszakhoz kötődik. Ilyen értelemben tehát ma sincs „nemzet”, mert a klasszikus polgári társadalom átadta a helyét egy újabb, egyelőre még nem pontosan definiált együttélési formának. A nemzettudathoz köthető építészeti megnyilvánulások ezért kérdésesek.
Legfeljebb az etnikai hovatartozás alapján lehet különbségeket keresni, de kérdés, hogy találunk-e. Minden abba az irányba mutat, hogy sokkal inkább a hely, a környezeti feltételek formálják az épületek megjelenését, hacsak nem kifejezetten politikai szándék és tartalom vezérli az építészetet. Érdekes kérdés, milyen lenne az „ország háza” vagy a „város háza”, ha ma kellene újonnan felépíteni. Ami biztos: egyetlen kortárs tervezőnek sem a kupolatornyos, neogótikus Parlament jutna eszébe.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
