Helyükre modern épületeket emeltek az 1940-es évek végétől kezdve, egyesével, hosszú kihagyásokkal, úgy harminc éven át. Az új házakkal szemben nem voltak különösebb elvárások, de a végeredményt látva egyértelmű, hogy a tervezőknek kerülniük kellett a feltűnősködést. Így történt ez a Döbrentei tér és a Dózsa-szobor közötti szakaszon, a 23–25. számú ház esetében is, amely Kiss Tibor tervei szerint épült 1961-ben. Valójában két, egymással szemben álló hatemeletes házról van szó, amelyeknek bejárati homlokzata egy kis parkra néz. Ám az egyszerű megoldások ellenére ezek az ún. OTP-házak akkoriban a legnagyobb luxust testesítették meg. A központi fűtéses lakások mindegyikéhez erkély tartozott – a nagyobbakhoz erkéllyel növelt loggia –, a földszint hátsó részén garázsokat, az emeleten pedig mosókonyhákat is kialakítottak. A két házban összesen 74 lakás épült, a legnagyobbak három szoba hallosak, a legkisebbek egyszerű garzonok. „Az alaprajzok elnyújtott tömbjei függőfolyosós elrendezést, az öröklakás kényelme és a központi fűtési rendszer zárt lépcsőházas elrendezést kíván. Innen származik az üvegtéglafalas fűtött folyosóról nyíló, emeletenkénti 6 lakás rendszere” – írta a házakról 1962-ben a Magyar Építőművészet, de azt is méltányolták, hogy „a homlokzati kiképzés szerény, és az ilyennek nem nevezhető környező épületek között megnyugtató szándékú”. A cikk szerzője a viszonylag kis méretű ablakoknak is megtalálta a pozitív vonatkozásait. „A nyílásszerkezetek méretei a világítás szabályainak szem előtt tartása mellett, a közeli szomszédságra tekintettel minimálisak” – írta, de rögtön hozzátette azt is, hogy „ezzel hőtakarékosság és bútorozhatóság szempontjából igen gazdaságos lakótereket nyertünk”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
