„A sérelmeinket dédelgetjük” - Ferkai András építészettörténész a rekonstrukciós lázról

szerző
Zöldi Anna
publikálva
2016/18. (05. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi időben Európa-szerte több elpusztult ikonikus épületet újra megépítettek, némelyiket romállapotából, némelyiket a puszta semmiből. A gyakorlat Magyarországon is terjed – a kormányzat budapesti építési programjaiban előnyt élvez a 19. század, és sorra készülnek a középkori várak teljes rekonstrukciói. A jelenség okairól és lehetséges következményeiről kérdeztük a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárát.

Magyar Narancs: Anyagában újraalkotni az elpusztult Művet – ez az építészet specifikuma? Ha elpusztulna a Mona Lisa, miért nem jutna eszébe senkinek újrafesteni?

Ferkai András: Mert nem lehet. Leonardo saját keze vonása, sfumatója visszahozhatatlan. Az épületet viszont a kultúra története során mindig nagy használati tárgynak tekintették, ritkán tartották olyan értékesnek, mint egy szobrot vagy festményt. A teljesen elpusztult épületek rekonstrukciója akkor lehet indokolt, ha ezek valamilyen kataklizma folytán tűntek el – természeti vagy történelmi katasztrófák nyomán. A legtöbbet emlegetett példák a szándékos pusztítások, elsősorban a 2. világháború okozta sérüléseket tüntetik el – ezek esetében a szándék érthető. Varsót – válaszul az 1944. augusztusi felkelésre – a németek bosszúból letarolták. A háború után mindenki elfogadta, hogy az akkori műemlékes elvekkel szemben rekonstruálják a belváros eredeti külső megjelenését, a házakon belül azonban már nem az eredeti állapotot állították vissza.

false

 

Fotó: Bujnovszky Tamás

MN: Volt olyan az építészettörténetben, amikor törekedtek a múlt feltámasztására?

FA: A 19. századnak volt hasonló hozzáállása, gondoljunk Schulek Frigyes Halászbástyájára vagy a Mátyás-templomra. A nemzeti nagysághoz nem tartották méltónak a templom akkori szerény formáját, hát továbbálmodták. Az igazság az, hogy akad ennél jobb példa is a historizmus korából. Möller István a zsámbéki templomromot nem építette újjá, csak az állagvédelmét biztosította példaszerűen. Helyette a Lehel téren emelt új templomot a zsámbéki előkép formáival. Ha olyan fontos számunkra a múlt, létre lehet hozni egy másolatparkot, de az eredeti épületeknek a jövő generációk számára is hozzáférhetőnek, kutathatónak és értelmezhetőnek kell maradniuk. Az antikvitás igazán jelentős korszak volt, az olaszoknak vagy a görögöknek mégsem jut eszükbe visszaépíteni, el bírják viselni, hogy csak romjaik vannak. A purista műemlék-helyreállítást sajnos nálunk már az építészek és a műemlékesek egy része is természetesnek tartja. Sokan úgy gondolják, nehéz történelmünk volt, tatár, török, a Habsburgok és háborúk pusztították épületeinket, no és a szocializmus – nekünk tehát jár, hogy lássuk a múltunk értékeit, és ne bokáig érő romok közt mászkáljunk. A történelemkönyveket átírjuk, a romokat visszaépítjük. Mindig a veszteségeket látjuk, a sérelmeinket dédelgetjük és revansra vágyunk.

MN: Országszerte sorra épülnek vissza középkori várak romjaikból: Diósgyőr, Füzér, Boldogkővár – és még lehetne sorolni. Ezzel mi a baj?

FA: Ezek a rekonstrukciók nem műemlék-helyreállítási keretből készültek: 2009-től turisztikai pályázatok révén, újabban nemzeti programok alapján újulhattak meg, és attrakciókról, illetve a jövedelemtermelő képesség növeléséről szólnak. A nyírbátori reneszánsz várkastélyban panoptikumot rendeztek be, Ozorán ott ülnek a műanyag figurák a műanyag sonka mellett, eredetinek látszó bútorok között. Van olyan végzett belsőépítész tanítványom, aki remekül megél a „középkori” és „reneszánsz” bútorok gyártásából. Fel sem merül, hogy múzeumi kiállítást is lehetne nyitni az új termekben. Pedig a kulturális turizmus nem azonos a panoptikumvilággal. Nem igaz, hogy az emberek csak lovagi tornákra, „korhű” lakomákra, nosztalgikus álvilágra vágynak – ez a közönség lenézése. És ne felejtsük el, minél több várat állítunk helyre, annál többe kerül ezek fenntartása, ami a belépőkből aligha fenntartható. Szerintem a várromok is gyönyörűek a tájban. A tragikus történelmet a romok mutatják igazán. A purista műemlékvédelemmel szemben álló John Ruskin szép gondolata volt, hogy hagyni kell az elhagyott épületeket meghalni. Nem arról van szó, hogy ne lehetne fontos épületeket használhatóvá tenni, vagy részlegesen rekonstruálni. De lényeges, hogy mindez hiteles, fenntartható legyen, értelmes és a múltjához méltó funkciót kapjon.

MN: Mi a véleménye a visszaépítések hitelességéről?

FA: Tíz évig a műemléki tervtanács tagja voltam, nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzak ezzel a kérdéssel. A legkorszerűbb muzeológiai és prezentációs eszközökkel ma már egy épület teljes fejlődéstörténete bemutatható, és ez fontos, hiszen korszakonként különböző elvi rekonstrukciók lehetségesek. A visszaépítés viszont csak egyfajta lehet, és az ott marad, szó szerint kőbe vésve. Gond, hogy nincs a közönség számára hiteles információ, még ott sem, ahol ez tudható lenne. A nagymérvű anyagi kiegészítés rombolja a régi anyagot. Ezek a projektek rohammunkában, a pályázati ciklusokhoz igazodva készülnek el. Az eredmény ropogósan friss épület, akár egy számítógépes látványterv: eltünteti a történetiséget, az egymásra rakódó rétegeket, és ez a várakozással ellentétben nem segíti a beleélést a középkorba.

Füzéri vár: a másfél milliárdos illúzió

Füzéri vár: a másfél milliárdos illúzió

Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

MN: Végül azt is megépítjük, ami sosem állt. A sajtóban megjelent, hogy a friss Kossuth-díjas, volt országos főépítész, Nagy Ervin foglalkozik Makovecz Imre felső-krisztinavárosi templomának kiviteli terveivel. Erről mi a véleménye?

FA: Veszélyes vállalkozás. Ha egy munkatárs vagy pláne egy tanítvány beszáll, az már nem lesz olyan, mintha Makovecz tervezte, művezette volna. Az önkényes válogatásra is jó példa Makovecz Imre életműve, amelynek kiemelt kezeléséről, esetleges műemlékké nyilvánításáról kormányrendelet született. Ennek kapcsán előírtak egy kutatást és felmérést a meglévő épületekről, összeállt a fotóanyag, és állítólag valaki rábökött a korai áruházaira: na, ezt nem, ezek csúnya betonépületek. Pedig éppen a korai Makovecz-épületek mutatják a legerősebb steineri hatást, amiről akkor nem volt szabad beszélni. Ki veszi a bátorságot arra, hogy egy ilyen életműben szelektáljon?

MN: Mi a veszélye a magukat hitelesnek állító visszaépítéseknek?

FA: Amikor a budai várpalota kapcsán felmerült a Hauszmann-féle állapot helyreállításának igénye, vagyis hogy a 20. század eleji állapotot kell visszaállítani, lelkes múltrajongók a blogjukon rögtön arról kezdtek vitatkozni, hogy miért nem a Zsigmond-kori palotát építik vissza, az sokkal szebb volt. A tetszőleges választás a múlt korszakai között felhúz egy zsilipet, a gátlás felszabadul, és ezek után nehéz megmagyarázni a laikusoknak, hogy a középkori palotát miért nem lehet visszaépíteni. Szokásos érv, hogy a műemlékesek vaskalaposak, a Velencei Charta – amely ragaszkodott hozzá, hogy a kiegészítésnek jól láthatóan el kell különülnie az eredetitől – elavult. A műemlékesek folyamatosan frissítik a szemléletüket, de a történeti értékről, a hitelességről sosem mondtak, nem is mondhatnak le. A 2000-ben kiadott Krakkói Chartában ez olvasható: „teljes épületrészek rekonstrukciója az épület eredeti stílusában kerülendő”. Rekonstrukcióra csak indokolt esetben kerülhet sor, viszont a kortárs kiegészítésekre sok jó példa van a világban.

MN: Úgy tűnik, hogy a visszaépítés a társadalom számára elfogadhatóbb, mint a kortárs kiegészítés vagy éppenséggel a kortárs építészet. Hogyan kell ehhez az építészszakmának viszonyulnia?

FA: A modern műemléki kiegészítés jó példáit, a 60-as évek nyersbeton, üvegtégla világát nálunk manapság nem szeretik. Hasonló kortárs eszközökkel Olaszországban, Svájcban vagy Szlovéniában sikereket lehet elérni. A Liget projekt esetében viszont kérdés, hogyan fér majd meg egymás mellett a kortárs japán építészet és a Közlekedési Múzeum visszahabosított pavilonja, ami eredetileg is ideiglenes épület volt a millenniumi kiállításon, és annak sem a legjobb. Egy korszerű közlekedési múzeum befogadására pedig alkalmatlan, annak nagyobb területen kellene épülnie, például a mostani vasúti parkban, ahogy sokan mondják. A Vágó fivérek színháza sem a legjelentősebb épület az életművükben, ezt a modern építészet kutatójaként nyugodtan ki merem jelenteni. Miért kell oda gyerekszínházként visszaépíteni? Ha a Széchenyi fürdő és a Vajdahunyadvár architektúrája a mérce, akkor talán érthető, de a Ligetbe tervezett kortárs sztárépítészettel ez köszönő viszonyban sem lesz, megmagyarázhatatlan eklektikus halmaz jön létre. Nem értem, miért állítjuk magunkat megoldhatatlan kihívások elé. Budapesten sok be­építhető szabad terület és felújításra érdemes, üresen álló épület van.

MN: A Várra visszatérve: a palota használható most is, mi indokolja a tervezett beavatkozásokat?

FA: A Várban más a szándék, elsősorban a program készítője tehet arról, mi készül. A Frauenkirche újjáépítését, a berlini Schloss visszaépített homlokzatait az állampolgárok akarták, és önszántukból, közadakozással segítették. Nálunk minden központi utasításra épül. Ha Budapest lakossága összeadja a pénzt a 19. század visszaépítésére, akkor nem szólhatunk ellene egy szót sem. De miért mondják meg kívülről, hogy mi jó nekünk? Ezek olyan gigaprojektek, amik kormányzati ciklusokon át húzódnak, és a sorsuk beláthatatlan. Azt mondják, a palota saját maga múzeuma lesz, miközben állami reprezentáció célját is szolgálja. A legújabb érv a kulturális funkciók száműzésére: ott őrizték a koronát, a palota nemzeti emlékhely. Azt tisztán kell látni, hogy ez a szimbolikus gesztus nem olcsó játék: először új Nemzeti Galériát és nemzeti könyvtárat kell építeni másutt, majd következhet a hatalmas palota belső átépítése és külső ruhájának visszafazonírozása. E munka első üteme, egyben főpróbája a Szent István terem helyreállítása, a Lovarda és a testőrségi palota újraépítése. A Szent István terem a Budapesti Történeti Múzeum területén többé-kevésbé hitelesen és reálisan helyreállítható. A palota teljes dunai díszteremsorának rekonstrukciója, az A épület és a mai kupola bontásával, illetve az egykori állapot visszaépítésével már nehezen helyeselhető. Egyetértek a Hauszmann-bizottság kilépett tagjaival abban, hogy a palota kulturális hasznosítása a hatvanas években önmagában értéket jelentett, s ebből jó lenne minél többet megőrizni, az állami reprezentáció ellenében.

Mai programok
Az Országos Széchényi Könyvtár kiköltöztetését semmi sem indokolja. Elegendő a tömör raktárait kihelyezni, amire a digitalizálás lehetőséget ad, és akkor újra létrehozható a várudvarok és kertek között megszűnt kapcsolat, ahogyan ez Potzner Ferenc terveiben szerepel. A funkciójában idegen Lovarda és a Tabán felől aránytalan testőrségi palota visszaépítése nehezen magyarázható mással, mint hogy „ott volt”. Először visszaépítjük, aztán kitaláljuk, mi is lesz benne. Nagyon furcsa és valószínűleg az építészek számára is nehezen emészthető dolog csupa „diszponibilis” helyiséget tervezni. A palota tömegének és homlokzatainak purista rekonstrukciója ugyanolyan gondokat vet fel, mint a belsőké. A ma látható épület már geometriájában, szerkezetében sem a régi, nem csak teteje, részletei és a kupolája változtak meg. Janáky István, Hidasi Lajos, Czagány István és Gerő László valóban egy másik épületet hozott létre, kérdés, hogy ez rosszabb-e, mint a Hauszmann-féle átépítés volt. Azt gondolom, hogy ebben sosem fog egyetérteni a Hauszmann- és a Hidasi-párt. A palota történetéhez viszont – akár tetszik, akár nem – hozzátartozik ez az ötven-hatvan éves korszak is, nyomtalanul eltüntetni ezért nem lenne szerencsés.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Zöldi Anna
publikálva
2016/18. (05. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Ktesibios
    2016. május 29., 14:44
    Ez nem egyszerű kérdés. Elvek itt, elvek ott. Általában nem vagyok híve a "semmiből" teremtett historizmusnak, főleg ha visszamenőleg akar igazolni valami nagy-nagy nemzeti valamit. De nem kellene úgy tenni, mintha az elmúlt évtizedek műemlékes gyakorlata annyira csodás lett volna. Szörnyen etikus, de hátborzongatóan ocsmány megoldások sorozatát láthatjuk szerte az országban. Nagyon sokszor rosszul megválasztott technológiák és pocsék kivitelezés is járul mindezekhez. Az biztos nem jó út, ha egy épületről remek szakmai előadásokat kehet tartani egy törpe kisebbségnek, miközben az emberek értetlenül vagy utálkozva fordulnak el tőle. Etikusnak és esztétikusnak kell lenni egyszerre, és ez a valódi művészet. Mindig is ez volt. Minden eset más és más, nem lehet egyetlen vezérlőelv szerint sem kormányozni, sem építkezni. A Vár rekonstrukciója pedig nem építészeti kérdés, az ott egészen másról szól - sajnos.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...