Amikor 2014 decemberében a turizmusért felelős helyettes államtitkár kijelentette, hogy „a síturisztikai résztvevők együttműködése” Magyarországon is megalapozhatja „a síturizmus fellendülését”, ami segít a turizmus „nyári szezonális kilengését enyhíteni, kiegyenlíteni”, kevesen gondolták, hogy e merész megállapításnak is vannak előzményei a szocializmus éveiből.
A „badacsonyi síparadicsom” ötlete akkor vetődött fel, amikor 1965-ben megszűnt a környéken a kőfejtés, ám ott maradt a szállításhoz nélkülözhetetlen drótkötélpálya. Számos idegenforgalmi szakelem megszólalt, s 1967 márciusában már arról számoltak be a lapok, hogy az UVATERV elkészítette a badacsonyi kétállomásos drótkötélpálya tervét. Nehezítést jelentett, hogy Badacsony hegy és közvetlen környezete már hatvan évvel ezelőtt is fokozottan védett természetvédelmi terület volt. De a balatoni fejlesztések befolyásos káderei nem voltak gátlásosak; ugyanitt már a sípályák kiépítését fontolgatták, parkolóval, szállodával.
Valószínű, hogy a badacsonyi drótkötélpálya építésének híre is közrejátszott abban, hogy 1967 őszén a budapesti XII. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága is előállt a saját ötletével: épüljön valami hasonló a Zugliget és a János-hegy között! A kerületi vezetők azonban másodlagosnak tekintették a sísportot, a fejükben nem is síparadicsomi elképzelések kavarogtak, és nem is ezzel akartak híresek lenni; az ekkoriban beharangozott új gazdasági mechanizmus bűvöletében úgy vélték, jelentős hasznuk lehet abból, ha saját, kerületi tanácsi hatáskörben üzemeltetik majd a drótkötélpályát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
