helyrajzi szám

Rottenbiller utcai felüljáró

A Fővárosi Tanács 1965. március 17-én hagyta jóvá a belváros rendezési tervét, amelyben a környék reprezentatív jellegének hangsúlyozása főszerepet kapott.

A Váci utca egy részét sétálóutcának nyilvánították, s külön kiemelték, hogy a belvárosi üzletek portáljait, felszereltségét „világvárosi színvonalra kell emelni”. Nyilvánvaló, hogy e tervvel elsősorban a valutával fizető turisták minél hosszabb idejű magyarországi tartózkodását célozták meg, az ekkor formálódó gulyáskommunizmus számláját – vagyis a nyugati hiteleket – ugyanis csak dollárral lehetett kiegyenlíteni. Ám hiába változott meg a Váci utca arculata, hiába épült fel a Hotel Duna Intercontinental, e reprezentativitás nagyon szűk területre korlátozódott.

A hetvenes évek elején ugyan számos honfitársunk tekintette a közértben kapható Coca-Colát és az Intercontinentalban tanyázó Elizabeth Taylort és Richard Burtont a nyugatosodás csalhatatlan jelének, mindez szemfényvesztés volt, menlevél Kádár Jánosnak. Budapest 20. századi történetében nem a sétálóutcává alakítás jelentette a „nyugatosodást”, hanem a belvárosinál lényegesen nagyobb léptékű városrendezés, amelynek az lehetett volna a mottója, hogy az autózásé a jövő.

A hatalom birtokosai a hatvanas évek elejétől gondolták azt, hogy a „jóléti szocializmus” majd az lesz, ha mindenki saját autóval jár. E téves felfogás onnan eredt, hogy Nyugaton az autó hétköznapi használati tárggyá vált, és a városi közlekedést is ehhez igazították. Budapest tragédiája, hogy a motorizációhoz való alkalmazkodás első műtárgyait épp akkor avatták fel, amikor Nyugaton felismerték, hogy a rendszer működésképtelen, a városon belüli autópályák kiépítése csak károkat okoz. Budapesten viszont épp ekkor követték el az „ősbűnt”: a Rákóczi útról eltakarították a villamosokat, és hatsávos úttestet alakítottak ki, de a sztrádajelleget erősítette a Rákóczi út felett átívelő, a Rottenbiller utcát a Mező Imre (ma Fiumei) úttal összekötő autós-felüljáró is, amelyet 1969 végén adtak át, végzetes tájsebet ejtve a Baross téren. Felismerték ezt a kortársak is, a felüljáró építését nagy sajtóviták előzték meg, azt a látszatot keltve, hogy bárki is beleszólhat abba, amit már rég eldöntöttek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.