Lokál

A permanens sokadika egyik rázós, de szerencsére ritkán előforduló pillanata, amikor a menthetetlenül hosszú, de inkább végtelen hétköznapok valamelyikén valaki valamiért pénzt küld, és a rutinból felhívott TeleBank - ilyenkor persze behízelgően nyájas - géphangja közli velünk, hogy számlánkon pénz található. Ezen azonban könnyű segíteni.

A honfoglalás, az nekem megvan, büfé vagyok, nem is részletezném a csak e helyt, egy kötelező Koltaytól az utolsó könyvhétig érő tudományos publikációim teljes listáját, leginkább a szerénység, ám annál is inkább a jogos önvédelem okán, hiszen azt gyanítom, hogy pont a brazil-magyar eredetkutatás terén elért kétségtelen eredményeim sarkallották kenyéradóimat, hogy a terepre vezényeljenek.

Amikor már a viszonylag könnyen értékesíthető műszaki cikkektől megszabadultunk a sarki orvgazdánál, és a könyvek is szépen bevándoroltak az antikváriumba, nem beszélve a felesleges ruhákról, cédékről és egyebekről, hát bizony akkor sorra kerülnek a bútorok, melyek funkciójukat vesztve ilyentájt pusztán szimbolikus izék, szóval olyan felesleges dolgok (hülye mondat, majdnem beleizéltem).

Izraelnek mára megkönyörül a Nap, feljön, borzongva letekint az alanti visszásságokra a Hold, és sebtiben tovaiszkol; mi pedig, ha megértük, mi mást tehetnénk, mint bevetjük magunkat az élet nekilóduló forgatagába, az izgató csípőjükön (helyettünk) öles gépfegyvert ringató lányok, a szálkásszőrű dobermanjukat és nem kevésbé szálkásszőrű hitvesüket sétáltató delnők, a sors feneketlen kútjának káváján hászid technóra imbolygó jesivabóherek s a többiek, fehérek, feketék, sárgák, meghatározhatatlan bőrszínűek közé, akik -sorrendben - oroszul, ivritül, spanyolul, angolul és maguk se tudják, milyen nyelven teszik közzé mondandójukat. Tegyük ezt a világ legkisebb nagyvárosában, Tel-Avivban vagy akár a racionális szellem számára csak üggyel-bajjal megközelíthető Jeruzsálemben, a következmények afelől mindenképp biztosítják az ide látogatót, hogy érdemes volt élve születnie. Ez persze így nem igaz, de jólesik hallani.

A mosó-, mosogató- és tisztálkodószerek annak fényében, hogy valamennyi ugyanabból az anyagból, azaz ipari salakból készül, tetemes hányadát alkotják a családi költségvetésnek, már ha van ilyen (nem család, hanem költségvetés). Ezek beszerzése sokadikán korántsem egyszerű, bízvást állíthatjuk, hogy egyenesen lehetetlen, ám pótlásukról könnyedén lehet gondoskodni.

Ahogy Maria Treben, az istenfélő füvesasszony írta a Férfibetegségek előszavában: az ifjúság megőrzéséhez mindenki élhet csodaszerrel. Mi éltünk, aztán felültünk a repülőre, és elmentünk Lisszabonba. Nem hiába. Találkoztunk a Világ Leghangosabban Harákoló Emberével, számtalan bajuszos portással és még több főtt óriás tarisznyarákkal.

Ezen a héten, kedves olvasó, a fűszerekből és egyéb háztartási törmelékekből készíthető ételféleségekről lesz szó. Ha nem érdeklik a fűszerekből és egyéb háztartási törmelékekből készíthető ételféleségek, lapozzon tovább más hasábok felé.

Sokadika nem kezdődik el, illetve elkezdődött valamikor a balladai időkben, de azóta tart, folyamatosan sokadika van, legfeljebb ilyen görcsös rángatózásnak tűnő hullámtevékenységet mutat, miszerint néha kevésbé, néha nagyon van sokadika. A nagyon sokadika általában a luxuscikkek eltünedezésével ad hírt magáról, mondjuk elfogy a papírszalvéta, a papír zsebkendő, a papírpénz, a tréfából még mindig kenyértartónak nevezett, hajlított lemezből készült tárgyban pedig már csak egy megkövesedett sercli jelzi, hogy rohan a csermelyléptű idő. Ilyenkor kerülnek elő a zugokból az üres üvegek.

Idén is színes és változatos programokat ígértek azoknak, akik május elsején a Városligetet választották. Persze ha belegondolunk, hogy Bosch Jeromos is valami hasonlót ajánlott Pokol című festményén, nem is tűnik olyan könnyelműnek ez az ígéret.

Tekintettel a könnyű drogok szigorodó törvényi megítélésére, és szakítva a MaNcsban tapasztalható túlzott Amszterdam-centrikussággal, idei low-budget tavaszi túránk célpontja Leuven volt, egy meseszép egyetemi városka a kies Belgiumban. A belga sör nem csúszik, nem gurul, viszont alapjaiban változtatta meg a sör mibenlétéről alkotott fogalmunkat, miközben kerékpárral apátságról apátságra, sörfőzdéről kávéházra haladva teszteltük a széles kínálatot.

Sokadika másodikán kezdődik, bár ez a számszaki jellegű megjelölés e helyt pusztán a fizetés/honor/előleg/bármiféle jövedelem/kölcsön felvevésének másnapját és a rá következő végtelen időt jelöli. Sokadika, miközben lezár egy szakaszt, a tündöklését, egyben megnyitja az újabbat, bukásunkét, melynek időtartama tetszőleges - a rá vonatkozó döntés Isten, továbbá autós társaink kezében lévén -, akár túl is élhet minket: mindössze annyi biztos, hogy szopni fogunk ez idő alatt, szopni bizony. Sokadika problémái közül legalábbis a leg... nos, maradjunk annyiban: a legszámosabbik a táplálkozásé, ha mond ez a szó még valamit valakinek, egyáltalán.

"Megvan az anyag, indulhatunk haza" - ébresztette kacagva Boda-Ilf Nyulasi-Petrovot szombat reggel. A MaNcs-kommandó elvileg ugyan a következõ éjszaka történései miatt kalandozott a Székelyföldre, ám már a péntek délután-este oly szépre sikeredett, hogy fölöslegesnek látszott a maradás. A páros nem elõször élvezte Ozsváthék és az egész falu vendégszeretetét, tudván tudták tehát, hová mennek, s milyen fogadtatásra számíthatnak, de még így is õszintén szíven ütötte õket megfáradásuk azon csimborasszója, ami ismét a régi érzéseket varázsolta a falucskába: félelem és reszketés Énlakán.

Két ember támasztja a pultot a katalini kocsmában. Várják a buszt. A Pécs-Szentkatalin viszonylattal érkezik egyfelõl - holtbiztosan - a sofõr. A másik honfi - nevezetesen Polgár Lajos - a csapatot várja jófajta Szalonnal. Fogadásukra Lajos - tavasztól õszig, ha esik, ha fúj - minden péntek délután átballag Katalinba. Zárásig aztán az objektumban múlatják együtt a gyors lábú idõt. Az utolsó órára csatlakozik hozzájuk Misi bácsi, a szekeres ember. A kocsmakulturális gyakorlati foglalkozás végeztével hazahajtatnak: az egy lóerõs hajtány teste és lelke, Baba, a ló már magától is ügyesen elboldogul a dûlõúton, ami Kánba visz.

A múlt század utolsó harmadának nagy építkezési láza hozta létre a kívül-belül pazar Egyedi-palotát, melyet ma már Benczúr Klubként emlegetünk, és melynek államosítására soha nem került sor. Mióta 1930-ban megvásárolta a Magyar Királyi Posta Jóléti Alapítványa, néhány éve pedig az Antenna Hungária, vidám táviratkihordóktól, telefonszerelõktõl, adásszóróktól, mûvészektõl zajos. Ez volt a Postás Mûvelõdési Központ, a "Postás". Itt jött létre a magyar jazz fellegvára, itt bontogatta szárnyait a méltán elhíresült Apostol zenekar, és ide menekülnek manapság az utolsó földalatti zenék méltatlanul mellõzött képviselõi. Hely és infrastruktúra jut nekik.