Lisszabonban a legjobb dolog szállást keresni. A városban hemzsegnek a panziók, az engedélyt - a sajátos portugál humor megnyilvánulásaként -kizárólag diliflepnis őrülteknek adják ki, úgyhogy akár naponta lehetne lakhelyet váltani, és a dolog sosem válik unalmassá, sőt.
A csajommal éjfélkor érkeztünk a Praca do Rossióra, úgyhogy biztosra kellett mennünk: becsöngettem a tér sarkán a Parisiens-be, ahol három évvel ezelőtt laktam. A tulaj valószínűleg azóta kinn cigizgetett a folyosón, hiszen rögtön felvette a kaputelefont, majd teljesen feleslegesen beleszólt, hiszen azóta sem tanult meg a világ egyetlen ismert nyelvén sem. A hely időközben megdrágult, viszont azóta sem takarítottak, ezért másnap átköltöztünk a szomszédos tér közelébe, ahol nagy volt a szoba, igaz, kicsit NDK-s hangulatú, a portás viszont meglepő módon egy xenofób fanatikus. Reggel felkaptuk a bőröndöket, és megindultunk a végzet felé, ami három sarokkal arrébb, egy szűk kapualj mögött várt ránk.
Még szállás
A panzió halljában egy gyengeelméjű ült a koszvadt díványon, és kedves mosollyal makogott valamit. Néhány sikertelen próbálkozás után kiderült, hogy angolul próbálkozott, de ezen a nyelven mindössze a "Dona Carmen" kifejezést ismerte, ami kissé behatárolta a kommunikáció lehetőségeit. A gyengeelméjű egyre idegesebben rikoltozta, hogy "Dona Carmen", ráadásul mutogatott is hozzá, én hasonló lelkesedéssel, hogy "room, room", aztán előbukkant egy értelmes tekintetű kisfiú. Az ő szókincse pont a duplája volt az idiótáénak. Először - önelégültségemnek meg is lett a büntetése - azt hittem, hogy értem a "Dona Carmen five minute" szóösszetételt. Húsz perc múlva már nem voltam annyira biztos ebben. A csajommal felmásztunk a folyosóra vezető pár lépcsőfokon. A gyengeelméjű izgatottan ugrált körülöttünk, aztán előreszaladt, és verni kezdett egy ajtót. A főnököt valószínűleg kakálás közben zavarhatta meg, mert az ajtó mögül előpattanó 150 centis asszony idegesen rángatta felfelé a rózsás szoknya alatt viselt mackóalsót.
De ez igazából meg sem tudott lepni, mert közben rájöttem, miért volt olyan ismerős a viaszvirágokkal teleszórt hall.
Még emlékek
Három évvel ezelőtt K., a minden rendszert kiszolgáló tolmács és dr. S. (az óriástermetű reklámszakember és mindig szerelmes vesztes) társaságában jártam először Lisszabonban. A Santa Apolonia pályaudvar mellett leszálltunk a madridi buszról, K. rövid, de érzelemmentes búcsút vett a világ legrondább fejű nőjétől, akivel az éjjel szégyenletes szexuális viszonyba keveredett, dr. S. tántorogva kezet rázott a két marokkói egyetemistával, akiknek valószínűleg hiányoztak a szaglóidegeik, ezért egész úton tömény hasisszaggal árasztották el az utasokat, aztán elindultunk szállást keresni. Lisszabonban olcsón lehet lakni. A legjobb és leggyakoribb szállástípus a pensao, ami alapesetben nyolc-tíz egyszerű szobát, egy recepciós pultot és egy semmilyen idegen nyelven nem beszélő, bajuszos, szőrös karú portást takar. A pensaók bérházakban találhatók, jelenlétükre a kapu fölött elhelyezett "pensao" feliratú tábla utal. Ha e mellé európai országok zászlóit akasztják, az azt jelenti, hogy minden kétszer annyiba kerül. A legegyszerűbb pensaókban a szoba felszerelése ágyból, asztalból, szekrényből, mosdókagylóból és egy leírhatatlanul mocskos bidéből áll. (Ehhez titokzatos okokból a nyomortanyákon is ragaszkodnak, viszont mellőzik a vízöblítést.) Az elit helyeken a tévé, a hűtőszekrény és az ágybareggeli sem elképzelhetetlen. (A portugál tévécsatornák olyanok, mintha az összes adást a Telemázli stábja rendezte volna Vizy András ötleteiből.) A portugálok a tisztaságról a szírekhez vagy hozzám hasonló nézeteket vallanak, a gyengébb gyomrúak ezért a WC-vel és a zuhanyozóval kezdjék a kiszemelt hely feltérképezését. Egy kétágyas szoba a koszfoktól és az utazó alkudozó képességétől függően 2500-5000 escudo, az átlagár zuhany nélkül 3000, azzal 4000 körül.
Még kosz
Az első pensao, amibe belebotlottunk, vonzó, de igen mocskos hely volt, ahol G. kipróbálta az útikönyv által ajánlott egyik portugál fordulatot, ezért az egzaltált tulajnő seprűvel kergetett ki bennünket. A második és harmadik kísérlet olcsó, és akár a földről is, de nem elég hangulatos, aztán felmásztunk pár lépcsőfokon, és benyitottunk a poros viaszvirágokkal teletömött hallba, ami egy ravatalozóra emlékeztetett, évekkel azután, hogy felfedezték a halhatatlanná tévő cseppeket. A gyengeelméjű akkor még nem állt alkalmazásban. Dona Carmen elődje jött elénk, aztán joviálisan körbevezetett. Étvágygerjesztőnek mutatott egy ablaktalan, három négyzetméteres szobát, két gyermekággyal. Magyarországon akkor már kapitalizmus volt, úgyhogy mondtuk, hogy kéne ablak. Az asszony még kedvesebben mosolygott, és odavezetett egy öt négyzetméteres lakosztályhoz, ahol tényleg volt egy sűrűn berácsozott, tíz centi széles lichthofablak, a zsokékra méretezett ágy fölé pedig egy hatalmas, fodros ruhába öltöztetett, dermesztő pillantású babát erősítettek. Ha már akkor láttam volna, a helyszín a Pinokkiókiller 2. című horrorfilmre emlékeztetett volna, így viszont csak végighúztam a mutatóujjam a falat centi vastagon bevonó világoskék olajfestéken, aztán kimenekültem a szobából. Talán a zegzugos, sötét folyosó tette, talán a furcsa szag, de eltévedtem, és a hall helyett egy szobába nyitottam be, ahol a babaágyon egy pergamensárga bőrű férfi haldoklott. Rohanni kezdtem, ezért majdnem ráléptem a hall lépcsőjén fetrengő leprásra, mire olyat kiáltottam, mint Bayer Zsolt, amikor Tel-Aviv-térképet talált a kesztyűtartójában.
Még bidé
Mindez egy pillanat alatt jött vissza, miközben Dona Carmen határozott mozdulattal helyére rántotta a mackóalsót. A csajomnak azonnal megtetszett a hely. Elmagyaráztam neki, hogy a babaszoba és a haldokló álmomban vissza szoktak térni.
Kellemes, utcára néző szobát választottunk. A bidét utoljára Dona Carmen nagyanyja használta rendeltetésszerűen, az őt követő generációk képviselői viszont - amellett, hogy a bidémosásnak láthatóan még a gondolatát is elutasították - piszoárként hasznosították.
Az este még így is tudott meglepetést okozni, illetve a csajomnak valami bőrfertőzést is. Befeküdtünk az ágyba, mire a savanyú szagot árasztó matrac annyira behajlott a súlyunk alatt, hogy valósággal magába szippantott mindkettőnket. Mozdulni nem nagyon tudtam, de így legalább kisebb volt az esélye annak, hogy bőröm az elkerülhetetlennél több helyen érintkezzen a lepedővel. Csendben vártam az elkerülhetetlen véget, amikor megérkezett az ablakunk alá a Harákolós Ember. Mintegy gyakorlásképpen megreszelte a torkát, aztán felköhögött egy jó félkilós turhát, majd nagy ploccsanással kiköpte. Elsietett dolog volt egész testemben összeborzadni, mivel a Harákolós az éjszaka folyamán ötpercenként megismételte a mutatványt.
Eleget mulattunk a pénzünkért, másnap továbbálltunk. Nem kellett sokat keresni, a katedrális mellett találtunk egy kényelmes, tiszta, már-már luxuskategóriába tartozó pensaót, éjszakánként csak egy ezressel drágábban. A recepcióst ugyan itt is sokkolta, hogy angolul szólaltunk meg, de hamar áthidaltuk a problémát. Ez már konszolidált szálláshely volt, eltekintve egy elmebeteg tekintetű, sápadt asszonytól, aki az éjszaka legváratlanabb pillanataiban tűnt elő a folyosón a semmiből, és a szájára tapasztott mutatóujjával csendre intette az embert. Ez a legkevesebb, ami kijárt a négyezer escudónkért.
Még egy kis Lisszabon
Az eddigiekből világos lehet, hogy Lisszabonban végül is felesleges kimenni a portásfülkén túlra. Ha mégis? A portugálok a Hajnali háztetőkben feltett nagy kérdésre, nevezetesen, hogy kell-e valamit csinálni az életben, egyértelmű nemmel válaszolnak. Ebből fakadóan rengeteg étterem van meg kávéház, meg éjszaka is nyitva tartó cukrászda, nem beszéve a kóbor kutyákról és a kellemesen düledező házakról.
A Lonely Planet Portugália útikönyvét két ellenszenves, gyomorbeteg poszthippi írta - hol máshol találkozhattak volna, mint Tibetben! -, akik a portugál konyhát "egyhangú, de laktató"-ként írták le. Ennél nagyobb tévedés nem létezik. A város tele van kajáldával, a Comercio térnél lévő hajóállomásról érdemes átmenni a túlpartra, ott vannak a legjobb tengeri éttermek, egy kiló óriás tarisznyarák (két embernek is elég) például 1800 escudo, ráadásul fakalapácsot is adnak hozzá, sajnos nem örökbe, csak szétverni az ollóját.
Szily László
