Húsvét Énlakán
Történt pediglen, hogy a meglepõen röpke határi vizsgálat után nekieresztettük a gyeplõt: bárki bármit mond is, egyes, a régi idõket idézõ szakaszoktól eltekintve parádésan lehet kocsizni - egészen Marosvásárhelyig. Nem mellékes, hogy éjidõben szerencsére a román rend õrei is békésen szuszókáznak, hajónk feltartóztathatatlanul siklott hát. Vásárhely után aztán
kezdõdik a borzalom:
a kormánykezelés hasonlatossá válik a Top Speed elnevezésû, ötvenessel mûködõ játékautomata "hard" fokozatához, kisebb autók akár parkolhatnának is egyes gödröcskékben, kettõbe nekünk is sikerült bepörrenni -bal egyes csapágycsere itthon.
Zetelakán, Pistáéknál még csak szelíden alapozunk - miközben megbeszéljük az elmúlt és elkövetkezõ nyári esztena-látogatást, jó óra múlva már az énlakai bekötõ tizenkét kilométerét falatozzuk be - negyven perc alatt. (Ez eddigi egyéni csúcsunk: az utat nemrégiben gyalulták.)
Nem magyarázkodásnak szánjuk persze, de tudni való, hogy székely otthon küszöbét két deci jóféle "mókusvíz" bedolgozása nélkül nemigen lépte át még látogató, mi ráadásul ismerõsök vagyunk, szabadkoznunk sem szabad, no meg csak a hazáját is képviseli az ember a messzi végeken: nem lehettünk hát amolyan dibdáb, pipogya személyek, akik csak úgy megsértik a vendéglátókat. Kendõzetlenül: nem telt bele túl sok idõ, és nyugodtan beköthettek volna minket egy vidáman csilingelõ csacsifogat elébe.
Ehelyett: míg Boda kolléga kötelességét (mind mindenkor, ezúttal is) híven teljesítve, agyában minden apró részletet gondosan rögzítve idõs Ozsváthot mélyinterjúvolta némi jófajta szilvóriumok megnyugtató társaságában a tisztaszobában, Nyulai hírlapíró a falu epicentruma felé - ne cicomázzuk - tántorgott. Õ, szegény, csak a könyvtár számára ajándékba vitt köteteket óhajtotta volna lajstromozni: ám a bibliotéka neki akkor túlontúl ingerszegény környezetnek bizonyult. Egy nyolcéves gyermekkel szembeni vesztes pinyócsata lett
az utolsó csepp a vályúban:
hõsünk haramosan a bolt elõtt találta magát. Ahol - minõ szerencsés véletlen - épp akkor a falu teljes közönsége csodálhatta, amint elsõbben is -tán a sportbéli kudarc felett érzett nagy búsongásában - a Sártengerbe próbálta elveszejteni magamagát. Ezenközben, egy hercig mozdulattal kilépve a méteres gumicsimóból, zokniban folytatta a küzdelmet az elemi erõkkel, míg meg nem fékezték. Ekkor a közelben álló szekerek felé vette útját, s elõbb az eléjük fogott igáslovak apportírozásába kezdett, majd a fogatos, bizonyos Berci (aki szakmája ifjú mestereként maga is kapatos volt kissé) kihívó szavaira jó példát mutatott huszárvirtusból: a hazaút nagy részét a befogott ló hátán tette meg (szõrén ülve a paripát), jelentõs kilengéseivel olykor tekintélyes morajlást okozva a közönség soraiban, valamint folyamatos készenlétre késztetve Berci komáját. S nem ért véget a mutatvány. Amikor sikerült leimádkozni a lóhátról, még szomjazott: bekopogott s -toppant hát idõs Ozsváthékhoz. Ahol addigra már szintén termetes turbónyomással üzemelõ jó barátja, épp a vallatás vége felé járva, fel-feltörõ passzív szókincsével kápráztatta az összefüggéstelen hablatyolást angyali békével viselõ háziakat. Ott fejezte be aztán ámokfutását, jelentékeny pontot téve az elõadó-mûvészet nagykönyvébe aranybetûkkel vésendõ, eseménydús nap végére. Már csak némi logisztikai fejtörõ maradt: a kétrét hajtott, meglepõen ólommá lett testet a tíz méterre fekvõ célállomásra juttatni. Éjszaka két jelentékenyebb esemény történt: B. fölriadt, meglazította kissé kabátig-csizmáig hiánytalan-tüchtig utcai szerelvényét, s hosszasan töprenkedett azon, hol is van, Ny. pedig, akinek biztonsági okokból a földre ágyaztak, sztoikus nyugalommal törõdött bele, hogy feje alighanem örökre beszorult az ágy és a padlat közti, erre alkalmas nagyságú résbe. Pirkadatkor hangzott el a bevezetõben idézett mondat a hazamenetelrõl: kell-e indoklás?
No de: miért is mentünk mi valójában Énlakára? - kérdezheti most a szerkesztõkkel egyetemben a figyelmes olvasó. A válasz
szép és egyszerû: dolgozni
Munkálatunk tárgya és alanya is egyben egy máig élõ húsvéti hagyomány: a még Erdélyországban is teljességgel egyedülálló hajnalozás. (Egyébiránt nem ez az egyetlen nevezetessége a kétszáz-egynéhány lelket számláló és vészes gyorsasággal elöregedõ, -fogyó kis falunak: az unitárius templom mennyezetének egyik kazettáján 1668-ban Muzsnai György diakónus rovásfelirattal örökítette meg a felekezet jelmondatát - Egy az Isten -, valamint saját nevét. E felirat s a falu összképe miatt tettek jelentõs lépéseket azért, hogy Énlaka a világörökség részévé legyen.) Jó néhány emberöltõ óta szokás a faluban, hogy a legények szigorú rend szerint csoportokba verbuválódva, éjféltáji indulással, zeneszóra végigjárják a számba jöhetõ lányos házakat, ahol is a fõszereplõ legénygazda irányításával beköszöntõ és ráfelelõ versezettel kérnek bebocsátást. A bõséges rózsavízlocsolás után a szerencsésebbek lajbijára bokréta került, méghozzá a leányérzület hõfokához mérten piros (jöhetsz) vagy fehér (gyere!) színû. Némi traktálós és tereferés dínomdánom után jöhetett az elbúcsúzó szavalat, ezután pedig a következõ ház, s így tovább reggelig. A legkapósabb legények nyugodtan állhattak reggel a kecske elé: az legelje róluk a virágot. A hagyományosan vasárnap éjjel induló menet az elmúlt évtizedekben elõrecsúszott: kondukátori parancs törölte ki a húsvéthétfõt ott az ünnepek sorából. Nagy dolog: indultak szombaton, és kész - ekképpen lett az egész aktus záróakkordja a vasárnapi istentisztelet.
Nem is oly régen még három banda egyeztetett útvonalat (nehogy valahol találkozzanak, s túl nagy legyen a zsúfoltság), ottjártunkkor a legénység egyesítette erõit, s - némi tanakodás és verbális csörte után -egy csapatban indult a veszélyekben sem szûkölködõ bevetésre. Hát igen, a veszélyek: itt árulnánk el azt a sajátosságot, hogy a lányos házaknál
a menükártya nincs agyonbonyolítva
Két dolog szerepel rajta: az egyiket az olvasó fantáziájára bízzuk, a másik a süti. A pálinkát különb- s különbféle minõségben és ízben tárják az utazóközönség elé, tálcaszám, a kínálás hevességérõl késõbb még ejtünk szót. Más nincs: valóságos szégyen pohár vízért esedezni, és álmodozni is kár egy jéghideg Coca-Coláról úgy a hatodik deci tájékán. Az igazi lokálpatrióták fejében persze meg sem fordult ilyesfajta bohózati elem: egyfelõl érezhetõ a komoly évközi edzésmunka, másrészt, közmondásosan, a szeszt "ki kell fújni" - azért van a zenekar meg a jó torok. Egyes rutintalan amatõrök és meggondolatlan jellemek persze beléphetnek a süteményezés zsákutcájába ("majd az felszívja" jelszóval), az ilyenek többnyire az istálló oldalában lelnek tartósan enyhhelyet. A krémes sütemények ugyanis (közszolgálati információ) csak rápakolnak az alkoholnemûek áldásos hatására.
Helyzetünket tovább súlyosbította, hogy egy délelõtti, röpke tíz kilométeres túrácska, majd kicsi Ozsváth egy bárányán elkövetett, elõre bejelentett gyilkossága után este nyolc órára hivatalosak voltunk Mihály barátunk születésnapjára. A fiatalember nagykorúságát édesapja pazar hatvanötösével (fok - a szerk.) ünnepelte a - tán a zsúron szép számmal megjelent, késõbbi vendéglátó leánykák jelenléte okán - kissé visszafogott társaság. A revolverek folyékony alosztályába tartozó gyilkos eszköz fejlövésre tökéletesen alkalmas, bár mi a pénteki kígyómarást követõen
a gyíktól is féltünk:
talán ha három-négy pohárkával áldoztunk az udvariasság szent oltárán - és nagyon elégedettek voltunk fegyelmezett önmagunkkal.
Fél tizenkettõ tájéka már a könyvtárnál talált minket: az Ny. számára oly kedves helyszínen enyhén attak elõtti hangulat, Levente, a bandagazda a hagyományos bokrétás kalpagban feszít, de a zenészek még sehol. Aztán befut Károly, az akkordion (mellzongora, avagy még gyengébbek kedvéért: tangóharmonika) szakavatott kezelõje, Albert bácsiért (nyirettyû, m. gy. k.: hegedû), aki vélelmezhetõen elbóbiskolt, már indul is a megfelelõ ember. Percek múlva befut az idõs: rövid összestimmölés, némi toporgás, és belevágunk.
Mindösszesen hat helyszín: az elsõ kettõn még kellõképp szerény a társaság. Csak az avatott szem veszi észre a megfontolt, ám komoly alapozás apró jeleit: dõl a lé. A harmadik háznál már jobban zengenek a nóták, és érdekes módon egyre többet kell gyalogolni a következõ állomáshelyig. Dacára, hogy vezetõink igyekeznek célszerûsíteni az utat: Énlakán még nem divat pisztolyt és/vagy ártatlanokra idomított pitbullt rántani, ha az ember kertjén áthalad egy nótás kedvû szabadcsapat. Pedig: a házaknál még kordában tartott, feszülõ energiák ki-kirobbannak. A társaság motorjai dévaj nótákat fújva, pörögve, a földet rátartian csapásolva haladnak, gyönyörû, õsszínházi a kép: tessék még pirkadatot képzelni, a telihold derengõ fényével, zúzmarás-harmatos füvet, érintetlen-szép kulisszákat. A csapat útját fiatal szilvafa állja el: vesztére. Nem írjuk le az ötletgazda és az elkövetõk nevét (szeretnénk visszamenni még), de a combvastagságú fa a rituálé szerves részeként, egy méteres földlabdát kifordítva másodpercek alatt vízszintbe kerül. Tovább.
Az ötödik helyszínen már a
"Józanságra nagy bennem az akarat"
címû filozófiai alapvetésként is nyugodtan értelmezhetõ méretes hazugság nyitja a tenoráriák sorát, közben szépen telik a pipe - és itt álljunk meg egy vérfagylaló pillanatra. A pipe ugyanis az egyik legrettenetesebb dolog, amit valaha láttunk. Alapvetõen egy kétliteres mûanyag bidonról van szó, amibe minden házigazda tölt két-három decit az éppen aktuális ízesítésû jófélébõl. Mármost mondjuk az ötödik helyen elég szépen elegyül a mentás, a sima, a cukros és a köményes cucc: ebbõl akár egy korty is tutifix.
Idõközben reggel hat óra: megérkezünk az utolsó stációhoz. Itt szembesülünk a legbrutálisabb kínálási metódussal: töltögetésre alapfokon sem kell sokat várni a székelyek földjén, az itteni stáb azonban minden képzeletet felülmúl. Nem elég, hogy az egyik adag még lefelé tart, amikor a következõ már a stampóból lövell gonosz tekinteteket az ivóra: itt az esett meg velünk, hogy a teli pohárkára is rátöltött egy gondos háziasszonyka. No, igaz, ami igaz, nem volt még eléggé konvex a pohár szájánál az a fránya pálesztükör. Tetõfokára hág a mulatság, forrponton a hangulat, van mire büszkének lenni: az éjszakát két hadfi elvesztésével élte túl a Hajnal-különítmény.
A hazaúton levezetésként (oly jól tud esni ilyenkor egy korty pálinka) kicsi Ozsváth buzdítására még beloccsintunk három ismerõs házba, de - az értünk aggódó háziak általános meglepetésére - saját lábon lépjük át a honi küszöböt. Mámorító a gyõzelem íze. És a reggelié is. Jöhet az ünnepi istentisztelet, aztán az ebéd, délután pedig a fáradt lelkek ütemes szuszogással készülnek az esti bálra. No, ott meg az a szokás, hogy mindenki maga viszi a borát, s jószívûen kínálja a többieket. Alaphelyzetben ez húsz-negyven nedû megízlelését eredményezi, a többi néma csend. Az elõttünk álló határidõs hazaút szerencsére nyomós érv: éjfélkor lepattanunk.
- boda-nyulasi -
