Egyebek között odalett maga az intakt sváb létforma. Elõbb a három hullámban elrendelt, egyre kényszeresebb SS-sorozások, majd a málenkij robot megpróbáltatásai tizedelték a férfilakosságot, végül a szintén több lépcsõben végrehajtott kitelepítések tettek pontot a káni svábság több évszázados történetére. A szó legszorosabb értelmében kipusztított faluba szlovákiai magyarok települtek, akik azonban az elsõ adandó alkalommal továbbléptek: az egyébként is bányavidékrõl érkezett, magukat okkal-joggal gyökértelennek érzõ honfoglalókat könnyedén elcsábította a pécsi, komlói bányaipar akkori fellendülése. A legendák szerint az újonnan érkezettek jó része egyébként is csak úgy látott tehenet, mint manapság a Milka-kultúrán felnövõ gyereksereg - ami azért egy jellemzõen mezõgazdasági szcenárióban nem épp nyerõ alaphelyzet. Kán megállíthatatlanul sodródott a végromlás felé. Az elzártságból fakadóan fokozódott az elvándorlás, a téeszesítéssel a lakosság megélhetésének alapja is elveszett. Közben pedig az útviszonyok továbbra sem engedték, hogy bárki is munkát vállaljon a környékbeli településeken. Akinek naponta hat kilométert kellett gyalogolnia a földúton a munkahelyig, vasútig, azon nem sokat segített a villamosítás a hatvanas évek elején. (És ha már az útviszonyoknál tartunk: ma sem árt egy dögös kis terepjáró vagy traktor a bejutáshoz, különösen ha komolyabb esõ hullik a néhol gyerekfej nagyságú kövekkel gyógyított, kavicsos-agyagos földútra, amely véget is ér Kánban.)
Az elnéptelenedés következtében
sorra szûntek meg a kommunális létesítmények: bezárt a bolt, mert egyre kevésbé volt kinek nyitva tartani, a hetvenes évek második felében megszûnt az iskola. És - ez már tényleg a vég vége - akut likviditási gondok miatt lakat került a kocsmaajtóra is. Azon már senki nem lepõdött meg, hogy 1978-ban Kán megszûnt önálló község lenni. (Jelenleg a hegyen túli Hetvehely közigazgatási egysége, Arany János utca néven, ami azért nem akármi.) Falurombolás magyar módra: az üres épületek mágnesként vonzották a környékbeli települések építkezõit és egyéb talpig becsületes embereket. Sokak véleménye szerint ha valami jó tüdejû ember kiállna a Kán melletti dombtetõre, s olyasmit bírna füttyenteni, ami tégla-, cserép- és gerendanyelven azt jelenti, "Gyere haza!", több ház dõlne össze a szomszédos falvakban, mint amennyi - meglehet, dülöngélve bár - állva maradna. A falu sok házából csak évrõl évre jobban szétmálló torzó maradt, vagy még annyi se: természet anyácskánk is dolgozik - szederinda, embermagas fû és cserjés foglalja vissza, amit a csúcsragadozó egykoron kölcsönvett. Kánban ma a dzsumbuj az úr.
Nem volt ez mindig így. Jóllehet a XIII. században már lakott falu a török idõkben egyszer már elnéptelenedett (hasonlóan a Dél-Dunántúl sok más településéhez), a XVIII. század elsõ harmadában újra felvirágzott. Baranya zömmel német földesurai, akik birtokaikat a haditettekben való részvételükért nyerték, elsõsorban németországi (bajor, lotharingiai és svábföldi) területekrõl fogadtak munkaerõt: nem ritkán szervezett formában, az áttelepülõket különféle kedvezményekkel segítve a meggyökerezésben. A meggyökerezés ez esetben szó szerint értendõ: az ingyen kapott telkek és házhelyek mellé az elsõ években kedvezményes vetõmag is járt. Községünk az 1760-as években születik újjá: a sváb telepesek közmondásos szorgalma hamar gyümölcsöt hoz. A kiváló természeti adottságokkal (csapadékos éghajlattal, állattartásra kiválóan alkalmas legelõkkel, jó hozamú szántóföldekkel) is rendelkezõ Kán a környékbeli falvakkal összemérve, kifejezetten módos település híréban áll egészen a negyvenes évekig. A többit már ismerjük.
De a közelmúltat és a jelent még nem.
A bevezetõnkben említett csapat tagjai bármikor készséggel idézik fel azt a mára már mulattatóvá szelídült esetet, amikor a sokat tapasztalt Baba irányításával futó szekér - ki tudhatná megmondani, miért -megborult, az utasok szanaszét gurultak, és a Lajos
épp egy csipkebokorba
esett. Két okból is nagy volt a riadalom: egyrészt Lajosunk testi épségét, másfelõl a nála lévõ borosflaskáét féltették a szemtanúk. Nagy volt az öröm, hogy minden baj nélkül megúszták a kalandot. Mert hiszen nagy vész lett volna az is, ha Lajos megsérül (tragédiáról akkor sem beszélhetnénk: hõsünk képességeit jelzi, hogy egyszer télidõben törött lábbal ballagott el az alig hat kilométerre lévõ Bükkösdre kenyérért), ám ha a bornak látják kárát, fordulhat vissza a kocsi, föl kell kelteni a boltos-kocsmárost, brrr. Mint kitetszik, Kán - mind a mai napig - a humoros esetek valóságos tárháza.
Ott volt például a Kiss Jani bácsi, akit egyébiránt a káni köznép - amolyan aradi áthallások okán - csak Altábornagy úrnak hívott volt. Bár ezen idõs személy lényegében minden megnyilvánulásában roppant mulattatóan viselkedett, terjedelmi korlátok miatt csak egynémely kalandját idéznénk fel. Az sem lehetett kicsiség, amikor Kádárnak tett levélbeni javaslatot Kán újbóli felvirágoztatásának tárgyában, de gyakrabban emlegetett esete, amikor Bokor Jani bácsi Anca nevû, kiszámíthatatlansága miatt horgonyláncon nevelt, borjúnyi anyakutyája töltött el vele face to face állásban két-három gyors röptû órát, miután testi fölényét kihasználva, mancsait lazán az öreg vállán nyugtatva, diszkréten nekitámasztotta õt egykerítésnek. Az Altábornagy urat utána napokig nem lehetett szóra bírni, s állítólag még sokáig hirtelen fordulásokra tudták késztetni egy-egy hiteles vakkantással a mókakedvelõ falubeliek.
Mára a jó tréfák egyikeként emlegetik egy baranyai icipici gazda, bizonyos Hangya - sajnálatosan még torzóállapotba sem jutott - nagy ívû tervét. Emberünk, aki egyébiránt a szomszédos Goricán birtokoskodik, és számos szempontból az amerikánerek közé sorolható (kertjében egy idõben a kisgazdák õsi zászlaja mellett békésen lengedezett a csillagos-sávos lobogó), nos, emberünk - évekkel megelõzve pártelnök-miniszterét - halastavat és rekreációs területet délibábolt a Kánt határoló völgybe.
Ha már a víznél tartunk,
nem minden tanulság nélkül való egy másik kultikus figura, Radzsi, az õ Trabantja és a patak, valamint az azon - ne habozzunk egy kis költõi túlzásba esni - átívelõ bürü esete sem. Történt pedig, hogy Radzsi egy harmatos hajnalon a kiváló gombatermésérõl elhíresült domboldal lepusztítására indult. Odaúton még sikerült abszolválnia az akadályt, ám visszafelé - talán a kilónyi sampion dobta meg túlzottan a verda önsúlyát - a kis híd reccsent egy utolsót, s a zwickaui hétéletû menthetetlenül belehasalt a mederbe. Az értékes kisautó kiszabadításán dolgozott azután a falu apraja-nagyja, még Bokor Jani bácsi tehenei is ott tüstétlenkedtek, esküszünk. A Trabicsek - szép hitünk szerint - még ma is kiválóan fungál, a település viszont azóta a "túlpartról" géperejû társaskocsival megközelíthetetlen: vagyis az akció felemás eredménnyel zárult.
Volt viszont teljes siker, szép számmal. Kán legeslegújabb kori történetének ugyanis éppen az a fõ sajátossága, egyben erénye, hogy ott valahogy minden mindig sikerül. Nyugodtan nekiállhatsz egy Wartburg-nagygenerálnak egy csavarhúzó, egy nagykalapács és két méter vasdrót andalító társaságában (mint ezt Bokor Tamás és Lajosunk tette egykoron): gond nélkül befejezed a munkát, az erõforrás pöcc-röffre indul. Tetõszerkezet-javítás? Ujjgyakorlat. Pajtafelújítás, házépítés? Himmi-hummi semmiség. Átmenni Katalinba sörözni? Az odaúttal ez esetben sem lehet gond. Kán már ilyen: az ember elképzel valamit, jó nagyot gondol, felrakja a lécet a toronyba, aztán nekifut, és -furcsa, de igaz - többnyire átviszi. Ha mégsem, még mindig ott vannak a többiek. Akik meg persze segítenek bármikor bármiben.
Az ám, a többiek
A már sokszor idézett s még mindig kicsit a homályban várakozó csapat. Ács "Maci" Lukács, Eszter, Pálfi Tamás és Irén, Czakó Feriék meg sokan mások hiszik mélységesen, hogy felvirrad még az a szép nap, amelyen Kán ismét önálló lesz a szó összes létezõ értelmében. Rendszeresen, jószerivel minden hétvégén és szabadnapon kijárnak, és szívós módszerességgel próbálják visszavarázsolni a romházak valahai szépségét. A leggyönyörûbb példa talán Czakóé, aki civilben a Csontváry Múzeum restaurátora: õ régi fényképeket kutatott fel megvásárolt portájáról, s ezek alapján, az eredeti dizájnhoz megszállottan ragaszkodva, építette újjá a házat. De bárki nyugodtan irigyelheti a többiek mestermunkáit is: a hangulatos kertek, a szintén nagy mûgonddal helyreállított homlokzatok, mellék- és gazdasági épületek mind-mind azt mutatják, hogy a tulajdonosok nem csupán a tennivalók technikájában mélyedtek el alaposan. Lélekelemzésre ugyan nem vállalkozhatunk, de bizton állítjuk: miattuk, ténykedésük okán is komoly kisugárzása van a helynek; ha valaki akár csak egyszer is betette a lábát Kánba, megsejtheti, mi az igazi jelentése a genius loci kifejezésnek.
Mainapság, amikor már tényleg nem számít komoly napnak az, amelyen az ember pulzusa nem ugrik egy-kétszer kétszáz fölé, agyát nem felhõzi folytonos ölhetnékvágy, nem pörög, pezseg és nyüzsög roppant látványosan, joggal kérdezheti egy megrögzött citoyen: mi a fészkes fenével lehet elütni az idõt egy kihalt faluban? A kérdés elsõ olvasatra helytálló, valójában azonban kivételesen ostoba: épp az ilyes helyeken kell - már csak a lét fenntartásának okán is - valamivel mindig elütni az idõt. A vizet ugyanis itt húzzák, kútból, a kályhát rakják, fával, amit az erdõn szednek - kézzel. Az ebéd Nova sparherten rotyog, s mivel nem igazán egyszerû átugrani a boltba egy kis Uncle Ben´s-cuccért, célszerû némi frissen szedett - és jól megválogatott - gombát rittyenteni. Lehet kezdeni csumázni a hecsedlit, vagy kérdezgetni a szomszédokat pótbutykos ügyében. A fent írtak fényében nem meglepõ tán, hogy a ház körül is mindig van tennivaló bõséggel: hol ne akadna egy-egy törött tetõcserép, meszelni való fal, cserét kérõ budideszka, miegyéb. És ha netán egy-egy üres órában mégis a Csók és könny után nyúlna valamely tétova jellem, a társaság bizonnyal magával rántja valami jóféle táblajátékra (nota bene: Kánban szökkent szárba a jelenleg még illegalitásban mûködõ Magyar Mah-Jong Szövetség gondolata - elnök: Nyulasi, fõtitkár: Boda, de errõl majd egy más alkalomkor mesélünk), egy erdei sétára vagy egy szolid szittyózásra valakinek a kertjében. És ezek még csak az unalmas hétköznapok.
Ünnepekben sincs hiány
Kánban: szerveztek itt már néhány hasonlíthatatlan hangulatú szilveszteri mulatságot, tartottak birkapöcõvel megpecsételt szabadtéri keresztelõt a dombtetõn. Bizonyos hangzásbéli összecsengéseket leleményesen kihasználva rendezték meg tavaly a Káni Filmfesztivált - a mi kis falunk lakói meszelt falra vetítve nézték például Az én kis falum címû mozit, nem volt nagyon búskomor hétvége az sem -, évente egyszer pedig örökrangadóra is sor kerül. Ilyenkor a mostanában mindig idegenben pályára lépõ Kán Kft. csapata méri össze erejét a szomszédvár, Szentkatalin nagyválogatottjával. Izzik a katalini katlan, elvakult szurkolók diadalüvöltésétõl visszhangos a völgy, s a nemes viadalt követõen a pályán egymásra fenekedõ felek fehér asztalnál nyújtanak békejobbot egymásnak. Aztán meg bál élõzenével. Évre év: történetünk indító helyszínén, a katalini kocsmában. Legnyájasabb olvasóinknak azt a biztató üzenetet küldjük, hogy az idén is augusztus 20-ra idõzített rangos eseményrõl híven, terjedelmesen beszámolunk. Addig is maradunk. Kánban, ha lehet.
Boda András-Nyulasi Zsolt
