Lokál

Nemzetközi fodrászmaffia divatdiktátori értelemben nem létezik. Nem ülnek össze szakemberek, és nem állapítják meg, hogy a jövő évi tavasz-nyár slágere a rövid egy kis hosszúval, meg hogy visszajöttek a földszínek, valamint rövid lappangási idő után újra hódít a fekete-fehér.

melyek jobbára távollétükkel tüntettek, ami meg mégis volt, arra a fene nem emlékszik már, ha mégis voltak, áramvonalasak voltak, formatervezésük lendületes jövőt ígért, amit persze majd le kell tagadniuk, de kiknek is.

Tunéziában az idegenforgalmisták elég hamar rájöttek: azzal, hogy beterelnek egy turistabuszt a sivatagba, legfeljebb néhány óráig tudják lenyűgözni a fényképezőgépes falkákat, onnantól kezdve viszont nyomasztóan unalmassá válik a homokos panoráma. Mégis fölépítettek egy rakás luxusszállodát az oázisokban, és úgy tűnik, nem csináltak hülyeséget, mert intenzív propagandával eljutottak odáig, hogy a kalandra éhezők egész évben özönlenek sivatagot nézni. Úgy gondolják, nincs is annál romantikusabb, mint egy légkondicionált szoba erkélyéről tanulmányozni a Szaharát, ráadásul olyan felejthetetlen élményt is kínál egy ilyen utazás, mint a tevegelés.

Lázongás, hajószerencsétlenség, földrengés, repülőgép-katasztrófa, aszály, erdőtűz, XXIV. Ázsiai Vízi Játékok. Na, ezekből semmit nem lehetett érezni Indonézia köldökén, Balin. Mentális mikroklímájának köszönhetően a Bali szigeti embert semmi nem zavarhatja meg, ugyanis Ünnep van. Ma százéves a szentély, holnap a belügyminiszter, aztán elűzzük a Gonoszt. Minden napra jut vigasság, amelynek szükséges velejárója a kakasviadal. Klasszikus értelemben véve ez a Jó és a Rossz csatája. Az eredetileg templomi sport társasági jellegéből adódóan hamar nagy népszerűségre tett szert a kakasok körében. Évszázadok óta dolgozik ez a tollas nép, hogy kikristályosítsa magából a tökéletes harcost, az újkori garudát, a Tarajos van Damme-ot.

P. J. O´Rourke és munkássága nem ismeretlen a MaNcs olvasói előtt: Vakáció a pokolban című könyve három éve jelent meg a Narancs-könyvek sorozat második darabjaként. A kötet külföldi - dél-afrikai, szomáliai, jugoszláviai, lengyelországi stb. - riportjainak gyűjteménye, de P. J. szívesen és gyakran ír az Egyesült Államok belpolitikájáról, nincs elájulva az európai viszonyoktól - egészen pontosan: a kultúrfölénytől -; emellett megküzd a környezetvédőkkel, és közben gyakran italozik is, bizony: az alkoholmentes sörök egyik legelszántabb ellenfelét tisztelhetjük benne. Jelenleg a Cato Intézet kutatója (azaz ösztöndíjasa: ők fizetik hitelkártya-számláinak egy részét), a szakterületét homály fedi, de könyvei elején megköszöni az intézet támogatását - lehet, ezért tartják, de valószínűbb, hogy a Cato Intézet-beliek tisztában vannak vele: napjaink egyik legeredetibb gondolkodóját pénzelik. Mer´hogy P. J.-ben az a legszebb, hogy a dolgokról véleménye van, méghozzá markáns és senkiével sem összetéveszthető. P. J., a száguldó és sziporkázó zsurnaliszta természetesen a hongkongi átadás-ceremónián is jelen volt, ott szakított időt arra, hogy nyilatkozzon magyarországi kiadójának, a Narancsnak.

Roland Barthes írja meg azt a megfigyelését Japánról szóló munkájában (L´Empire des Signes, Editions d´Art Albert Skira S. A. Genéve, 1970), hogy a helyi konyha lényege a könnyűség. Az őrületbe, tömeges öngyilkosságba lehetne kergetni a szigetország lakosságát, ha egy hétig magyar koszton lennének; hogy a mi magyari népünk a hőkezelésnek leginkább a zsiradékban való sütés nevű változatát ismeri, sőt a zsiradékot annyira a szó szoros értelmében kell érteni, hogy ha már ez a mélyen megvetendő preparálási gyakorlat nyomul is előtérbe, nem hatja át a civilizációra való törekvés például olívaolaj használatával, sőt a világ boldogabbik felén régen pellengérre állított francia gyakorlat, a vajon sütés Magyarországon még mindig reformkonyhának számít.

"Európába tartunk, ugye, és ez a magyar fodrászok szakmai gyakorlatára nézve is fontos" - mondta Kókai Jánosné, az Országos Fodrász, Kozmetikus Ipartestület igazgatója. Nem sokkal ezután száz hajszárító berregett fel egyszerre a háttérben, hogy frizurákat főnözzön az európai egyesült frizuradivat nevében.

Tunéziában valamikor a hatvanas évek közepén jöttek rá arra, hogy az idegenforgalom előbb-utóbb sokkal kifizetődőbb vállalkozás lesz, mint az addigi húzóágazatok, a datolyatermesztés vagy a foszfátbányászat. Harminc év alatt el is jutottak oda, hogy Tunisztól délre a tengerpart szinte teljes hosszában egy hatalmas strand, már a sivatag is tele van luxushotelekkel, a műkincsekre éhezőket pedig szinte mindenütt pazar múzeumok, fantasztikus római és iszlám emlékek várják. Tunézia elszállodásítása azóta töretlen, az ország bevételeinek egyharmada származik az idegenforgalomból, minden hatodik lakos ebből él, de még ez sem elég: most az egyik legfontosabb feladatnak az északnyugati területek felfuttatását tartják, Tabarkát a tengerparti dagonyázóknak és a búvároknak, A•n Drahamot a vadászoknak meg a focistáknak próbálják eladni.

Odakinn, Trianda főterén két csokoládébarna színű, négyéves kínai gyermek görögül kiabál és mutogat. A szüleiké a Gold Dragon étterem a macskarugdosó vikingekkel teli tengerparti sétányon. Szieszta után és izmos dajka híján itt múlatják az időt a gíroszos és a videójáték-terem között néhány turistával, akik a kopott olasz körhintapark miatt jönnek, ha a Dollár Jorgóként ismert boltosnál sikeres volt a pénzváltás.

Mondják, hogy a Bulgáriába érkező ember a repülőtéren egyből egy méretes pocsolyában landol, amelyben aztán ott is marad, ami még mindig jobb annál, mint ha vonaton utazna, mert akkor meg se érkezik.

Szeptemberben nemcsak hogy újraindul az élet, gyermekzsivajgás veri fel az iskolák zsibongóinak nyári csendjét, de a föld népe is évenkénti nagy megméretéséhez ér: kezdődik a betakarítás, a szüret. Marokkóban, Franciaországban és az Egyesült Államokban az emberiség két legfontosabb haszonnövényének, a szőlőnek és a vadkendernek idei betakarítási esélyeit vesszük vizsgálódó górcsövünk alá.

Kairóban, a Midán el Tharir (Felszabadulás) téren van egy utazási iroda, ahol 100 egyiptomi fontért (1 dollár 3,4 egyiptomi fontot kóstál) lehet jegyet venni a Tel-Avivba és Jeruzsálembe naponta induló autóbuszra. De hogy jön ez ide? - kérdezheti az olvasó valahol Magyarországon. Miért kell ahhoz Kairóban buszra ülni, hogy az ember eljusson a Szentföldre? Nem egyszerűbb Budapesten felszállni a Malév vagy az El Al menetrend szerinti járatára és Izraelben, a Ben Gurion reptéren landolni?

Van már itt minden, virsli, vurstli, páternoszter, lufi, rossz emlékű múlt és posztkommunista jelen, de egy igazi mini-Kárpát-medence, na, az nincs. Pedig ha lenne, fellendülne ez a pesszimizmusba süllyedt bolhafészek - csak az a Kárpát-zanza hiányzik nagyon.

Jön a nyár, amikor utazni kéne, csak ki tudja, hova. Délre lőnek mindenre, Keleten lőnek ránk, Nyugaton már voltunk tavaly, az egzotikus fészkeken meg élőben találkozhatunk mindazokkal, akiket év közben csak a német adókon láthattunk éjfél után. Marad Észak, ez az amúgy is izgalmas útirány.