Belépsz, jobbra a Csodák Palotája, balra a Jövő Háza; a kiállítás pedig "az elmúlt évszázad legnagyobb csodájáról, a televíziózásról szól" - no, mit gondolnak, melyikben van? Ne reménykedjenek, a Jövő Házában! - rémes kilátások, mondhatom. Mi persze ünnepelni jöttünk az 50. születésnapjára készülő Magyar Televíziót (a dicsőségesnek csak pimaszul megengedően nevezhető világra jövetelről ékesen szól pár lappal elébb Felvonulók kérték c. írásunk bef. traktusa).
Rosszkor vagyunk jó helyen, vasárnap délután a fű sem nő, nyilván: a honlapon beígért huncutságokból (élő adás a helyszínről, bepillantás a boszorkánykonyha krumplihámozó szekciójába, vasárnapi médiaiskola, ezer más satöbbi) viszonylag kevéshez van szerencsénk (a lépcsőt például úgy illesztették a muzeális közvetítőkocsihoz, hogy az ajtaját még véletlenül se lehessen kinyitni tőle), ám kétségkívül percek alatt elragad az egész hangulata - ami persze nem feltétlenül kellemes, de ez inkább érdeme az anyag összeállítóinak. Van egy utca, a televíziózás kezdeteitől napjainkig vezet (szerencsére nincs húsz méter), hátborzongató. A rosszarcú Kékes, Minivizor, a gonosz törpe és szovjet testvérük vigyorog ránk - épp, mint a szellemvasúton (adott esetben megint: a szocialista szellemén). Már-már orwelli, hogy a mondott testvéri terméknek a fogyasztói ára, 419 rubel is ki van írva. Nagyanyám jött vissza egy ilyennel a moszkvai olimpiáról - meg két Rakéta porszívóval (kábé tíz perccel a leszállás után túladott rajtuk Ferihegyen), a tőlem megfújt golyórágók, a családi Amo szappan készlet és az adidas pólóm árán vette őket. Mindezt azért hozom fel ilyen kínos részletességgel, mert nyilvánvaló: messze nem csupán technikatörténeti élményt kapunk a Millenárison, hanem annál sokkal többet. Konkrétan az orrunk alá dörgölik az elmúlt ötven évünket - nincs is nehéz dolguk, hisz végig ott ültünk a tévé előtt. Nos, a kiállítás egy (talán az egyetlenegy) hiánya, hogy minket innen kifelejtettek (meg a ropit) - igaz, nem láttam (és ez megint színtiszta technikahistória) azt a hol citrom-, hol narancssárga gyűrött celofánt sem, amit jobb házaknál a fekete-fehér korban a képernyő elé függesztettek: Color me Hungary!
Még szomorúbbak leszünk, amikor mégis kijut valami az interaktivitásból. A bámészkodó hirtelen egy "stúdióban" találja magát, amit a zöld háttérről és a kirendelt "televíziós szakember" lány visszautasíthatatlanul kedves invitálásáról lehet legkönnyebben felismerni. Ha kiülsz a zöldbe, máris ott vagy a képernyőn, ismeretlen bolygón tapicskol veled az űrszekered - röhögni kötelező, hisz a mutatvány még (már?) a műanyag kenyerestálcából készült holdbázissal operáló Pirx pilótában is égés lett volna... - s ezzel ismét a tárlat eszmei mondandójához értünk (minden út oda vezet): magunkon sírunk-röhögünk.
Összegzésképp mit is mondhatnánk? Megtekintése kötelező, de csak erős idegzetűeknek ajánlott.
A kiállítás augusztus végéig látható.
