A vén bűnös (Intervízió - tévétörténeti kiállítás)

  • - tévésmaci -
  • 2007. április 26.

Lokál

Belépsz, jobbra a Csodák Palotája, balra a Jövő Háza; a kiállítás pedig "az elmúlt évszázad legnagyobb csodájáról, a televíziózásról szól" - no, mit gondolnak, melyikben van? Ne reménykedjenek, a Jövő Házában! - rémes kilátások, mondhatom.

Belépsz, jobbra a Csodák Palotája, balra a Jövő Háza; a kiállítás pedig "az elmúlt évszázad legnagyobb csodájáról, a televíziózásról szól" - no, mit gondolnak, melyikben van? Ne reménykedjenek, a Jövő Házában! - rémes kilátások, mondhatom. Mi persze ünnepelni jöttünk az 50. születésnapjára készülő Magyar Televíziót (a dicsőségesnek csak pimaszul megengedően nevezhető világra jövetelről ékesen szól pár lappal elébb Felvonulók kérték c. írásunk bef. traktusa).

Rosszkor vagyunk jó helyen, vasárnap délután a fű sem nő, nyilván: a honlapon beígért huncutságokból (élő adás a helyszínről, bepillantás a boszorkánykonyha krumplihámozó szekciójába, vasárnapi médiaiskola, ezer más satöbbi) viszonylag kevéshez van szerencsénk (a lépcsőt például úgy illesztették a muzeális közvetítőkocsihoz, hogy az ajtaját még véletlenül se lehessen kinyitni tőle), ám kétségkívül percek alatt elragad az egész hangulata - ami persze nem feltétlenül kellemes, de ez inkább érdeme az anyag összeállítóinak. Van egy utca, a televíziózás kezdeteitől napjainkig vezet (szerencsére nincs húsz méter), hátborzongató. A rosszarcú Kékes, Minivizor, a gonosz törpe és szovjet testvérük vigyorog ránk - épp, mint a szellemvasúton (adott esetben megint: a szocialista szellemén). Már-már orwelli, hogy a mondott testvéri terméknek a fogyasztói ára, 419 rubel is ki van írva. Nagyanyám jött vissza egy ilyennel a moszkvai olimpiáról - meg két Rakéta porszívóval (kábé tíz perccel a leszállás után túladott rajtuk Ferihegyen), a tőlem megfújt golyórágók, a családi Amo szappan készlet és az adidas pólóm árán vette őket. Mindezt azért hozom fel ilyen kínos részletességgel, mert nyilvánvaló: messze nem csupán technikatörténeti élményt kapunk a Millenárison, hanem annál sokkal többet. Konkrétan az orrunk alá dörgölik az elmúlt ötven évünket - nincs is nehéz dolguk, hisz végig ott ültünk a tévé előtt. Nos, a kiállítás egy (talán az egyetlenegy) hiánya, hogy minket innen kifelejtettek (meg a ropit) - igaz, nem láttam (és ez megint színtiszta technikahistória) azt a hol citrom-, hol narancssárga gyűrött celofánt sem, amit jobb házaknál a fekete-fehér korban a képernyő elé függesztettek: Color me Hungary!

Még szomorúbbak leszünk, amikor mégis kijut valami az interaktivitásból. A bámészkodó hirtelen egy "stúdióban" találja magát, amit a zöld háttérről és a kirendelt "televíziós szakember" lány visszautasíthatatlanul kedves invitálásáról lehet legkönnyebben felismerni. Ha kiülsz a zöldbe, máris ott vagy a képernyőn, ismeretlen bolygón tapicskol veled az űrszekered - röhögni kötelező, hisz a mutatvány még (már?) a műanyag kenyerestálcából készült holdbázissal operáló Pirx pilótában is égés lett volna... - s ezzel ismét a tárlat eszmei mondandójához értünk (minden út oda vezet): magunkon sírunk-röhögünk.

Összegzésképp mit is mondhatnánk? Megtekintése kötelező, de csak erős idegzetűeknek ajánlott.

A kiállítás augusztus végéig látható.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.