A KOMA csapata prevenciós jelleggel tartott előadást a pornófüggőségről egy budapesti gimnáziumban. Az ezt követő beszélgetésen hamar kiderült, hogy a fiatalok legalább annyit, ha nem többet tudnak a témáról, mint a színdarab készítői.
A Berzsenyi Dániel Gimnázium egyik tantermében felállított, pontosabban felfújt franciágy a színpad, azon megy végbe egy párkapcsolat klasszikus evolúciója a szerelembe eséstől kezdve az egymás agyára menésen át a szakításig – utóbbiban nem kevés szerep jut annak, hogy a pár hím tagja minden szabad percét pornónézéssel tölti. A közönség, egy tizenegyedikes osztály és egy tanárnő a fal mellé tolt padokon és székeken ülve figyelik az eseményeket.
| ||
A nagyjából egy óra hosszú kattogas [at] por [dot] no nyelvezete egyértelműen a fiatalabb közönséget célozza meg például olyan dalbetétekkel, mint: „Szexfilmre fütyülőd nem verheted / Másra használd az internetet / Ne baszd el pornóra az életed”, ugyanakkor a történet egy húszas évei végén, vagy a harmincas évei elején járó pár mindennapjait mutatja be, olyan problémákkal és konfliktusokkal, amikkel egy tizenéves nem feltétlenül tud mit kezdeni. Nem állítanánk, hogy a Jelenetek egy házasságból újragondolásával állunk szemben, de azért ahhoz, hogy valaki átérezze Vince (Zrinyi Gál Vince, aki egyben a darab rendezője is) és Kati (Patocskai Katalin) nehézségeit, valószínűleg túl kell már lennie egy-két idegtépő párkapcsolaton és együttélésen.
Aztán valahol a darab vége fele robban a pornóbomba
Kiderül, hogy Vince minden szabad percét szexfilmek nézésével tölti, és szenvedélye olyan méreteket ölt, hogy az már őt magát is aggasztja. Egy gyengébb pillanatában mindent bevall Katinak, aki nem fogadja túl jól a hírt: az őrjöngő lány olyanokat mond, hogy „megőrülök a gondolattól, hogy rám néztél azokkal a szemekkel” illetve „te nem velem, hanem a telefonoddal szexelsz”, no meg „gusztustalan vagy és undorító”, majd kirohan a teremből, és ezzel vége is az előadásnak.
| ||
Nem tudni, miért csúszik át ordibálós groteszkbe az addig viszonylag életszagú történet, mindenesetre az előadást követő beszélgetésen több tinédzser is elmondta, hogy nincs nő, aki így reagálna a hírre, hogy a pasija pornót néz, hisz evidencia, hogy mindenki, vagy legalábbis minden férfi szívesen tölti ilyesmivel a szabadidejét. „Sajnos nincs kontrollcsoport” – állapítja meg bölcsen az egyik diák, hozzátéve, hogy nem lehet védekezni a pornóval szemben, ugyanis a szaporodás vágya ösztönös késztetés, s miután az embert az állatvilágból az eszközhasználat emelte ki, természetes, hogy alkotott magának valamit, aminek segítségével naponta többször is szaporodást színlelhet. Ezután több ötlet is felmerül, hogyan lehetne kiölni ezt a vágyat az emberekből, annak érdekében, hogy a pornónézés ne váljon kontrollálhatatlan függőséggé: az egyik fiú szerint egyszerűen
el kéne vágni a dopamin útját az agyban,
és akkor nem okozna örömet a maszturbáció, de a többiek szerint ez nem jó módszer, mert az agyműtétet követően semmi sem okozna többé örömet, még a csoki evés sem!
A fiatalok meglepően nyíltan és lelkesen vesznek részt a beszélgetésben, amiben nagy szerepe lehet a társalgást levezénylő színészek közvetlenségének, meg talán annak is, hogy a tanárnő nem jött vissza a szünet után. A nagyjából egy órás beszélgetés alatt több érdekes kérdés is felmerül, többek közt az, hogy az önkielégítés vajh önző dolog-e, hogy a pornófüggőségre a többnejűség, vagy inkább a szexrobotok előállítása lenne-e a legjobb megoldás, illetve, hogy miért néz egy férfi akkor is pornót, ha van barátnője.
| ||
Utóbbi kérdésre elég egyértelmű válasz érkezik a rendező-főszereplőtől: mert az csak egy csaj, ellenben ha pornót nézel, tíz perc alatt annyi nővel tudsz összejönni, amennyit nagyapád egész életében nem látott felöltözve. A fiúk és lányok nagy része egyetértően bólogat, úgy tűnik, számukra a pornónézés afféle természeti törvény: nem kell túlgondolni, egyszerűen csak van és kész.
A közösségi színház műfaját Magyarországon meghonosító társulat legfrissebb darabját nem csak iskolákban, hanem a KOMA Bázisán is játsszák, de ott klasszikus módon, tehát a felfújható ágynál stabilabb díszletek közt, és a közönséggel való utólagos társalgást mellőzve.
