Kedves közönség, kedves barátaim!
Mindenekelőtt emlékezzünk meg az amerikai Legfelsőbb Bíróság két e heti határozatáról, és örüljünk. Egy olyan törvényt semmisített meg, amely kimondta, hogy a házasság csak férfi és nő között köttethet, s ezzel az Egyesült Államokban szövetségi szinten is elismerik a házastársi jogokat. Egyúttal megsemmisítették azt a kaliforniai törvényt is, amelyik megtiltotta a melegek házasságát. Örüljünk együtt, és ezúton is gratuláljunk azoknak, akik nem adták fel demokratikus jogaikban és a jog uralmában való hitüket! Történelmi pillanat ez, mely az egész amerikai társadalom gondolkodásának fokozatos átalakításához vezethet e téren, s egyben ennek bizonyítéka is. Nem kétséges, hogy utóbb azok az európai országok is követni fogják példájukat, ahol jelenleg még nem engedélyezték a melegházasságot. Ugyanakkor meg kell emlékeznünk a tegnapi Szentpétervári eseményekről is, melyek során körülbelül 60 melegjogi aktivistát letartóztattak, akik a hatályban lévő ún. homoszexuális propaganda elleni, újonnan hatályba lépett törvényt megszegve megtartották a Pride felvonulást. Ezenkívül a felvonulás ellen tüntetők többeket súlyosan bántalmaztak. Kívánom nekik, hogy ők se adják fel jogaikban való hitüket, s azt, hogy legyen elég erejük, kitartásuk harcolni értük.
| ||
De még az ünnep, az öröm jegyében, hadd mondjam el azt is, hogy nemcsak a budapesti Pride Fesztivál létezik idén húsz éve, hanem a barátnőmmel is éppen húsz éve vagyunk együtt – szóval, számunkra minden szempontból ünnep ez az idei év. De mégsem erről akarok beszélni. A ma tíz éve elhunyt fogadott mesterem, Balassa Péter annak idején, a kilencvenes években, a magyarországi politikai viszonyokra értve, „szellemi Bejrút”-ról beszélt, utalva e csodálatos város lerombolására a nyolcvanas években a közel-keleti háborúk egyik tragikus fejezeteként. Mára sajnos elmondhatjuk, hogy eljutottunk a totális erkölcsi Beirut állapotába. Egy olyan országban élünk, amelyben a kormány legfőbb kultúrkomisszárja következmények nélkül, sőt jóváhagyó kuncogásoktól kísérve az újonnan kinevezett igazgató jelenlétében mondhatja, hogy Vidnyánszky „meg fogja csinálni azt a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről”. Amit nemigen lehet másként értelmezni, mint hogy a szerelem, a barátság és a hűség összeférhetetlen azokkal, akiket ő buzikként aposztrofál. Egy olyan országban élünk, amelyben e szavakat a nemzet színházának új igazgatója szó nélkül végighallgatja, majd utóbb, az általános felháborodás nyomán észbe kapva, bocsánatkérő nyilatkozatot tesz: „Bár úgy vélem, hogy a homoszexualitás problematikája nagyobb súllyal jelent meg a Nemzeti műsorán, mint ahogy az a társadalomban jelen van, ám a repertoár ennél jóval gazdagabb volt” – mondta Vidnyánszky békülékenyen.
Nem mintha a Nemzeti Színház elmúlt öt évének megítéléséhez éppen ezt a szempontot kellene figyelembe venni, mégis hadd mondjam el, hogy Vidnyánszky Attila sajnos nem tájékozódott megfelelően e kérdésben. A jelenleg általánosan elfogadott álláspont szerint ugyanis a lakosság legalább 5 százaléka érintett a homoszexualitás kérdésében, ami a tízmilliós Magyarországra vetítve fél millió ember (azaz minden huszadik állampolgár) – vagyis ugyanannyi, mint ahányan 2010 óta elhagyták az országot, másutt keresve boldogulást, jogot, szabadságot. Nincsenek kétségeim, hogy a Kerényi-félék szellemében gondolkodók örülnének, ha ez a kivándorolt félmillió egybeesne azzal a félmillióval, amelyik Magyarországon érintett a homoszexualitás kérdésében. Azonban arra is felhívnám a figyelmet, hogy nemcsak az érintett, aki, akár nyíltan, akár titokban maga tagja az LGBT közösségnek, hanem természetesen azok is, akik valamilyen formában e közösség tagjainak hozzátartozói: anyák, apák, gyerekek, rokonok, barátok, tanárok, szimpatizánsok. A Kerényi-féle szavak tehát nem csupán ezt a félmillió embert, hanem magyar állampolgárok sokkal nagyobb tömegét gyalázzák, amikor nyeglén kimondatnak.
Egy olyan országban élünk, amelyben ugyanezt a nem elhanyagolható tömeget alázza a Fidesz egyik frontembere, Debrecen polgármestere, Kósa Lajos is, amikor a komisszár szavaira rádob egy lapáttal: „Kedves Attila”, mondja Kósa, „ha Budapesten túlságosan meleg lenne a helyzet, várunk vissza”. Mire a debreceni Csokonai Színház szebb napokat látott nézőterét hangos nevetés töltötte be. Mindegy. Ez a színház akkor is működni fog, amikor Debrecenben már rég senki nem fog emlékezni arra, hogy volt egy Kósa nevű polgármestere is. Ugyanakkor, egy olyan országban élünk – neve is van: Abszurdisztán –, amelyben egy szélsőjobboldali parlamenti képviselő odanyilatkozhat, miszerint minden bizonnyal a homoszexuális és/vagy a zsidó lobbi irányítja a kormányzati kultúrpolitikát, különben hogyan is vetődhetne fel, hogy Alföldi Róbert újra színházhoz juthat Magyarországon. S mindez csupán az elmúlt egy hónap termése. Magyarországon szüret van: az ostobaság és tájékozatlanság kártékony szürete.De nekem ne mondja senki, hogy hát ez egy ilyen ország. Nem, ez az ország nem ilyen, hanem azzá tették, mégpedig az emberek vészes félreinformálásával, a magyar állampolgárok széles rétegeinek a tudatlanság karanténjában tartásával. Elég csak a közszolgálati média által közvetített – az informatika nyelvén szólva – zajokat megvizsgálni, melyeket az ország lakosságának tetemes hányada nap mint nap fogyaszt. Nincs mibe-kibe kapaszkodni, nincsenek fogódzók, nincsenek minták. És ez különösen érvényes a kisebbségekre, többek közt az LGBT közösség tagjaira. Mert azok, akik fogódzót, mintát szolgáltathatnának, nem teszik. Visszahúzódnak az úgynevezett magánéletük elefántcsonttornyába. Elvégre őket nem érinti, ami az országban történik, ők mindezek fölött állnak; lebegnek mintegy, a vizek felett. Ne legyen tévedés: azokról a kulturális ikonokról, úgynevezett celebekről beszélek, akikre felnéznek az emberek, akikért rajonganak, akiknek csüggnek minden szaván, akár írva, akár mondva van, akikért órákig képesek a tűző napon jegyekért sorba állni, akikre úgy gondolnak, hogy őket, az ő megvalósulatlan álmaikat képviselik. Nálunk azonban ezek az emberek cserbenhagyják híveiket, s nem fogják föl, hogy ezzel egyúttal saját magukat, a saját életüket, a saját országukat is cserbenhagyják. Mert ez az ország nem ilyen – illetve attól is ilyen, hogy azok, akik tehetnének ez ellen, kényelemből, lustaságból, félelemből vagy gyávaságból nem teszik. Holott nincs vesztenivalójuk: országosan, sőt nemzetközileg ismert, megbecsült művészekről, politikusokról, médiaszemélyiségekről, tudósokról beszélek, akik még most sem fogják föl, hogy azt a maradék kis magánéletüket is hamarosan porig rombolja a jog és a demokrácia intézményeinek lerombolása, vagyis mindaz, ami napjainkban ebben az országban történik.
| ||
Éppen ezért a mai napon szeretnék elindítani egy mozgalmat. Legyen ennek a mozgalomnak a neve: „Add az arcod, add a neved!” Csatlakozzon hozzá mindenki, akinek mondanak valamit Tennessee Williams megrendítő szavai:
„Az emberek közti nagy választóvonal nem a gazdagok és a szegények között húzódik. Az emberek közti nagy választóvonal azok között húzódik, akiknek megadatott a szerelem eksztázisa, és azok között, akiknek nem adatott meg.”
Add az arcod, add a neved!
