Az 1960-as évek elején fogadta el a kormány azt az úgynevezett regionális tervet, amely alapjaiban változtatta meg a Balaton és vele együtt a hazai üdülőhelyek addigi arculatát. A terv nyomán új strandok, üdülők, kikötők és vendéglátóhelyek létesültek, szerencsére a sok silány kóceráj mellett jó néhány olyan is felépülhetett, amelyekre büszkék lehettünk. Polónyi Károly tihanyi motelje (1959), Földesi Lajos siófoki Vénusz szállója (1961) vagy Callmeyer Ferenc badacsonyi Tátika vendéglője (1962) mellett ebbe a sorba illik – igaz, nem a Balatonnál – Makovecz Imre korai, 1964-es épülete, a Cápa vendéglő, amely a 7-es út mentén, Velence és Gárdony határán áll.
Akkor még szó sem volt autópályáról, tehát az üzemeltetők okkal gondolhatták, hogy a különleges épület elsősorban az autósok igényeit fogja kielégíteni. Erre utal az is, hogy első osztályú étteremként tartották nyilván, mondván, akinek autója van, ezt is meg tudja fizetni.
Noha a Cápa maga volt a megtestesült modern építészet, az étterem vezetése a hagyományos vendéglátást részesítette előnyben. A Fejér Megyei Hírlap 1964. július 31-én megjelent számából nem csak az derült ki, hogy a Cápának „át kellett élnie az első napok nehézségeit”, illetve a nyitást követő néhány hét alatt a személyzet „kissé begyakorolta magát”, és 11-féle étel közül lehet választani, például rántott és resztelt májat, paprikás csirkét, pecsenyekacsát. A cikkből azt is megtudhatjuk, hogy hétköznapokon mintegy 600, a hétvégi napokon pedig 1000–1200 vendég kereste fel az éttermet, s ahogyan azt Beke László, a bolt vezetője nyilatkozta, „Keletről és Nyugatról jött vendégek keverednek honfitársainkkal, akik negyed-, félórás megpihenés közben jó étvággyal étkeznek, s üdítőitalokat fogyasztanak”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
