A látvány, ami elénk tárul, leírhatatlan: amerre a szem ellát, végtelen fakó szürkeség, az ég, ahogy kell, egybeér a földdel, fentről lefolyik a tejszerű köd, cserébe felkúszik az égre a lassan koszolódó hó. Az általános sivárságban üdítő látványt nyújtanak a befagyott földek: sok-sok négyzetkilométer egybesimult korcsolyapálya, néha elsuhan köztük egy lerobbant jármű, benne a jégmezők lovagja vinné haza egy sikeres orvvadászat tárgyi bizonyítékait. A befagyott sztyepp egyszer majd felenged, s gyönyörű lesz, amint egyetlen hatalmas tóvá változik a most még dermedt táj, amint derült időben a tavaszi napfény csillogása beteríti a teljes, aranykalásszal ringó Bács-Kiskun megyét, amit remekül egészít majd ki a tönkrement gazdák káromkodása. De egyelőre nyoma sincs a tavaszi derengésnek, felül ritka fényben hunyorog a dermedt gyöp, alul meg, pár kilométer mélyen a homok alatt a meggyűrt variszkuszi gránit figyel.
E lapos tájat elnézve a fene se gondolná, de ha elhordanánk innen - persze csak gondolatban - a megye lényegét alkotó több kilométer vastag homokot és egyéb üledéket, ott lenn a mélyben egy monumentális hegység tárulna elénk, valódi karbon kori gránit, s mi mutogathatnánk:
ez itt a mi Urálunk,
a tenger szintjéhez képest ugyan nem túl magas, viszont rendkívül mély. Csak a miénk.
A vidék flórájának és faunájának méltatása azért ütközik nehézségekbe, mert az előbbiről télen nincs mit mondani, az egyetlen érdekesség a futóhomok, amiről sokáig nem döntötték el, megkössék-e akáccal meg csabagyöngyével, vagy inkább mutogassák a turistáknak. Most van ez is, az is, de a hóból a buckák nem látszanak ki, csak az akác meg a szőlő. Púpok. Vesszők.
És ha szőlő, akkor bor is, elég néhány híressé lett község nevét felsorolnunk: Izsák, Csengőd, Tabdi. Budapesten még most is akad jó néhány, e kimondottan gazdag falvakról elnevezett és vélhetően az itt előállított nedűt forgalmazó bormérés, olyan egység, ahol tíz évvel ezelőtt még életveszély nélkül megihattunk egy fröccsöt. Mostanában változott a helyzet. Az itt készült bor íze sokak szerint a műtrágyával kevert őrölt kukoricacsutkáéra emlékeztet, és ha mindez pakurával is keveredik, az már maga a tömény tájjelleg.
A vidék ma már nyugodtan lehetne
a kémiai turizmus
célterülete: az alkohol- és olajlepárlás, -finomítás, -savazás, na és a kreatív borászat újabb technológiai vívmányai egyként megfigyelhetők lennének, míg a nép csak bámulna, ahogy egyik oldalon bemegy a szikes talajjal kevert háztartási hulladék, a másikon pedig kijön a palackozott asztali világos (más színű tabletta esetén a kadarka). De januárban ezt sem látni, a szorgos emberi tevékenység nyomait belepte a hó, a tartályok a föld mélyén pihennek, a többit meg elrejtik a távoli tanyák és sufnik.
Hogy a környék vadvilága gazdag, az olyan világos, mint ameddig a szem ellát. Néhány éve kóbor puma dúlta fel a tanyák delíriumos nyugalmát, tavaly Szerbiából bitangolt el egy farkas (MaNcs, 1999/8. szám), idén talán medve jön Lada Kombival, vagy krokodil - gyalog. Persze az állatvilág meglehetősen gazdag szabad szemmel látható fajokban is. Ott vannak például a varjak, amik sűrű rajokban, esetleg kisebb csoportokban, elvétve egyenként lelhetők fel,
többnyire élve, néha döglött,
fagyott állapotban. Ilyenkor jó esetben az egész példány átveszi a csőr keménységét. Az egzotikusabb vonalat például a kékvércsék jelentik: ezekből átlagosan minden második út menti fára jut egy-egy példány, ott ülnek, és ravaszul figyelnek, megvárják, míg a lelkes amatőr természetfotós előveszi a gépét, rájuk fokuszál, s amikor már elsütné, hát huss, elszállnak, s ezen röhög napokig az egész biocönózis, ráadásul a játék minden egyes fánál újrakezdhető. A kis termetű, pajkos ragadozó, mely utolérhetetlen bájjal vitorlázik tova, hogy didergő pockokra hozza a frászt, noha feltűnő a főnökjellege, nem egyedüli gazdája a tájnak: néha megejtő közelségben táboroznak le nagyobb testű rokonai (héják vagy ölyvek lehetnek), sőt a puszta kiterjedt védett részein állítólag sasok is előfordulnak. Nem úgy, mint a jellegzetesen cserregő szarkák. Belőlük rengeteg van, a folklór szerint lopnak, csalnak, hazudnak, de a folklór szerint ebben az országban mindenki lop, csal meg hazudik, miért éppen a szarkák ne tennék.
Különben a környék páratlan értéke a túzokállomány, ez nyomban kiderül, amint megállunk az egyik védett lóistállónál, és kérdezősködni kezdünk a vackából előbújó nemzetipark-alkalmazottól (értsd: lóápoló). Messzire mutat, ahol a havon bizonytalan fekete pontok ugrálnak - más időben az ember ezt bízvást a másnaposságnak tulajdonítja, de most nyilvánvaló, hogy túzokot láttunk, informátorunk megnyugtat, hogy nyáron a turistáknak ennyit sem szokott mutatni. "Csak baj van belőle" - teszi hozzá sokat sejtetőn, mint aki tisztában van azzal, hogy polgártársaink jó része egy nagy testű madarat látván, csak arra képes gondolni, hogy rizzsel vagy nokedlival lenne-e jobb a belőle készült pörkölt.
E föld jelentős része védett, és ez remekül látható már abból is, hogy némely állatok (nyulak, őzek) feltűnően közel merészkednek a park területére tévedő járműhöz - márpedig az ember régi tapasztalatból tudja, hogy egy ilyen állat vagy rohadt éhes, vagy veszett, jelen esetben inkább az előbbi, de gyorsan kiderül, hogy nem parkőrök vagyunk, úgyhogy a csalódott vadak gyorsan tovaszökellnek.
Egyedül az ember az, aki feltűnően és fájdalmasan (már akinek) hiányzik e tájból: bármerre nézünk,
sehol egy lélek,
s tán nem is csodálható, hiszen tél van, január, ráadásul vasárnap, a látvány vigasztalan, aki tehette, már rég elment (a környék féltő védelemben felhizlalt, védett madarai telelőhelyükön most kiterjedt bennszülött családokat lakatnak jól), a többiek behúzódnak hajlékukba, és lassan leolvasztják a félig megfagyott kutyát. Egy-egy behavazott, düledező tanyát elnézve, az embernek majdnem eszébe jut a hely aurája, valamint az alkoholfogyasztási adatok meg az öngyilkossági ráta közti szoros statisztikai kapcsolat hipotézise, majd legyint és továbbáll. A város felé közeledve lassan teljessé válik az ökológiai nihil, és mire a Budapest táblához érünk, szinte halljuk, amint mögöttünk a semmi kalimpál.
Barotányi Zoltán
