"Igyekezz, könyvem, találj jó kiadóra, különben a konyhában végzik lapjaid: sózott hal takarója leszel, netán cucullus tömjénnek, borsnak." Martialis római költő sorait csak közvetve idézem arcpirító fordításomban, eredetileg a zacskó-, tasak- és szatyorgyűjtés német világnagysága, Heinz Schmidt-Bachem hivatkozik e sorokra csomagolástörténeti alapvetésében, rámutatva, hogy a latin kifejezés, amely kámzsát, csuklyát jelent amúgy, az adott összefüggésben csak a papír(usz)lapból csavart zacskóra utalhat. Ez volna tehát az egyik első írásos nyoma a zacskó - esetünkben inkább a stanicli - létezésének. A papírtölcsér ma már a sültgesztenye-árusításból is kikopni látszik, és hovatovább a műanyag reklámszatyor is utóvédharcát vívja a környezetvédelemmel és a szépérzékkel szemben, miután színes, ötletes, olykor kifejezetten szemrevaló példányait háttérbe szorították az egyszerű, csíkozott, instant szakadó változatok.
Remélni lehet azonban, hogy lesz gyűjtő, aki ezeknek a szín- és árnyalatváltozatait is rendszerezve őrzi meg majdani generációk épülésére. Az ember ugyanis mindent gyűjt, mert biztonságra vágyik, ami alapszinten a "jó lesz még valamire" gondolatában jelenik meg. Szélsőséges formájára azok a minden településen megtalálható udvarok utalnak, ahol egymás hegyén-hátán zsúfolódik régi traktor, ablakkeret, marmonkanna és autóülés, egyre megbonthatatlanabb külön világgá érve, amely mindinkább kiszorítja önmagából megteremtőjét. Kifinomultabb, mondhatni, megfontoltabb - de adott esetben nem kevésbé aggasztó - megnyilvánulása pedig a specializált gyűjtemény, amelynek megteremtése, gondozása, rendezése és gyarapítása cseppben a tenger módon építi fel a világot, ráadásul nem magasodik fenyegetően alkotója fölé, inkább erődítménynek tekinthető, sáncai mögött szenvedelmes birtokosával.
Ma már a göngyöleg- és csomagolóanyag-gyűjtés olyannyira specializálódott, hogy a francia nyelv a lapunkban nemrégiben bemutatott cukroszacskógyűjtő (Jöjj, édes álom!, Magyar Narancs, 2010. február 4.) megjelölésére más kifejezést használna (périglycophile), amennyiben gyűjteményének darabjai üresek volnának. Számos szakirányú külföldi webmúzeum tematikus válogatásban mutatja be a hírességekkel, erotikus vagy városképekkel stb. díszített példányokat, amelyek átmeneti népszerűségét egy időben még a hamar befuccsolt szatyorboltok is meglovagolták. A zacskó- és tasakgyűjtés figyelemre méltó külön kasztját alkotják például a repülőgépeken elhelyezett hányózacskók gyűjtői, akik nagy becsben tartják a teljes mértékben jelöletlen, tehát sem emlékhez, sem légitársasághoz, kizárólag a megszerzésük konkrét körülményeihez köthető, emiatt viszont annál személyesebb darabokat.
Mindezekhez képest az OSA Centrális Galériájában kiállított szatyrok kifejezetten mérték- és távolságtartó beállítódást tükröznek, jól érzékeltetve a szocializmus előtti kereskedés színes világát, szembeállítva mintegy a későbbi, zordabb időkkel. Érdekes, hogy a magyar piacon a reklámtáska-fogyasztás hajnalán csak a bevágott fül jelent meg, legalábbis a ragasztott vagy a kényelmesebb zsinóros nem szerepel a kiállított objektumok között, pedig ennek előnyeit Németországban már évtizedekkel korábban sajtóhirdetés ecsetelte látványosan. A két gyűjtő (az egyik nejlon-, a másik papírzacskókra szakosodott) anyagából összeállított kiállítás persze inkább csak egyfajta hangulatfestésre törekszik, amikor a hatvanas évekig uralkodó egyendarabok, majd az ideiglenesen egyeduralkodó, vastag és sprőd műanyagból készült példányok után egyvelegként tárja a látogató elé a későbbi színes világot, amelyben a szabadság körei egészen a vidéki ÁFÉSZ-áruházak nevesített szatyrainak a megjelenéséig tágultak, nem beszélve az egyenruhás testületeket népszerűsítő ínyencségekről. Dizájn- és természetesen árutörténeti benyomásokat is szerezhetünk, különös tekintettel a kísérőszövegben is említett BNV-nagydíjas szafaládéra és a "víkendre, campingbe" ajánlott ömlesztett sajtokra.
Centrális Galéria (OSA), Bp. V., Arany J. u. 32., nyitva február 28-ig
