Diplomasirató:Messze ide Zugló

  • 2004. április 8.

Lokál

Létezik-e az, hogy egy március 2-án, a Múzeum krt.-on feladott hivatalos levél pontosan 15 nappal később érjen célba Zuglóban? És mi történik olyankor, ha ez a bizonyos levél egy értesítő valami fontosról, ami megérkezése napján már nem aktuális többé?

Létezik-e az, hogy egy március 2-án, a Múzeum krt.-on feladott hivatalos levél pontosan 15 nappal később érjen célba Zuglóban? És mi történik olyankor, ha ez a bizonyos levél egy értesítő valami fontosról, ami megérkezése napján már nem aktuális többé?

Az ember öt éven keresztül egyetemre jár, tanul, vizsgázik, okosodik. Több célból. Egyik természetesen az érdeklődés, a művelődés, a tudásvágy kielégítése, de szintén cél: a diploma, mely a sokéves belefektetett munka, energia gyümölcse. Én is szerettem volna diplomát. De nem kaphattam. Na nem azért, mert nem teljesítettem a diploma megszerzéséhez előírt feltételeket, hanem azért, mert gond adódott a Magyar Posta kézbesítési procedúrájában. Engem nem érdekel, hogy a posta Budaörsre költözött, nem érdekel, hogy leállt a számítógépes rendszerük, és nem szeretnék antiszociálisnak tűnni, de jelen pillanatban még az elbocsátások és felmondások miatt sem tudok sajnálkozni. Talán bennem van a hiba. De úgy érzem, igazságtalanul nem kaphattam diplomát. Mert nem voltam ott a diplomaosztón. A saját diplomaosztómon. Hiszen a hivatalos értesítést a diplomaosztó ünnepséghez képest pontosan egy héttel később kaptam meg. Tudom, sokak szerint ez csak formaság meg külsőség, mert maga a diploma megvan. Valahol a Múzeum krt. 4/a egyik földszinti irodájában, három kupac irat közöttÉ ott heverÉ és én menjek oda, majd vegyem át titokban Marika nénitől az ötéves tanulmányaimat, egyben egy meghatározó korszakot, a fiatalságomat lezáró dokumentumot. És a családom? 'k is jöjjenek oda velem az irodába? Ott fényképezzenek, videózzanak? Ott örüljenek velem együtt, ott adja át a nagymamám a diplomaosztómra szánt közel 100 éves családi ékszert, amely még a dédnagymamámé volt? Ennyit ért az ötéves munkám? Ennyire becsülik az ELTE-n a hallgatókat? Nem a saját oktatási rangját minősíti ezzel a nemtörődöm hozzáállással a nagy hírű egyetem?

Nem az lenne az emberi, ha az ELTE vezetősége biztosítana egy másik időpontot azoknak, akik önhibájukon kívül nem vehették át a diplomájukat ünnepélyes keretek között? A gesztus elmaradt. Az olyan sorsra jutott tanulók, mint én, pedig rezignáltan veszik tudomásul, hogy ez van. Pont. Majd ők is átveszik Marika nénitől az iratot, aztán hazamennek.

Félreértés ne essék, én nem puccparádéra vágyom, és üres csilivilire. Csupán minimális elismerésre, megbecsülésre és tiszteletreÉ

Egy pici ünnepre.

Szkárosi Niké

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.