Magyarország egybefüggő szeméttelep. Becslések szerint minden településre 3-4 illegális hulladéklerakó jut, és az engedéllyel rendelkezők zöme sem különbözik számottevően egy szimpla gödörtől.Anyári közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a köztisztasággal kapcsolatos aggodalmak elérik, sőt némely esetben meghaladják a közbiztonság vagy az infrastruktúra hiányosságai által okozott rossz közérzetet. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium megbízásából a WWF Magyarország által végzett felmérés szerint a hazai lakosság 47 százaléka akár mától kezdve hajlandó lenne különválogatva gyűjteni otthonában a hulladékot. Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon az emberek sokkal környezettudatosabbak, mint azt a jelek mutatják.
Mi az oka?
"Az embereknek általában két énjük van környezetvédelmi kérdésekben - mondja Reiniger Róbert, a Deloitte & Touche környezeti tanácsadója. - A nagy többség természetesen azt szeretné, ha tisztaság lenne az utcákon, megszüntetnék az illegális lerakókat, és szakszerűen ártalmatlanítanák a hulladékot, ugyanakkor élesen visszautasítják, hogy mindez az ő településükön, az ő utcájukban, egyáltalán a közelükben történjen." Reiniger szerint a kibékíthetetlen ellentét elsődleges oka az információhiány és a bizalomvesztés. Az előző, "központi tervutasításos" rendszerben egyszerűen csak kijelölték a lerakók, égetőművek helyét, és minden lakossági tiltakozás ellenére meg is építették, aztán a lakók vagy hozzászoktak, vagy nem. Ez ma már nem így van. "Nagyon büszke vagyok arra, hogy a környezet védelméről szóló törvényben szerepel a lakossági részvétel fogalomköre, és óriási dolog, hogy a helyiek egyenrangú ügyfélként vehetnek részt az engedélyezési folyamatokban. Éppen ezért nagy szükség van arra, hogy az emberek megfelelő tájékoztatást és felvilágosítást kapjanak a döntéseikhez" - mondja. A püspökszilágyi, sződi, kosdi, utoljára pedig a kartali népszavazáson elutasított regionális hulladéklerakók kálváriája is azt mutatja, hogy óriási a bizalmatlanság és a tájékozatlanság, ami szükségképpen csak a félelmeket erősíti. (Ugyanakkor az ISPA program keretében jelenleg épülő tucatnyi lerakó körül nincsenek viharok, ami arra utal, hogy a botrány nem szükségszerű.) "A demokratikus intézményrendszer nálunk még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy egy - megfelelő garanciákkal, kompenzációval megtámogatott - közhasznúsági törvény alapján elő lehessen írni például egy szemétlerakó helyét vagy be lehessen fejezni az M0-s körgyűrűt a főváros körül."
Belátható, ha valamely szférában ennyire nyilvánvalóan ütközik a magán- és a közérdek, az részletes szabályozást kívánna. "Magyarországon jogsértő állapot van, évek óta meg kellene alkotni a vonatkozó törvényeket, mégsem tették" - mondja Csillag Gábor, a Zöld Fiatalok munkatársa. Szerinte nem az egyes embereknek, közösségeknek kell indokolatlanul megnehezíteni a dolgát, hanem megfelelő hátteret kell biztosítani a környezettudatos gondolkodás és ökologikus szemlélet meghonosodásához, ami egyértelműen kormányzati kötelesség. "A szemlélet alakítása hosszú távú, optimista becslések szerint is 15 évre szóló feladat, és ezen a téren sok mindent át tudnak vállalni a zöldszervezetek. Gazdasági és politikai erejük ellenben nagyon kicsi, a megoldás nem várható tőlük. Gyorsan ható, azonnali eredményt csak a jogi szabályozás átláthatósága hozhat, mégpedig konkrét célokra és feladatokra lebontva, konkrét összegeket hozzárendelve." A rendszerváltás óta eltelt időben szinte minden szakminiszter elő is állt a maga általános programjával, se szeri, se száma a betarthatatlan rendeleteknek és határozatoknak, rejtélyes bizottságoknak és hatóságoknak. Közös vonásuk, hogy rendre figyelmen kívül hagyják a jól képzett civil szféra véleményét, ritkán rendelnek pénzügyi fedezetet a tervekhez, illetve elmulasztják a konkrét végrehajtási utasítások meghozatalát. Nincs ez másként A környezet védelmének általános szabályairól szóló (1995. évi LIII.) törvény esetében sem, amely az általa előírt közel 40 rendelet alig negyedét alkotta meg, figyelmen kívül hagyva minden magának adott határidőt.
A környezetvédelemhez persze pénz kell. A szükséges forrást az 1995-ben bevezetett termékdíjjal kívánták megoldani, hiszen a törvényhozók szerint "az ebből származó bevétel fedezi a jövőben a hulladék kezelésének költségeit". Sajnos a megállapítás igazságtartalma nem derülhetett ki, az e címen beszedett összegnek ugyanis nyoma veszett. A Hulladék Munkaszövetség (Humusz), a Levegő Munkacsoport és a Magyar Természetvédők által az Országos Hulladékgazdálkodási Tervet érintő, közösen kiadott bírálatukban úgy tudják, hogy az 1996-tól 2000-ig tartó öt év alatt beszedett 46 milliárd forintnyi termékdíjból csupán 13,2 százalék került a helyére: ez idő alatt önkormányzati hulladékkezelési fejlesztésekre 2,5 milliárd, vállalati hulladékos pályázatokra pedig összesen 3,6 milliárd forintot fizettek ki.
Hova?
Hazánkban a lakossági szilárd hulladék 83 százalékát lerakókban tárolják, és alig 3 százalék a hasznosított hulladék - derül ki egy 4 millió eurós Phare-támogatással megvalósult felmérésből. Előzetes adataikban közel 620, egyenként 500 m3-nél nagyobb illegálisan használt lerakót, 1250 elhagyott vagy bezárt, de nem kellően rekultivált helyszínt találunk, amelyek mintegy 10 millió tonna felhalmozott hulladékkal veszélyeztetik a környezetet. Civil szakértők véleménye szerint ma sincs pontos fogalmunk a 10-20 ezerre becsült illegális lerakók állapotáról, helyéről, nagyságáról, összetételéről. A Humusz Tájsebészet kampánya (lásd Tájsebészek című keretes írásunkat) ezer illegális lerakót regisztrált országszerte, és ez csak a szeméthegy csúcsa, hiszen szerintük a rendszerváltás óta egyik kormánynak sem sikerült kiépítenie olyan információs rendszert, amely méréseken, hatósági ellenőrzésen és valós bevallásokon alapszik. A hivatalos felmérés szerint készült jelentésből kiderül, hogy a majdnem 3000 lerakó közül összesen 216 olyan állapotút találtak, amelynek működése a következő hat évre engedélyezhető, 1100 lerakót azonban azonnal be kell zárni. Persze a lakat és a "földet rá" nem elég, a bezárást követően mindenképpen rekultiváció és folyamatos ellenőrzés szükséges, aminek költségeit 267,5 milliárd forintra becsülik 2020-ig. A Nemzeti Környezetvédelmi Program 18 milliárdot mond ugyanerre 2009-ig, abból a körülbelül 350 milliárdból, amit összesen ilyesmire szán.
Mi mindent dobunk ki?
A Nemzeti Környezetvédelmi Program évente 104 millió tonna hulladékról tud, ebből 4 millió tonna a települési szilárd, 20 millió tonna a kezelt folyékony hulladék. (A fennmaradó évi kb. 80 millió tonna ipari, mezőgazdasági és más termelési tevékenységből származik, ezen belül kb. 4,2 millió tonna számít veszélyesnek.) Maga a program is elismeri, hogy nincs a különböző hulladékokra vonatkozó, megbízhatóan működő naprakész adatbázisa, így az adatokat tekintsük sarokszámoknak. Különösen, hogy a már említett felmérési projekt 2002-ben 23 millió m3, azaz mintegy 4,6 millió tonna települési szilárd hulladékról adott jelentést, amelynek csak 62 százaléka lakossági eredetű. A többi a háztartási hulladékokkal együtt kezelhető - intézményeknél, szolgáltatóknál, kisebb vállalkozásoknál termelődő - hulladék. Abban mind megegyeznek, hogy a mennyiség évente 2-3 százalékkal nő. Szilágyi László, a Humusz munkatársa szerint elsősorban a csomagolási hulladék a bűnös a töretlen növekedésben, amely már így is évente 800-860 ezer tonnát tesz ki.
Hulladéknak nevezzük, amire már nincs szükségünk, de kisebb-nagyobb kezelés (kimosás, ledarálás, komposztálás, beolvasztás stb.) után még felhasználható valamire. Szemétnek minősül minden, amit a jelen technológiák és igények mellett sem tudunk használni. Nemzetközi tapasztalatok szerint a begyűjthetőségi küszöb, vagyis a hulladék további felhasználásra visszanyerhető része 65 százalékot tesz ki, nálunk ez az arány minisztériumi adatok szerint jelenleg 40 százalék, ami figyelemre méltó eredmény, tekintve, hogy Magyarországon - néhány kivételtől eltekintve - nem létezik szervezett lakossági szelektív szemétgyűjtés, szinte teljes mértékben hiányzik a begyűjtési hálózat és a feldolgozói háttéripar. Jelenleg a Pest megyei Tura körüli régió jár az élen a maga fejenkénti 10 kilójával évente, Győrben ennek a fele jön össze, de mindkettő messze elmarad a 60 kilós uniós átlagtól vagy a németországi 80 kilótól.
De még csak nem is a szelektív gyűjtés a végső megoldás, sokkal inkább a megelőzés, vagyis ha megpróbáljuk csökkenteni a termelt hulladék mennyiségét. Az EU 1993-ban indított 5. számú "tízéves" környezetvédelmi programja a hulladéktermelés évi 330 kilóra csökkentését tűzte ki célul. Ezt a kvótát még megközelíteni sem sikerült, hiszen a jelenlegi átlag 550 kg/fő, ezért idén májusban egy újabb hulladékmegelőzési és -hasznosítási stratégiát bocsátottak vitára. A csomagolóanyag-lobbi ellenérdekeltségével dacolva ugyanis egyre inkább a megelőzésre helyezik a hangsúlyt. A legcélravezetőbb, ha eleve megakadályozzuk a hulladék keletkezését, elsősorban csökkentjük a csomagolóanyagok mennyiségét. Nem vásárolunk eldobós palackba zárt üdítőt, a saját tartós tárolóedényeinkhez ragaszkodunk a piacon, ahol a legtöbb árut kimérve is lehet kapni. Persze ha minden erőfeszítés dacára mégis termelődik hulladék, jó azt minél többször újrahasználni (reuse). Amennyiben nem járható út az újrahasználat - olyan palackot vettünk, ami nem tölthető -, még mindig van lehetőség a hasznosításra (recycle): például beolvasztani a palackot, és lábtörlőt "gyártani" belőle. Persze előbb az kellene, hogy a vásárló választhasson a lehetőségek közül - például ne tűnjenek el a visszaváltható palackok -, másrészt jól szervezett, országos lefedettséget biztosító szelektív hulladékgyűjtő és -feldolgozó hálózat szükséges. A szakértők megegyeznek abban, hogy az átlagos EU-polgár maximum 300 métert hajlandó megtenni a legközelebbi speciális kukáig, feltehető, hogy nálunk is ehhez hasonló sűrűséggel kell hulladékudvarokat és -szigeteket telepíteni.
Az újrahasznosítás egyik előfeltétele, hogy a begyűjtött termék nyomokban sem tartalmazhat veszélyes anyagot, továbbá minél olcsóbb, energiatakarékosabb módszerrel lehessen elválasztani egymástól a különféle összetevőket, és hogy azokat egyértelműen - drága laborvizsgálatok nélkül is - azonosítani lehessen. (Ehhez többek között pontos anyag-nyilvántartási rendszerek és jelölések kellenének.)
A különválogatás, újrahasználás, illetve hasznosítás után reménytelenül fennmaradó hulladék sorsa korántsem itt ér véget, hiszen még hátravan az energetikai karrier, vagyis az égetés, aminek a hőjét szintén fel lehet használni. Fontos különbséget tenni a válogatás nélküli, csupán térfogatcsökkentő céllal végzett felelőtlen tűzgyújtási akciók és az ellenőrzött, zárt rendszerben történő égetés között. Mindezen folyamatokat végigjárva a hulladékból azt és csak azt a maradványt lehet lerakni, ami már semmilyen egyéb módon nem hasznosítható (bár a lerakókban képződő gázok még szóba jöhetnek például fűtésre). Mondanunk sem kell, a korszerű lerakás messze nem azt jelenti, mint amit most ismerünk, hanem alapos felmérés után kiválasztott helyszínen, gondosan szigetelt és ellenőrzött telepek létrehozását, ahol folyamatos monitorozást végeznek jóval a végleges befedés után is: rendszeresen ellenőrzik a csapadékvíz elvezetését, összetételét, csakúgy a talajvízét, gondosan ügyelnek a keletkező gázokra.
A jövő
"A helyzet az, hogy mindannyian elpusztulunk előbb-utóbb, ha nem engedjük meg, hogy legyenek tisztességes hulladéklerakóink, égetőműveink és veszélyeshulladék-ártalmatlanítóink" - szögezi le Reiniger Róbert. Az unióval kötött megállapodás szerint hazánknak 2005-re kell elérnie a csomagolási hulladékok 50 százalékának begyűjtését és újrahasznosítását, ezen belül pedig azt is, hogy az összes csomagolás 25 százalékát anyagában hasznosítsák, és ez az arány egyetlen hasznosítható hulladékfajta esetében sem lehet alacsonyabb 15 százaléknál. A megállapodás nyomán több embert kell bevonni a megelőzésbe és a szelektív gyűjtésbe, ugyanis a jelenlegi résztvevők ennyit biztosan nem tudnak kitermelni. Ám ha sikerül is teljesíteni az előírt mennyiséget, még mindig ott van a maradék, ami újfent a gödörbe kerül. Lerakók tehát mindenképpen kellenek.
A már említett országos felmérés szerint mindössze 42, most is működő lerakó üzemelhet 2008 után, de azok is csak jelentős átalakításokkal. A korszerűsítés hozzávetőleges költségét 33 és 53 milliárd forint között adta meg a javaslat a 2005-2020 közötti időszakra vetítve. Ugyanezen idő alatt 10 új lerakó megépítését javasolják 20 milliárd forint értékben, 13 új átrakóállomást (1 milliárd forint), továbbá számolnak a jelenleg futó ISPA programok keretében épülő-bővülő objektumokkal is. Mindent összevetve 74 korszerű lerakónk és 33 nem kevésbé kielégítő átrakóállomásunk lenne 2008 után. Ez nincs ellentmondásban az Országos Hulladékgazdálkodási Terv előirányzatával, amely maximum 100, egyenként legalább 100 ezer főt kiszolgáló regionális lerakót képzel el az országban. Persányi miniszter idézett nyilatkozata szerint ez nem csupán lerakók építését jelenti, régi szeméttelepek rekultiválását, illetve a mindennek értelmet adó szelektív gyűjtés és újrahasznosítás megszervezését. Az viszont nem tudható, hogy miből lesz a nagy ívű tervekre pénz. (A minisztérium ragyogó ötletekkel állt elő a légszennyezési, vízterhelési és talajterhelési díjakból összeadódó környezetterhelési díjtól kezdve a vízhasználatért kötelezően fizetendő vízkészletjárulékig, az energiaadóig, ami persze senkinek nem tetszett. Pedig ezek a bevételek nem kizárólag a központi költségvetést hizlalnák, jutna belőle a településeknek is.)
Lehet azon vitatkozni - vitatkoznak is -, hogy a legfontosabb alapelveket (a "szennyező fizet" elve, a fenntartható fejlődés kívánalma, a környezetbarát technológiák felkarolása stb.) melyik módszer szolgálja legjobban, a termékdíj, a licencdíj, az ökoadó vagy ezeknek milyen arányú keveréke, de a mi szempontunkból ez első nekifutásra mindegy. "Bárcsak ott tartanánk már, hogy azon vitatkozunk, a fehér vagy a színes üveg a jobb, hogy az egyszer használatos pelenka vagy a többször mosható textil a környezetkímélőbb megoldás" - mondja Csillag Gábor.
Pál Kata
Tettenérés
Az önkormányzattól? - szögezi nekem a kérdést egy törékeny úr a Budakeszi úti erdősáv helyén magasodó szemétdombon. Alig ötven méterre tőlünk a frissen épült Hársliget lakópark kerítése mögött füvesített, sziklakertes placc, növendék fácskák és egynyári virágok rendezett sorokban. A kert tisztasága szinte vakít, különösen, hogy a kapun kívül munkagépek vájta sebek, sitthalmok, festékeshordók és változatos összetételű szemét borítja a parkerdőt. A közelben lakó úr szívügyének tekinti a tájvédelmi körzetet (!) csúfító szeméthalom eltakarítását. "Ehhez először is a terület gazdáját kell megkeresnem. A törvény szerint a helyi önkormányzat dolga a tisztán tartás, de ott azt mondták, hogy a terület a Pilisi Parkerdő Gazdasághoz tartozik, őket zaklassam. De ők csak kezelők, nem tulajdonosok, nem az ő dolguk a takarítás. Megadtak egy helyrajzi számot, derítsem ki én, hogy ki a tulajdonos, de a földhivatalnál nincs ilyen szám. Zsákutcába jutottam. A szemét meg annyi, hogy kézi erővel el sem bírnánk takarítani. Meg hova is vinnénk?" A férfi és a környéken lakók immár nyolcadik éve leveleznek a legkülönfélébb szakhatóságokkal, erdőgazdaságokkal, közterület-felügyelettel és persze polgármesterükkel. Aláírásokat gyűjtenek, kérelmeznek, fényképekkel és videofelvételekkel dokumentálnak minden eredmény nélkül, közben a természet lassan benövi a szemétdombot. "Csak erről a részről kétszáz felvételem van, köztük rengeteg olyan, amin látszik a szemetelő autó rendszáma. El se hinné, ki mindenki jár ide. - Majd rezignáltan hozzáteszi: - Megkergettek már párszor." Szavait igazolandó egy szabályszerű konténeres szemétgyűjtő kanyarodik le a földútra, átbukdácsol a sekély árkon, és egyenesen a lábunk elé borítja a tartály tartalmát - úgy tűnik, lakásfelújításról érkezhetett. A teherautó oldalán olcsó sittszállítást ígér a felirat, alatta cégnév és telefon. "Szokásos ügymenet - sóhajt kalauzom -, a szállítást elvállalják a szokásos ár feléért, harmadáért, aztán persze nem a lerakóba viszik, hanem kiöntik valahol." Miközben a jelenetet szemléljük, felhívom a közterület-felügyelet központi telefonszámát (332-1530), hiszen akció van. Vázolom a helyzetet, megkérdik, hol vagyok éppen. Elképzelem, hogy a pontos koordináták nyomán szirénázó helikopterek lepik el a környéket és zöld ruhás környezetvédelmi szakemberek vezetik el bilincsben a sofőrt, de tévedek. A faggatózás arra szolgál, hogy röviden, ámde udvariasan átirányítsanak a II. kerületi fiókhoz. Nem veszik fel, foglalt, szétkapcsol. Vissza a központi diszpécserhez, újra vázolom, hogy éppen az orrom előtt szemetelnek illegálisan egy jól azonosítható teherautóról, mi ilyenkor a teendőm. Hívja a kerületet. Elérhetetlenek. Akkor tudjam meg, kié a földterület, és értesítsem a tulajdonost. Időközben a konténeres végzett, és jelenlétünket teljesen félreértelmezve biztatóan kiszól az ablakon: "A javát már kiválogatták a fiúk, de akad még benne használható darab."
Tájsebészek
A hulladékgazdálkodásról szóló (2000. évi XLIII.) törvény a közterületek tisztán tartását és a környezetvédelmi előírásoknak megfelelő hulladékkezelést kötelezően ellátandó közszolgáltatásaként írja elő a települési önkormányzatoknak. A Hulladék Munkaszövetség (www.humusz.hu) 2001 őszén indította el Tájsebészet című kampányát, amely az illegális hulladéklerakók feltérképezését és felszámolását tűzte ki célul - nagyban támaszkodva a lakossági összefogásra. Kitöltendő adatlapjukon a szemétdomb pontos koordinátái, köbméterben és négyzetméterben megbecsült mérete, hulladékféleség szerinti összetétele, használati sűrűsége és felszámolásának lehetséges módja (kézi vagy gépi erő) szerepelnek. Az első év eredményeihez hasonlóan a kampány második évében összesen 802 lerakót jelentettek be, amiből nyolcvankettőt sikerült felszámolni.
A honlapon található adatbázis alapján az ecsédi Gyurgyalag csoport tűnik a leghatékonyabbnak: minden általuk dokumentált szemétdombot felszámoltak. A 3300 lakosú község vezetését évekkel ezelőtt megbírságolták hulladékgazdálkodása miatt, majd be is záratták a korszerűtlen hulladéklerakót. Azóta nincs saját telepük - a törvényi előírásnak megfelelően éppen most készítik hulladékgazdálkodási tervüket -, és a szelektív szemétgyűjtést sem vezették be. A Gyurgyalag a kampány elindulása előtt is szervezett környezetvédelmi akciókat, például évente egyszer közterületi nagytakarítást tartottak az önkormányzat segítségével, de jól jött a Humusz felhívása. "A kampánynak köszönhetően szervezett kereteket, jó tanácsokat és nyilvánosságot kaptunk. Most folyamatosan figyelünk, nem hagyjuk felgyűlni a szemetet" - mondja Víg Zoltánné, a csoportnak helyet adó Richter Gedeon Általános Iskola igazgatója. "Rendszeresen vetélkedőkkel, faültetéssel, faluszépítéssel kötjük egybe a takarítást. Az önkormányzaton kívül társadalmi és civil szervezetek is részt vesznek az akciókban, az állandó mag körülbelül 400 fő." Kezdetben sokan ellenezték a szemétgyűjtést, mondván, miért a gyerekeket kényszerítik a felnőttek után takarítani: veszélyes is, büdös is. "Csak olyan szemetet szedünk össze, amit biztonsággal tudunk kezelni, azt is kesztyűvel, bottal. Ha veszélyes hulladékot találunk, vagy olyan lerakót, amihez már gépi erő kell, ahhoz nem nyúlunk, csak jelezzük az önkormányzatnak" - tisztázza Víg Zoltánné. Mostanra elcsendesedtek az ellenzők, közülük és a szülők közül is egyre többen jönnek segíteni.
Érdekes jelenség, hogy a környezetvédő csoportok és magánszemélyek mellett önkormányzatok, városgondnokságok is regisztrálták a területükön található hulladékhalmokat, holott csak maguktól várhatnak segítséget - bár a nyilvánosság szerepe itt sem elhanyagolható. Az 1340 lakosú bakonyi Kislőd önkormányzata már túljutott néhány - szintén iskolásokkal szervezett - sikeres akción, és rendszeresen dolgoztatnak közhasznú munkásokkal is. Mindezzel együtt a 8-as főút őket érintő szakaszán felgyülemlett több száz köbméteres szeméthegység elhordására nincsen keretük az idén 103 millió forintos költségvetésükben. A falunak amúgy nincs saját lerakója - Ajkára szállítják a szemetet -, és a szelektív gyűjtést sem vezették még be. Évente egyszer szerveznek lomtalanítást, ennek költsége alkalmanként 300 000 forint. A túlnyomórészt idősebbek lakta faluban bevett gyakorlat, hogy az éghető hulladékkal tüzelnek, és csak azt dobják ki, amit nagyon muszáj, de még így is sokaknak túl magas a hetente és 200 literes kukánként számolt 1900 forintos szemétszállítási díj. "A helyben képződő illegálisan lerakott szeméttel nincs gond, általában tudjuk, kitől származik, és ha kell, büntetést szabunk ki - mondja Töltl Józsefné jegyző. - Az már más kérdés, hogy a legfeljebb 5000 forintra rúgó bírságot nem tudják megfizetni, mi pedig be sem tudjuk hajtani, hiszen gyakran szociális segélyből élőkről, munkanélküliekről van szó. A legnagyobb gondot a Városlődből, Ajkáról vagy még messzebbről idehordott szemét okozza. A falu a 8-as út mellett fekszik: idejönnek, megállnak az erdőnknél, és már rakják is ki a hűtőgépet, építési törmeléket." Az illegális lerakók felmérése egy turisztikai pályázat kapcsán vált aktuálissá, ekkor járták be testületileg a terepet. "Ajkával együtt nyújtottunk be pályázatot a szelektív gyűjtésre, és az október végi falugyűlésen fogjuk tájékoztatni a lakosságot. Először az agyakban kell rendet rakni." A jegyző, bár bízik benne, nem tudja biztosan, hogy olcsóbb lesz-e így a szemétdíj.
