Alighanem örökre megmarad az emberiség emlékezetében két szomorú dátum: 1945. augusztus 6. és 9. A háborúban győztes amerikaiak ekkor tesztelték élő embereken a múlt század új tömegpusztító fegyverét, az atombombát. A kapituláció előtt álló (más megítélések szerint makacsul kitartó) Japán két városa, Hirosima és Nagaszaki voltak a célpontok, egy-egy vakító villanás után ezeket addig ismeretlen eredetű tűz emésztette el. Nem a civil lakosság elleni kegyetlenség volt az újdonság az akcióban, hanem a pusztítás minősége.
Az áldozatok számát 129 ezer és 226 ezer közé teszik, de pontos adatot alighanem sosem fogunk tudni. A halottak jó része nyomtalanul eltűnt, az átutazó katonai egységeket is nehéz lett volna számba venni, a becslések ráadásul csak azokkal számolnak, akik közvetlenül a robbanásokat követően vagy maximum egy éven belül vesztették életüket, és a daganatos betegségekben később elhunytakkal sem kalkuláltak.
Elpárolgott testek
A most megnyílt Atombomba kiállítás anyagát a japán Hirosimai Béke Emlékmúzeum és a Nagaszaki Atombomba Múzeum bocsátotta a budai vár oldalában található Sziklakórház rendelkezésére. Ilyen kiállítást még nem láthatott a magyar, de talán az európai nagyközönség sem. A minimalizmusában is sokkoló tárlat voltaképpen csak tárgyakat és rajzokat sorakoztat fel néhány szemléletes térkép kíséretében, de mindegyiknek megvan a jelentése, a jelentősége vagy éppen a kontextust kijelölő szerepe ebben a rettenetes történetben.
Egy beugróban megidézik a híres képet is: a falon egy ember árnyéka, mellette a létra nyoma. Mivel az erős hősugárzás leégette a falról a festéket, csak ott maradt sötétebb a felület, ahol azt valaki kitakarta, miközben a teste egyszerűen elpárolgott. Mivel a két atombomba egyaránt a levegőben robbant fel, az alattuk lévő felszíni pont, a hipocentrum több kilométeres környezetében semmi sem maradt az emberekből. Rosszabbul jártak, akiket a nagy energiájú, számos frekvencián érkező elektromágneses sugárzás, az 1000 kilométer/órás sebességgel terjedő tűzgömb vagy a bomba felrobbanása után kialakult tűzvihar ölt meg vagy kárhoztatott lassú, fájdalmas haldoklásra. Az ő tárgyaikból is láthatunk néhányat a tárlókban, sokszor csupán ezek emlékeztettek arra, hogy a robbanás centrumában emberek is éltek. A leginkább megrázó talán az akkor 12 éves Vatanabe Reiko fém ételhordó doboza, benne megszenesedett bab- és rizsmaradványokkal. A robbanás során a kislány egyszerűen elporladt, csupán ennyit talált az édesanyja.
| ||
Megolvadt üvegpalack, a robbanástól több száz kilométerre megállt óra, mázát vesztett szobor, megperzselődött szakés butélia – mementók egy modern Pompejiből, ahol a katasztrófát ember okozta. A nagaszaki Urakami katedrális pusztulásáról készült képek arra emlékeztetnek, hogy a célpontok kijelölésénél nem volt szempont, hányan halnak meg a helyi (korábban sokáig üldözött) katolikus kisebbségből. Miként az sem, hogy a megtámadott városokban több száz szövetséges hadifogoly, valamint sok tízezer, alkalmasint erőszakkal toborzott kínai és koreai munkás tartózkodott.
Egy képekkel és térképekkel illusztrált blokk a ledobott bombák hatóerejét szemlélteti. Kiderül, hogy a TNT-egyenértéken számolva 15–20 kilotonnás hirosimai és nagaszaki bombáknál (lásd keretes írásunkat!) manapság csak nagyobb és sokszor nagyságrendekkel pusztítóbb bombák, illetve rakétával célba juttatható robbanófejek léteznek. 50 kilotonnán felül az óriási erejű lökéshullám és a brutális hőhatás dominál, s minthogy a radioaktivitás is elhanyagolható, ezek a modern fegyverek gyakorlatilag óriás gyújtóbombaként szolgálnak. Ebből a szempontból is tanulságos az a térképsorozat, amely azt szemlélteti, hogy egy-egy modern nagyváros feletti robbanás esetén mekkora lenne a teljes pusztulás zónája, hol szedné áldozatait a minden éghetőt meggyújtó hősugárzás és a lökéshullám. Elárulhatjuk, hogy egy közepes termonukleáris töltet esetén nem sok maradna Budapestből.
A túlélők rajzaiból, amelyek egy hosszú folyosón sorakoznak, a robbanás apokaliptikus utóhatása bontakozik ki. Ahová csak nézünk, haldoklók, súlyosan megégett túlélők, áldozatok, akik szörnyű szomjúságukban az erősen sugárzó, robbanási hulladékban gazdag fekete esőből kortyolnak. Sokáig ezek a rajzok jelentették az egyetlen engedélyezett képi dokumentációt, hiszen a robbanásokról és azok utóhatásairól készült amerikai és japán mozgóképek katonai titkosítását csak évtizedekkel később oldották fel.
| ||
A Mohácsi-védelem
A kiállítás nem véletlenül kapott helyet a néhai Sziklakórházban. Itt működik az Atombunker Múzeum; a létesítmény légoltalmi központként kezdte pályafutását, hogy aztán, az 1944/1945-ös ostrom alatt hadikórház működjön a termeiben. 1962-től kezdve egy nukleáris és vegyi támadás esetén bevethető kórház, atombunker és polgári védelmi raktár működött itt, a titkos tervek szerint a János Kórház orvosai és ápolói jöttek volna fel a Sziklakórházba, hogy kiválasztottként túléljék a vegyi vagy atomtámadást. A nukleáris tűzviharban vagy a terjengő ideggázfelhőkben a közlekedés aligha okozhatott volna gondot, feltéve, ha a lökéshullámot sikeresen túléli a 18-as villamos vagy az 5-ös busz. Katasztrófa esetén a kórházat 72 órányi teljes, majd 3 hetes részleges elzárás után nyitották volna meg, ezután kezdték volna a sérültek ellátását, már ha valakit is életben találnak. Talán ennyiből is kiderül, hogy a létesítménynek nem sok esélye volt egy valódi tömegpusztító támadással szemben, de egyvalamit bizonyítottan sikerült túlélnie: a rendszerváltást. 2004-ig egy gondnokcsalád lakott az előterében kialakított szolgálati lakásban: Mohácsi bácsi szigorú titoktartási kötelezettség mellett naponta szellőztetett, Mohácsi néni pedig takarított, sterilizált és kéthetente újraágyazott.
| Kisfiú és Kövér Ember 1945. augusztus 6-án Hirosima felett 600 méterre a Little Boy, azaz a Kisfiú nevű bomba robbant fel. Urán-235 izotópot tartalmazó töltetének egyik fele a bomba belsejében kiépített fegyvercső végén helyezkedett el, amit hagyományos robbanóanyaggal passzíroztak bele a cső másik végén elhelyezett urántartalmú korongokba. Így jött létre a kritikus tömeg és indult be a maghasadásos láncreakció. Nem túl nagy hatékonysággal, hiszen 64 kilogramm urántöltetből csupán 1 kilogramm esett át maghasadáson és mindössze 0,6 gramm alakult át aktív energiává (hő, sugárzás, lökéshullám). Az augusztus 9-én Nagaszaki felett 500 méterrel felrobbant bomba a Fat Man, azaz a Kövér Ember nevet viselte, s töltetként egy gömbszerűen kiképzett plutónium-239 tartalmú magot rejtett. Ezt a körülötte szintén gömbhéjszerűen elhelyezett, lassú és gyors hagyományos robbanótöltetek nyomták volna össze, hogy így érje el a plutóniummag a hasadásos reakció beindulásához szükséges kritikus sűrűséget. Habár papíron a Kövér Ember volt a nagyobb hatóerejű (21 kilotonnás) bomba, s valamivel jobb hatékonyságot is produkált, mégis kisebb pusztítást végzett, mint a 15 kilotonnás Kisfiú, mivel Nagaszaki dimbes-dombos felszíne számos régiót megóvott a nagyobb pusztítástól. Ráadásul elmaradt a tűzvihar is. |
A kiállítás október 31-ig tekinthető meg.
