Emléktúra a váci Forte-gyárban

A történet vége

  • - kovácsy -
  • 2007. február 22.

Lokál

Megint bezárt egy nagy múltú üzem, ismét megszűnt Magyarországon egy ipari ágazat - megszokott dolog ez ma már.

Hiába is keresnénk a vérmérsékletüknek megfelelően könnyeikkel küszködő, távoli hatalmasságokat szidalmazó vagy összeszorított szájjal, merev tekintettel hallgatásba burkolózó dolgozókat, már a legvégén tart az elbocsátások adminisztratív folyamata. Érzelmeket tehát nem tudunk tetten érni, de nem is azért érkeztünk Vácra, hogy drámai események tanúi legyünk, netán csúnya visszásságoknak bukkanjunk a nyomára. A Forte Fotokémiai Rt. immár nem létezik, és nincs is senki a közelben, akit a megszűnés részleteiről, hátteréről faggathatnánk. A gyárlátogatást egy vizuális egyesület, a totalPLAN szervezte, nem annyira ipar- mint inkább fényképezés-történeti esemény résztvevői vagyunk, viszont a fotósok magukkal húzták az egész médiát, diákcsoportok is jöttek, így aztán egyre nagyobb a tolongás a gyárudvaron, a februári napsütésben.

Az öregedő fák mögött hosszú fabarakk, ahol a fejlesztőrészleg dolgozott egykoron. A víztoronnyal és a kazánház szintén a húszas évek hangulatát őrző épületével együtt műemléki védelem alá helyezték állítólag - nincs, aki megerősíthetné az információt. Másutt is felfedezhetők a valamikori ipari építészet nyomai, de elfedik őket a horrorisztikus toldások: egy régi, földszintes, ívelt ablakos téglaépületre egész emeletet húztak betonelemekből. Az igazgatósági irodaház egykori homlokzatát a hatvanas években felhúzott otromba bejárati tömb fedi el - immár végképp értelmetlenül, hiszen itt sem dolgoznak már. Az ablakok mögött puszta falak, egy-egy monitor, régi fénymásoló gép. Mögötte az út mellett felirat: "Általános veszély", enyhe vegyszerszag, egy újabbnak tűnő épületből rejtélyes sistergés - de vezetőink előzőleg szóban is eltanácsoltak minket a telepnek ebből a szögletéből.

Az üzem története 1912-ben kezdődött, amikor is az angol Kodak Ltd. gyárépítési szándékkal jelentkezett Magyarországon. A kormány megbízásából Ranzenberger János egykori huszárszázados vezényelte le a tárgyalásokat. Egy évvel később hozzá is fogtak az építkezéshez, de a világháború befagyasztotta az ígéretes kapcsolatot. A termelés csak 1922-ben indult el, aztán a harmincas évek végén kezdődő felfutást már a világháború sem akasztotta meg: hadiüzemmé nyilvánították és fejlesztették a váci gyárat. Az igazi fellendülés azonban az államosítás után következett, a hatvanas években új üzemépületek egész sorát építették fel, 1500-as létszám, ötmillió négyzetméternyi fotópapír, hétszázezer négyzetméternyi film volt az éves csúcstermelés, 74 országban vásárolták a Forte termékeket. És ez így ment a rendszerváltásig. Aztán a világméretű termeléskoncentráció körülményei között a gyár kiesett a fejlesztési versenyből, a fekete-fehér termékek piacán azonban egy ideig még sikerült megkapaszkodnia. De a digitális technológia megjelenése egyre szűkítette a keresletet, ráadásul a nemrégiben tönkrement versenytársak a redőny lehúzása előtt még telenyomták a piacot a termékeikkel.

Látható emberi munka már csak egyetlen épületben folyik, ide vezeti az alaposan felduzzadt első turnust a gyár egy volt középvezetője. Az öntőüzemet nézzük meg, ahol a fotópapírt ellátták a fényérzékeny bevonattal. A hatalmas hengersor már hetek óta áll, de azért el tudjuk képzelni, hogyan tekergőztek az 1400-2600 méteres, jó méternyi széles papírtekercsek a tisztítóból föl, az öntőfejhez, onnan pedig a szárítózónába, ahol egyre csökkenő hőmérsékletű levegőt fújtak a hengersor zárt szekrényébe, hogy aztán a feltekercselést követően a raktárba kerüljenek.

Az öntőfej fémlapjai közül egyenletesen szivárgó emulzió ellenőrzése volt a munkafolyamat egyik kulcsmozzanata, hiszen ha bármilyen szösz vagy buborék került az anyagba, az tönkretette a bevonatot. Itt, a sarokban egy támláját vesztett régi, fa irodaszék viszonylag friss zöld festése ad hírt a korábbi emberi jelenlétről, meg a faliújság valami helyi érdekű karikatúrával és az "Öntős Murphy" című listával, amely a napi munka bosszantó nehézségeit sorolja fel rezignált derűvel. "Amikor beírtad az adagolást mindenhova, abban a pillanatban szólnak, hogy változni fog", és más hasonló panaszok között az áramszünetek áldatlan következményei is felsejlenek - sejteni sem lehet, hogy a múlt mennyire távoli szakaszából.

A kiszerelőüzemben új vezetőt kapunk, aki társánál energikusabban, de épp annyira eredménytelenül próbálja önfegyelemre bírni a helyiségeket elárasztó társaságot. Itt még dolgoznak, néhány hengernyi kiöntött papír szeletelésre vár. A vágógépek értelemszerűen szinte teljes - egészen pontosan: sötétkamrai - sötétségben működnek, itt csomagolják, dobozolják a méretre vágott papírt. A raktár folyosóján keskeny sínpár, ezen gurulnak az egy papírhengerre méretezett, súlyos és masszív, de karcsú, már-már formás kézikocsik. Hová kerülnek vajon? Ki lesz a szemfüles, aki majd beolvasztás céljából értékesíti őket is meg az egyedi gépeket is? Netán maguk a tulajdonosok, akik Forteinvest néven vették kézbe a gyárat, magát a céget tovább üzemeltetik, nyilván az ingatlan hasznosítására? Az a tény, hogy a váci önkormányzat a városnak ezt a területét nemrég lakóövezetté nyilvánította, előrevetíti a jövőt. Lakópark lesz itt, akárki meglássa!

Az étkezde előterében még vásárolhatnak a készlet maradékából a Forte papír elkötelezettjei, kapnak egy utolsó napi bélyegzőt is a dobozra. Aztán egy rövid beszélgetésben a szakma jelesei dicsérik a váci papír barátságos tulajdonságait, végül még egy Forte-tortán is megosztozunk, aztán kiürül a parkoló, és ráül a halott gyártelepre a szürkület.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.