Hiába is keresnénk a vérmérsékletüknek megfelelően könnyeikkel küszködő, távoli hatalmasságokat szidalmazó vagy összeszorított szájjal, merev tekintettel hallgatásba burkolózó dolgozókat, már a legvégén tart az elbocsátások adminisztratív folyamata. Érzelmeket tehát nem tudunk tetten érni, de nem is azért érkeztünk Vácra, hogy drámai események tanúi legyünk, netán csúnya visszásságoknak bukkanjunk a nyomára. A Forte Fotokémiai Rt. immár nem létezik, és nincs is senki a közelben, akit a megszűnés részleteiről, hátteréről faggathatnánk. A gyárlátogatást egy vizuális egyesület, a totalPLAN szervezte, nem annyira ipar- mint inkább fényképezés-történeti esemény résztvevői vagyunk, viszont a fotósok magukkal húzták az egész médiát, diákcsoportok is jöttek, így aztán egyre nagyobb a tolongás a gyárudvaron, a februári napsütésben.
Az öregedő fák mögött hosszú fabarakk, ahol a fejlesztőrészleg dolgozott egykoron. A víztoronnyal és a kazánház szintén a húszas évek hangulatát őrző épületével együtt műemléki védelem alá helyezték állítólag - nincs, aki megerősíthetné az információt. Másutt is felfedezhetők a valamikori ipari építészet nyomai, de elfedik őket a horrorisztikus toldások: egy régi, földszintes, ívelt ablakos téglaépületre egész emeletet húztak betonelemekből. Az igazgatósági irodaház egykori homlokzatát a hatvanas években felhúzott otromba bejárati tömb fedi el - immár végképp értelmetlenül, hiszen itt sem dolgoznak már. Az ablakok mögött puszta falak, egy-egy monitor, régi fénymásoló gép. Mögötte az út mellett felirat: "Általános veszély", enyhe vegyszerszag, egy újabbnak tűnő épületből rejtélyes sistergés - de vezetőink előzőleg szóban is eltanácsoltak minket a telepnek ebből a szögletéből.
Az üzem története 1912-ben kezdődött, amikor is az angol Kodak Ltd. gyárépítési szándékkal jelentkezett Magyarországon. A kormány megbízásából Ranzenberger János egykori huszárszázados vezényelte le a tárgyalásokat. Egy évvel később hozzá is fogtak az építkezéshez, de a világháború befagyasztotta az ígéretes kapcsolatot. A termelés csak 1922-ben indult el, aztán a harmincas évek végén kezdődő felfutást már a világháború sem akasztotta meg: hadiüzemmé nyilvánították és fejlesztették a váci gyárat. Az igazi fellendülés azonban az államosítás után következett, a hatvanas években új üzemépületek egész sorát építették fel, 1500-as létszám, ötmillió négyzetméternyi fotópapír, hétszázezer négyzetméternyi film volt az éves csúcstermelés, 74 országban vásárolták a Forte termékeket. És ez így ment a rendszerváltásig. Aztán a világméretű termeléskoncentráció körülményei között a gyár kiesett a fejlesztési versenyből, a fekete-fehér termékek piacán azonban egy ideig még sikerült megkapaszkodnia. De a digitális technológia megjelenése egyre szűkítette a keresletet, ráadásul a nemrégiben tönkrement versenytársak a redőny lehúzása előtt még telenyomták a piacot a termékeikkel.
Látható emberi munka már csak egyetlen épületben folyik, ide vezeti az alaposan felduzzadt első turnust a gyár egy volt középvezetője. Az öntőüzemet nézzük meg, ahol a fotópapírt ellátták a fényérzékeny bevonattal. A hatalmas hengersor már hetek óta áll, de azért el tudjuk képzelni, hogyan tekergőztek az 1400-2600 méteres, jó méternyi széles papírtekercsek a tisztítóból föl, az öntőfejhez, onnan pedig a szárítózónába, ahol egyre csökkenő hőmérsékletű levegőt fújtak a hengersor zárt szekrényébe, hogy aztán a feltekercselést követően a raktárba kerüljenek.
Az öntőfej fémlapjai közül egyenletesen szivárgó emulzió ellenőrzése volt a munkafolyamat egyik kulcsmozzanata, hiszen ha bármilyen szösz vagy buborék került az anyagba, az tönkretette a bevonatot. Itt, a sarokban egy támláját vesztett régi, fa irodaszék viszonylag friss zöld festése ad hírt a korábbi emberi jelenlétről, meg a faliújság valami helyi érdekű karikatúrával és az "Öntős Murphy" című listával, amely a napi munka bosszantó nehézségeit sorolja fel rezignált derűvel. "Amikor beírtad az adagolást mindenhova, abban a pillanatban szólnak, hogy változni fog", és más hasonló panaszok között az áramszünetek áldatlan következményei is felsejlenek - sejteni sem lehet, hogy a múlt mennyire távoli szakaszából.
A kiszerelőüzemben új vezetőt kapunk, aki társánál energikusabban, de épp annyira eredménytelenül próbálja önfegyelemre bírni a helyiségeket elárasztó társaságot. Itt még dolgoznak, néhány hengernyi kiöntött papír szeletelésre vár. A vágógépek értelemszerűen szinte teljes - egészen pontosan: sötétkamrai - sötétségben működnek, itt csomagolják, dobozolják a méretre vágott papírt. A raktár folyosóján keskeny sínpár, ezen gurulnak az egy papírhengerre méretezett, súlyos és masszív, de karcsú, már-már formás kézikocsik. Hová kerülnek vajon? Ki lesz a szemfüles, aki majd beolvasztás céljából értékesíti őket is meg az egyedi gépeket is? Netán maguk a tulajdonosok, akik Forteinvest néven vették kézbe a gyárat, magát a céget tovább üzemeltetik, nyilván az ingatlan hasznosítására? Az a tény, hogy a váci önkormányzat a városnak ezt a területét nemrég lakóövezetté nyilvánította, előrevetíti a jövőt. Lakópark lesz itt, akárki meglássa!
Az étkezde előterében még vásárolhatnak a készlet maradékából a Forte papír elkötelezettjei, kapnak egy utolsó napi bélyegzőt is a dobozra. Aztán egy rövid beszélgetésben a szakma jelesei dicsérik a váci papír barátságos tulajdonságait, végül még egy Forte-tortán is megosztozunk, aztán kiürül a parkoló, és ráül a halott gyártelepre a szürkület.
