Gerendai: Én sem szeretem, hogy ilyen ez az ország

Gerendai Károly üzletember

A klub, ahol Habony Árpád is hajlandó viszonylag nyíltan beszélni.

Magyar Narancs: Hogyan változott az üzleti élet a rendszerváltás óta Magyarországon?

Gerendai Károly: Nem vagyok tipikus üzletember, ezért az üzleti világ működésére nincs igazi rálátásom. Eddig szinte csak olyan projektekkel foglalkoztam, amelyek elsősorban az álmaim megvalósítását szolgálták, és csak másodsorban tekintettem rájuk vállalkozásként. Leginkább hobbivállalkozónak nevezném magam, hiszen a hobbijaim és a vállalkozásaim nem különültek el. A kilencvenes évek eleje meglehetősen más időszak volt. A rendszerváltással egy sor új lehetőség adódott, az emberek bizakodók voltak, ezért a vállalkozókkal szemben is sokkal elfogadóbb és támogatóbb volt a közeg. Aztán viszonylag hamar kialakult a kétpólusú társadalom, létrejött az alkalmazó és az alkalmazotti réteg, megjelent a munkanélküliség, a hajléktalanság és számos addig nem ismert, kiábrándító jelenség. Jelentős vagyoni különbségek alakultak ki, amihez nem volt hozzászokva a társadalom. Akik nem vagy csak kevéssé részesültek a felhalmozódó javakból, azt érezték, hogy ők rosszul jártak a változással. Eközben a nyertesekre, a vállalkozókra vagy jól fizetett vállalati vezetőkre úgy tekintettek, mintha ők elsősorban a szerencséjüknek vagy a kapcsolataiknak, és nem a képességeiknek köszönhetnék a sikert. A kilencvenes évek végére kialakult egy újfajta szemlélet, a vállalkozó nagyjából a szélhámos, csaló szinonimáját jelentette az emberek jelentős részének. A bizalmat tovább csökkentette, hogy nyilvánosságra kerültek az első látványos botrányok és visszaélések: a privatizációs balhék, az olajszőkítő sztorik. Ráadásul mindenkinek volt valami rossz tapasztalata: átverték a taxiban, vagy a kisiparos nem adott számlát, kontármunkát végzett és hasonlók. Ezt mindenki úgy élte meg, mint a zavaros vállalkozói világ velejáróját. Ez a negatív attitűd részben annak is köszönhető, hogy a médiában már akkor is kevéssé fókuszáltak a pozitív példák bemutatására, sokkal inkább azok az esetek kaptak figyelmet, ahol adócsalásról vagy a közpénzek furcsa felhasználásáról volt szó. Természetesen nem akarom lebecsülni a nyilvánosság erejét, lehet visszatartó erő is, és a sok rossz példa sem légből kapott sztorikon alapult általában. A kezdeti szabad rablós mentalitást aztán lassan felváltotta egy formálódó üzleti etika, az üzleti életben ma már a legtöbb esetben alapvető elvárás a tisztességes piaci viselkedés. Ha valakiről elterjed, hogy nem tartja be a szavát, vagy átveri üzletfeleit, annak hamar befellegzik. Miközben az elmúlt időszakban a vállalkozások már a mindennapi éle­tünk részévé váltak, a megbélyegzés nem igazán változott, a vállalkozó szónak még mindig negatív üzenete van a többség számára. Bár annak a legtöbben örülnek, ha vannak jó kávézók, pékek, könyves- vagy divatboltok, de abba kevesen gondolnak bele, hogy ezek is mind vállalkozások. Az is igaz, hogy a magyar tulajdonú cégek jellemzően nem becsülték meg eléggé a munkavállalókat. Míg a multiknál a nemzetközi gyakorlat miatt már inkább megvolt ez a hozzáállás, a magyar befektetők azt gondolták, hogy elég minimumszinten megfizetni a dolgozóikat, lehetőleg azt is részben feketén, az egyéb juttatásokra, a megfelelő munkakörülmények biztosítására már alig figyeltek oda. A mostani munkaerőhiányos helyzet viszont végre rákényszeríti a magyar cégeket is, hogy sokkal jobban odafigyeljenek a munkavállalóikra. Ugyanakkor a hazai gazdaság szerkezetében vannak a nemzetközi átlaghoz képest jelentős torzulások, részben a piac kicsi és az állam túlzottan nagy méretéből fakadóan: Magyarországon aránya­i­­ban nagyon sokan dolgoznak az állami szférában, és a piaci szereplők jelentős részének is az állam a fő megrendelője. Magyarországot a régió országaival érdemes összehasonlítani, így reálisabban lehet látni, hogy hol vannak eltérések a fejlődésben, mik lehetnek a jó vagy épp elhibázott gazdasági vagy akár politikai döntések eredményei.

MN: Mik voltak ezek a döntések?

GK: Ez nem a szakterületem, de pár példát azért tudok mondani. Az előző jegybanki vezetés nagyon határozottan azt állította, nem szabad csökkenteni a kamatokat, mert az bedöntheti a forintot, finanszírozhatatlanná teszi az államadósságot, és csődhöz vezethet. Ehhez képest jött egy új jegybankelnök, és teljesen más monetáris politikába kezdett, ami az addigi ismereteim alapján kevéssé tűnt racionálisnak. Aztán kiderült, hogy működik, sőt az alacsony kamatnak jelentős befolyása volt a gazdaságra, segített megoldani az ország finanszírozását, felpörgetni a belső hitelezést. Ez nagyon érdekes tanulság volt, elgondolkodtatott, hogy nem szabad a dolgokat azon az alapon elbírálni, hogy kinek hiszek szívesebben. A gazdaságpolitikában persze mindig voltak olyan döntések is, amelyekről utólag kiderült, nem segítették az ország versenyképességét, de az eddigi tapasztala­taim szerint, amikor már egyértelművé vált, hogy baj van, a döntéshozók is megpróbáltak korrigálni. Ennek láttuk radikálisabb eszközeit is, ahol megszorításokkal kellett visszarántani az országot a szakadék széléről, és voltak időben felismert és végrehajtott intézkedések is. Alapvetően piacpárti vagyok, hiszek a piaci folyamatok önszabályozásában, de egy kis ország piaca mindig törékenyebb, ezért azt sem tartom feltétlenül rossznak, ha az állam néha beavatkozik. Ugyanakkor vannak olyan komoly problémák, amikre a piac és az állam sem tud hatékony választ adni. Ilyen például a fogyó és elöregedő népesség kérdése, de az is nagy gond, hogy túl szűk a hazai közép- és nagyvállalkozói réteg. Ebben még a környező országokhoz képest is rosszul állunk, pedig ennek kellene lennie a gazdaság motorjának.

MN: Nem zárultak be a lehetőségek? A sikeres vállalkozók vagy a jó kapcsolatokkal rendelkezők lefoglalják a kínálkozó lehetőségeket. Egy Szigetet el lehetne most indítani?

GK: Ugyanazt a sikertörténetet nyilván nem lehetne megcsinálni, mert már nagyon telített a rendezvénypiac. De ha valamiért szűz terep lenne, könnyebb lenne ma elindítani, mert már vannak olyan profi szolgáltatók, amelyekre építeni lehet. Nehéz összehasonlítani a mai világot az akkorival, de abban is lehet igazság, hogy bizonyos kapuk bezárultak, ez piacméreti probléma is. A kapcsolatok tekintetében valószínűleg más országokban is lejt azok felé a pálya, akik rendelkeznek politikai befolyással. De ez önmagában még nem feltétlenül elég a hosszú távú sikerhez, ezt a privatizációnál lehetett leginkább látni. Hiába szereztek meg akkor akár jó állapotban lévő cégeket is, a megfelelő szakmai tudás hiányában rengeteg csődhelyzetet láthattunk, és csak néhány valódi sikertörténetet tudunk felmutatni.

MN: A politika mennyire próbált beleszólni az üzletbe?

GK: A Sziget történetében közismert, hogy az önkormányzatokkal voltak küzdelmek, elsősorban a zajproblémák miatt. Ahol nyitottnak bizonyultak a megoldás megkeresésére, mindig sikerült kompromisszumos megoldást találni. Azt már inkább tartottam ideológiai-politikai indíttatású csatározásnak, amikor Tarlós István azzal próbálkozott, hogy betiltja az LMBT-programokat a Szigeten, vagy amikor Derce Tamás IV. kerületi polgármesterként bírósági úton próbálta megszüntetni a Szigetet a zajszennyezés miatt. Ő nem is próbált érdemileg tárgyalni velünk, rögtön a bíróságtól kért tiltást. Szerencsére mellettünk hoztak döntést, de ott valóban rezgett a léc. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Szigetnél mindig kellett érintkezni valamilyen szinten a politikával. Az elején a politikusok ráébredtek, hogy itt egy csomó fiatal van együtt, akiket nem nagyon tudnak máshol megszólítani, és elkezdték látványosan körbejárni a fesztivált. Ez eléggé ambivalens szituáció volt, de nem nagyon bántuk, mert legalább megnézték a Szigetet. Legtöbbször ugyanis anélkül hoztak minket érintő döntéseket, hogy bármi fogalmuk lett volna arról, milyen a rendezvény valójában. Egy idő után persze rájöttek, ettől nem lesznek népszerűbbek a fiatalok körében, így aztán ez a jelenség abba is maradt. Ugyanakkor minden évben meg kell kapni a közterületet, a különböző engedélyeket a Szigethez, emiatt is kapcsolatban kell lennünk a kerülettel, a fővárossal, illetve a felsőbb szintű döntéshozókkal. Ez a kapcsolattartás ma már automatikus, de időnként akad olyan ügy, amikor elkerülhetetlen a lobbizás. Ezek jellemzően abszurd problémák, amelyek még csak nem is azért merültek föl, mert velünk akartak volna kiszúrni. Ilyen volt például, amikor hoztak egy olyan szabályt, hogy a nagyobb sátrakra is építési engedély kell, mert sok helyen raktárépületek helyett sátrakat kezdtek felhúzni. A fesztiválokon is ilyen sátrak vannak, ezekre azonban képtelenség beszerezni az építési engedélyt. Választhattunk: vagy nem tartjuk meg a rendezvényt, vagy megértetjük az illetékes döntéshozókkal, hogy az esetünkben ez egy betarthatatlan szabály. Erre ők sem tudtak mást mondani, mint hogy erre a helyzetre nem gondoltak, ezért megváltoztatták a szabályt. Olyan szándékkal nem találkoztam, hogy a nagypolitika szintjén valaki direkt ki akarta volna csinálni a Szigetet, hiszen azt mindenki elismeri, ez az ország első számú turisztikai attrakciója, ami sokmilliárdos hasznot hajt a költségvetésnek is. Inkább az ellenkezőjét tapasztaltuk, több kitüntetést is kaptunk mindenféle kormányoktól, sőt, a jelenlegi kormány a kérésünkre még a fesztiválok áfáját is csökkentette, ezzel segítve a nemzetközi versenyképességünket, hiszen a 27 százalékos kulcs mellett elég nehéz volt lépést tartani a versenytársaink átlagosan 10 százalékos terhével.

MN: Olyan sem fordult elő, hogy valakit be kellett volna venni az üzletbe?

GK: Hozzánk soha ilyen jellegű megkeresés nem érkezett. Azt érzékelem a magyar társadalomban, hogy mindenkiről el tudunk képzelni bármi rosszat, és ha erre nincs elég bizonyíték, akkor gyártunk magunknak olyan „azt hallottam” típusú sztorikat, amelyek ezt alátámasztják. Persze én is hallok ilyesmiről mendemondákat, de konkrét esetként csak olyanról van tudomásom, ahol korrekt, piaci áron vásároltak meg politikaközeli vállalkozók cégeket. Volt egy nagyon tanulságos beszélgetésem egyszer egy NER-közeli emberrel. Ő mesélte, hogy miközben mindenki azt terjeszti róluk, elveszik a cégeket és kicsinálnak embe­re­ket, sokan azzal keresik meg, hogy szálljon be a cégébe, és nem kell pénzt sem adnia, csak segítsen kinyírni a konkurenciát a kapcsolataival. Persze aki nem dugja a fejét a homokba, az látja, hogy akinek megfelelő kapcsolatai vannak, az előnyt jelent a közpénzhez való hozzájutásban. De ennél is nagyobb baj, ha valaki úgy építi fel a vállalkozását, hogy a sikere csak azon múlik, mennyi közpénzt kap. Sajnos a rendezvénypiac jelentős része sem piaci alapon működik. A hazai fesztiválok esetében ugyanis átlagosan 50 százalék feletti a közpénz aránya a bevételeikben. Ebben persze benne van a falunapoktól kezdve a Budapesti Tavaszi Fesztiválig minden. A Sziget is, ahol a közpénz a költségvetés 1 százalékát sem éri el, meg Ozora vagy a Bánkitó is, ahol ez a szám valószínűleg nulla. Velem csak olyan fordult elő, hogy politikusok vagy hatalomközeli emberek kértek tiszteletjegyet – mert a Sziget-jegy egyfajta konvertibilis valuta lett az országban –, és a legtöbb esetben adtam is nekik. De nem azért, hogy cserébe kapjunk valami támogatást, hanem azt gondoltam, az nekünk is jó, ha ismerik a fesztiváljainkat. Mert ha megint hoznának egy betarthatatlan szabályt, sokkal könnyebb lesz úgy odamenni hozzájuk, hogy van már tereptapasztalatuk.

Ma az egyik legaggasztóbb jelenségnek azt érzékelem, hogy a vállalkozói kultúrában, sőt a társadalom egészében működik egy önkorlátozó mechanizmus. Nem várják meg, hogy valaki a fejükre koppintson, hanem eleve nem mernek olyat tenni, amiről azt gondolják, az valakinek „odafent” rosszul eshet. De ez a fajta önkorlátozás is olyan, amit idővel ki fogunk nőni. Amerikában szinte elvárás a művészektől vagy a nagyvállalkozóktól, hogy vállalják a politikai nézeteiket. Tudomásul kell vennünk, hogy itt még kevesebb mint 30 éve van demokrácia és piacgazdaság, ez nagyon rövid idő. Az első 20 évben még politikai váltógazdálkodás volt, ha valaki azt érezte, hogy épp nem jó az ország vezetése, gondolhatta azt, hogy nem baj, majd jön más. De most, hogy harmadszorra is kétharmados hatalom van, az megerősíti az emberekben a tudatot, hogy itt csak egy csapat van a pályán. Ez hatással van az emberek gondolkodására, de olyan kemény sztorikkal, amiket az ellenzék részéről sokan szeretnének mögé látni, nem találkoztam. Annak kapcsán is sokan összeesküvéstörténetet szőttek, amikor a III. kerület vezetése megkért, hogy segítsek kitalálni, miként lehetne hasznosítani a Kolosy téri vásárcsarnokot. Előálltam egy kézműves söröket bemutató csarnok ötletével, amire mondták, hogy majd kiírnak egy pályázatot, induljak rajta. Alapvetően nem szeretek pályázgatni, de arra gondoltam, hogy kitaláltam valamit, amire ráadásul ők kértek meg, és ha már dolgoztam vele, szívesen meg is valósítanám az ötletemet. Beadtuk a pályázatot. Aztán nem én nyertem, hanem valaki más (Tiborcz István barátja és volt üzlettársa, Erdei Bálint cége – K.-A. Á.). Erre sokan felkiáltottak, hogy lenyúlták a NER-közeli vállalkozók a bizniszem. De tudtommal nem azt akarják megcsinálni, amit szerettem volna, és tényleg lényegesen több pénzt ajánlottak, mint én. Most akkor kezdjek hőzöngeni, hogy miért nem nekem adták kevesebb pénzért?

MN: Kívülről azt látni, hogy a hatalom részéről teljes az elzárkózás a párbeszédtől. Személyes kapcsolatok szintjén lehet emberien beszélni velük? A Szeretem Magyarországot Klubban nyitottak az emberek?

GK: Az a tapasztalatom, hogy a legtöbben párbeszédképesebbek, mint amennyire kifele mutatják. A Szeretem Magyarországot Klub esetében a meghívottak tudják, hogy ezek nem sajtónyilvános találkozók, annak ellenére sem, hogy a klubtagoknak nagy a médiael­érésük. A klub már 13 éve működik, és ennyi idő alatt még egyszer sem fordult elő, hogy bizalmas információ kiszivárgott volna. Ezért kialakult egy olyanfajta bizalom, olyan embe­rek is eljöttek, akik amúgy rejtőzködnek a nyilvánosság elől – mint például Habony Árpád –, és hajlandók viszonylag nyíltan beszélni olyan témákról, amelyekről azt gondolhatnánk, hogy nekik nem szabad. De itt nem is az az elsődleges cél, hogy politikusokat hallgassunk, hanem egy-egy konkrét ember véleményére vagyunk kíváncsiak a minket érdeklő témákban. Vendégünk lesz Schmidt Mária és L. Simon László, hogy megkérdezhessük, mi is van a kultúrharc mögött. A következő beszélgetésünk témája a katolikus egyház szerepe és helye a magyar közéletben, vagy a közeljövőben szeretnénk meghívni Palkovics Lászlót és Lovász Lászlót is, meséljék el, hogyan látják az MTA körül kialakult helyzetet. De olyan, a maga területén kiemelkedően sikeres emberekre is kíváncsiak vagyunk, mint Dárdai Pál. A klub tagjai már elértek sikereket, és úgy gondolják, emiatt nagyobb felelősségük van abban, hogy amikor valamiről véleményt alkotnak, akkor azt felkészültebben tegyék. Ezért szeretnének a döntések mögé látni, jobban megérteni egy-egy dolog hátterét. A vendégek pedig úgy gondolják, nem lenne baj, hogy ha ezek az emberek értenék, hogy mit miért tesznek. Hallgassuk meg egymást, ne járjunk úgy, mint én a kamatpolitikával kapcsolatban.

MN: De ezek a viták beszűkültek zárt körökbe. Az átlagembernek nem sok esélye van megismerni ezeket az információkat, például Schmidt Mária velünk még e-mailben sem áll szóba.

GK: Sajnos tényleg olyan a helyzet, hogy ha azt mondanám, hogy ez egy sajtónyilvános esemény, akkor lehet, el sem jönnének a vendégek, de szinte biztos, hogy sokkal kevésbé fognak őszintén beszélni. Ez az ellenséges hozzáállásból és az oda-vissza bizalmatlanságból alakult ki, én sem szeretem, hogy ilyen ez az ország, ezért a saját eszköztárammal próbálom feszegetni egy kicsit a kereteket. Ha még szóba állunk egymással, meghallgatjuk egymás véleményét, és kulturáltan, szakmai érvek mentén tudunk legalább ilyen helyeken vitázni, akkor azért van valami remény.

MN: Ön szerint fog javulni a mostani helyzet?

GK: Optimista vagyok, az idő sok mindenre megoldást hoz. Hosszabb távon, ha valami nagyon nem működik, mindig van korrekció, ahogy a gazdaságpolitikában is. Nem tudom elképzelni, akármeddig fenntartható az, hogy egyre jobban elidegenedünk. Nagyon bízom a jövőben, ha másért nem, azért, mert vannak gyerekeim, és remélem, hogy itt akarnak felnőni. Lehet mondani, akiknek van már megfelelő anyagi biztonsága, azoknak könnyű ellenni egy elefántcsonttoronyban. De valójában nincsenek olyan nagy különbségek abban, hogy kinek mi zavarja a közérzetét. Attól, hogy engem személyesen nem érint a hajléktalanprobléma, még nem tudom nem észrevenni, hogy a szabályozás súlyos csorbát ejt az emberi méltóságban, de azt sem gondolom normális állapotnak, ha a köztereken táboroznak a fedél nélküliek. Nekem is fura sok minden, ami történik. Abban vagyok az átlaghoz képest egy picit megengedőbb, hogy nem fekete-fehérnek látom a folyamatokat. Vannak pozitív változások, amik persze nem semlegesítik a negatív dolgokat, ahogy a hatalmi arrogancia is nagyon zavar. De legalább annyira zavar az ellenzéki politizálás katasztrofális színvonala, hogy nem látok semmilyen alternatívát. Fel kéne már fogni, hogy nem választási csalás miatt van kétharmada a kormánypártnak, hanem azért, mert az emberek rájuk szavaztak. Hogy egy mostanában divatos sportág példájával éljek: először részt kéne venni az edzéseken, meg kéne tanulni focizni, utána minél több gólt kéne rúgni a meccsen ahelyett, hogy kiválóan tudják már a bírót szidni, és kánonban hiányolják a megfelelő számú szurkolót.