Többnyire igyekszünk különbséget tenni az eleve étkezési céllal domesztikált növény-, illetve mindenevő állatok vagy a kölcsönös hasznok reményében társunkul szegődött, habár sokszor szintén haszonállatként tartott húsevő ragadozók (kutyák, macskák) között. Előbbiek elfogyasztását több-kevesebb türelemmel és megértéssel fogadják az emberi társadalmak (bár mindenhol vannak harcos ellenzői), míg utóbbiak esetén ugyanez tilalom, sőt néha tabu alá esik. Hol rituális okokból, hol állatjogi megfontolásokból, közegészségügyi érvek alapján vagy egyenesen a jóérzésre és a kutya- és macskaevés felkavaró voltára hivatkozva a legtöbb helyen tilos ezeket az állatokat elfogyasztani.
E tilalmak azonban csupán a világ egy részén érvényesülnek: egy 2014-es becslés alapján évről évre 25 millió kutyát falnak fel embertársaink. Habár a macskaevés terén nem áll rendelkezésre hasonlóan friss becslés, annyit tudhatunk, hogy az AP hírügynökség 2008-as kalkulációja szerint egyedül a dél-kínai Kanton tartományban naponta 10 ezer macskát kebeleznek be az emberek.
Tabu és csemege
Eleink is tisztában voltak azzal, hogy bizonyos embercsoportok – hol szükségből, hol passzióból, de nem ritkán kultikus okokból vagy holmi babonáknak hódolva – fogyasztanak kutya- vagy macskahúst. Ez a szokás vagy akár a gyanúja hosszú időn keresztül maga is a stigmatizáció alapjául szolgált: a „kutyaevők”, pláne a „macskazabálók” etnikus sztereotípiaként is szolgált. (Hosszú időn át még Olaszországon belül is ismerni vélték, hol esznek macskát: Vicenzában. Az ott élők ezt rendre kikérik maguknak, teljes joggal, elvégre olyan praxisról beszélünk, ami ott is már réges-rég kiment a divatból.)
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
