Egy római katolikus püspök gyakorlati érzékének köszönhető, hogy az Alföldön először Makón telepedtek le zsidók az 1740-es évektől. Stanislavich Miklós csanádi püspök, Makó földesura a török világ után úgy gondolta, a református, katolikus, görögkatolikus lakók terményeit, jószágait fölvásárló jövevényekre szükség lesz. A zsidók házai a püspökség birtokán épültek föl, itt – mutatott körbe a helyszínen, a Makó belvárosában álló panelépületeknél Urbancsok Zsolt történész, levéltárvezető vasárnap délután.
Előadása a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület V. Sétafesztiváljához kapcsolódó rendezvény volt. Korábban, a koronavírus-járvány előtt is szervezett ilyet a Kecskeméti Ármin Egyesület, megmutatva azt, ami már nincs, elmesélve egy olyan közösség történetét, amely 250 év intenzív jelenlét után szinte teljesen eltűnt, de itteni életének megmaradt nyomai nagyon érdekesek.
A séta az egykori neológ zsinagóga helye közelében kialakított emlékjelnél kezdődött. Az emlékjelet 2014-ben állíttatták a vészkorszakban megölt 1200 makói zsidó és a zsinagóga tiszteletére. 1965-ben bontották el a felújításra szoruló, de szerkezetileg ép templomot, a helyiek tiltakozása ellenére. Pártház épült a helyére:
zsidó templom helyett kommunista templom – mondták erről a makóiak,
akik a kétszázötven év nagyobbik részében korrektül viszonyultak a más vallású, kultúrájú, foglalkozású közösséghez. Bár a zsidók jogfosztott páriaként éltek sokáig Magyarországon, Makó felekezeti arányok szerint összeállított elöljárósága számolt velük, és sokszor tanújelét adta annak, hogy becsüli őket. A demokratikus szellemet a levelezés tanúsítja – emlékeztet Urbancsok Zsolt –: „úrnak” címzett levelek érkeztek zsidó embereknek akkor, amikor máshol még nemigen urazták őket. 1848-ban az országban máshol voltak pogromok, itt nem, és száz zsidó fiatal állt honvédnek, köztük Pulitzer József két nagybátyja is. A makói születésű amerikai sajtómágnás ezért akart gyerekkorában huszár lenni.
Az egykori zsidó városnegyed egy részén, a neológ zsinagóga, a rabbi lakása és az iskola helyén most szinte csak lapos tetejű épületet lehet látni, panelt, iroda-, áru- és üzletházat, legalábbis az utcáról, ez a Kádár-kori városrendezés emléke. Mandl Zsigmond 1911-ben épült emeletes hagymaraktára talán azért maradhatott meg, mert praktikus gazdasági épület volt, és nem az utcára nyílt. Udvarban áll, a zárt nagykapu rácsai között lehet rálátni: kimerevült kocka egy némafilmből, a város virágzó időszakának emléke.
A makói vöröshagyma világhíre a XIX. és XX. század fordulóján a kertészek és a zömmel ortodox zsidó kereskedők közös munkájának eredménye. A két réteg egymásra utaltsága, együttműködése évtizedekig meghatározta Makó fejlődését. Mandl Zsigmond a legnagyobb kereskedők közé tartozott. A feketemagot – amiből a dughagyma fejlődik – saját birtokán termelte és adta a termelőknek, az árut saját zsákvarró üzemében készült csomagolással küldte vonaton Nyugat-Európába. Fiai megsürgönyözték, hol mennyi hagymára van szükség, a család cége itthon néhány napon belül összeállította, elküldte a szállítmányt.
A negyed két utcáját Kiszsidó és Nagyzsidó utcának nevezték, de jellemző, hogy mihelyt rendes nevet lehetett választani, két olyan politikus mellett döntöttek a makóiak, akiknek életművében a tolerancia és a liberalizmus nagy szerepet játszott: Deák Ferenc és Eötvös József. A széles, nagyvárosias Deák Ferenc utca a virágzó időszak emlékét őrzi, amikor a makói postának az élénk kereskedelem révén olyan sürgönyforgalma volt, mint egy budapestinek.
Urbancsok Zsolt felhívta a figyelmet a régi polgárházak homlokzatának emeleti részén látható nagy szellőzőkre. Ez annak a nyoma, hogy az építtető hagymakereskedő volt, mert a jól szellőző padlás a hagyma tárolásához kellett.
Egy időben a makói hagyma 85 százalékát exportálták, még 1925-ben is 4266 vagonnyit.
Az 1821-es árvíz előtt zegzugos, sikátoros negyed volt ez. Az újjáépítés után abból a világból a kanyargó Bolygó utca maradt meg, és a Sutu udvar, amelyet az ott működtetett olajsajtolóról neveztek el. Azon a helyen állt egy időben a nagyon vallásos haszid – vagy ahogy csakis Makón mondták: hószet – közösség imaháza. A valahai zsidó negyednek erős szakrális kisugárzása lehet – mondja Urbancsok Zsolt –: a Sutu udvarban most az adventisták működtetnek imaházat, a szomszédos Eötvös utcában nemrég Jehova tanúi építettek új királyságtermet, és a közelben a pünkösdista felekezet házában is istentiszteletre gyűltek a séta idején.
Annak is vannak emlékei, hogy a hosszú ideig meghatározó tolerancia hogyan szorult vissza a trianoni döntés után beindult társadalmi folyamatok hatására. A szomszédos Eötvös és a Vásárhelyi utca kereszteződéséhez inkább szomorú emlékek kötődnek. Ez volt a második világháború végén kijelölt gettó határa, itt őrbódé állt, csendőrökkel, rendőrökkel.
A mostani nyugdíjas korosztály a túloldalon álló nagy épületre mint a Béke Ktsz. nevű üzemre emlékszik, amely szombattartó üzem volt. Mivel zsidó emberek is dolgoztak benne, aznap nem működött, viszont hosszú ideig a legrugalmasabb üzeme volt a városnak, mindig arra állt át, amire szükség volt, ha kellett, játékmackót gyártott. A ház azonban eredetileg a makói ortodox zsidók központi épülete volt, Vorhand Mózes rabbi vallásos iskolája, a jesiva itt működött. Vorhand Mózesnek még a negyvenes években is száz tanítványa volt. A rabbi 1912 és 1944 között állt az ortodox közösség élén. A második világháború idején följelentették, hogy angol kémeket rejteget – valójában a tanítványai voltak nála. Bevitték a rendőrségre, megverték. Családja valahogy kijárta, hogy Budapestre vihessék, a zsidó kórházba, ott halt meg. Halála előtt beszélt egy látomásáról, arról, hogy a népét nagy megpróbáltatás fogja érni, de ő közbenjár a teremtőnél értük, hogy megmeneküljenek. Temetésére másfélezren mentek volna ki a gettóból a városon kívüli, jángori temetőbe, de a Vásárhelyi és az Eötvös utca sarkán posztoló csendőrök, rendőrök csak a szűk családot és tíz férfit engedtek ki.
Urbancsok Zsolt szólt a város akkori polgármesteréről, Bécsy Bertalanról, aki – szemben a hódmezővásárhelyi városvezetéssel, amely nem jelölt ki gettót – maradéktalanul végrehajtotta a zsidókat érintő központilag elrendelt intézkedéseket, még túl is teljesítette. Országos hírű volt városházi rendelkezése, amely szerint
„zsidónak kezet nyújtani tilos”.
Később, 1946-os népbírósági perében azzal védekezett, hogy tartott a város nyilas képviselőjétől, és ezért tett úgy, mintha maga is zsidóellenes lenne.
Vorhand Mózes látomása annyiban beteljesült, hogy bár a vidéki magyar zsidóság nagy részét Auschwitzba vitték, a makói, szegedi közösség tagjait inkább munkatáborokba, ahonnan sokan hazatérhettek. Nem így Kecskeméti Ármin neológ rabbi. A deportálás közben a kérdésre, kik a betegek, mert azok "szanatóriumba" mehetnek, ő is azt mondta, beteg. Amikor szállították föl a teherautóra, a keretlegények levették a cipőjét, mondván, arra már nem lesz szüksége. Aki tudott németül, és hallotta, mit beszélnek az őrök körülöttük, mindenképp kitartott amellett, hogy dolgozni szeretne.
Makón az ezerkétszáz áldozat közül eddig hét kapott botlatókövet egykori lakóhelyénél Gunter Demnig szobrászművész munkája nyomán. Az egyik az Eötvös utca 28. előtt Montágh Vilmosra emlékeztet, aki szintén vöröshagyma-exportőr volt. Feljelentették, hogy az angol rádiót hallgatja, internálták, végül valószínűleg Auschwitzban ölték meg.
A feljelentések, valamint a megürült házakra bejelentett igények – némely lakásra 32 ilyen igénybejelentést őriz a levéltár –dokumentálják, milyen volt az emberek hozzáállása az állami szintű üldözéshez és a központi propagandához. Ezért is volt hősies az utóbb a Világ Igaza kitüntetéssel elismert Csala Sándorné és édesanyja tette. Anya és leánya – miközben a férfiak a fronton voltak – házukban bújtatták a családdal hosszú ideig jó üzleti kapcsolatban állt gyümölcskereskedő Paskesz Fülöpöt és családját. Nyolc embernek hordtak ennivalót úgy, hogy vigyázniuk kellett arra, ne keltsenek gyanút.
Akik a deportálásból hazatértek, próbálták folytatni az életüket, ahogyan lehetett, de jó néhányukat az új rendszer mint egykori kizsákmányolót tartotta számon. A makói zsidó közösség nagy része az ötvenes években elhagyta a várost, szinte egyszerre.
A séta utolsó állomása az Eötvös utcai ortodox zsinagóga volt, amit nyilván mindenki ismer a városban.
Ezen, és az emlékjelen kívül emléktábla jelzi – egy-egy panelház oldalán – Makai Emil költő és Kecskeméti Ármin szülőházának helyét. Pulitzer Józsefnek is van emléktáblája a család egykori házánál, sajtótörténeti hírneve miatt, mellszobra is. A jángori zsidó temető a városon kívül húzódik, van egy magas kerítéssel elzárt ősi sírkert is a belvárosban, de simán el lehet menni mellette, ahogy a legtöbb épített emlék mellett.
Kiket érint meg ez az örökség?
A sétára vasárnap délután, amikor jó néhány más program is volt a városban, rajtunk kívül három makói tanárnő jött el, és egy Budapestről épp hazalátogató házaspár kétéves kislánnyal. Néhány nappal korábban, a jángori temetőbe szervezett kerékpártúrán jóval többen voltak.
Makó zsidó emlékeit azonban világszerte nagyon sok ember számontartja. A makói ortodox zsidó közösség zöme az izraeli Asdod és Bnei Brak környékén él, van rabbijuk, és 2010-ben a makói zsinagóga mintájára lakóhelyükön iskolát építettek. Létezik Makói Zsidók Világszervezete, David Margalit rabbi vezetésével. Világtalálkozójukat minden évben június közepén tartják Makón, Vorhand Mózes halálának évfordulóján. Ilyenkor elmennek a temetőbe, és imádkozni a zsinagógába. A ragaszkodás egyik jele az az Eötvös utcai ház, amelyet ők alakíttattak ki, és amelyen a felületes szemlélő nem talál semmi feltűnőt. Ez a Bét Joszéf vendégház. Kóser konyha, rituális fürdő és ötven ember számára szálláshely van benne – és a kamerával figyelt kapunál egy mezüze. Ez a pergamenre írt, fémhüvelybe rejtett szakrális szöveg a zsidó házak kapujának jobb oldalán található – Urbancsok Zsolt egy háznál meglelte a nyomát, amiről az ott lakók már nem tudták, mi lehetett –, a belépő vallásos ember megérinti, imádkozik. Mivel Makón megesett, hogy téglával dobták be a zsinagóga ablakát, megrongálták Kecskeméti Ármin emléktábláját és az emlékjelre is gyűlölködő szöveget fújtak, a vendégház építtetői elrejtették a mezüzét, úgy, hogy meg lehet érinteni, de bántódás nem érheti.
