Nem csak a fociban, a kézilabdában is volt hőskorunk, több is. Nem kell hozzá a rövid gatyás-nagy bajuszos időszak archív felvételeit segítségül hívni, sem a bitumenen játszott szabadtéri kézilabdáig visszanyúlni, bár nem árt megjegyezni, hogy a manapság csodálattal emlegetett tízezres nézőszám a hetvenes években még simán előfordult a Debreceni Dózsa bajnokcsapatának rangadóin. De a nyolcvanas években is megesett, hogy a Honvéd a férfiak között megnyerte az európai bajnokok kupáját, válogatottunk pedig világbajnoki ezüstérmes volt. Aztán a sportág szakmai és gazdasági téren röpke idő alatt az űrkorszakba lépett, amit csak elvétve, nagy szerencsével és kiugró teljesítményekkel tudtunk követni (a fiúk athéni olimpián elért negyedik helyére nemcsak a sportág fanatikusai emlékezhetnek). A németországi világbajnokság vagy a Veszprém-Kiel BL-selejtező közvetítésének pályaközeli képei döbbenetes hatással lehettek mindenkire, aki értékeli sebesség és mozgáskoordináció magas szintű együttesét. Pillanattöredékek alatt hozott döntések, látványos kivitelezés, tökéletes fizikum - a legmagasabb szinten ma ez a kézilabda.
Ott vagyunk?
A '95-ös osztrák-magyar rendezésű vb-n szerzett legendás ezüst óta a női szakágban mindenképpen. A bajnokság kiszámíthatatlanul izgalmas, a hatodik is simán elkaphatja a másodikat, válogatottunkat olimpián, vb-n és Eb-n az éremesélyesek között tartják számon, klubcsapataink a nemzetközi kupákban rendre döntőznek. A férfiszakág már problémásabb, igaz, itt jóval kiegyensúlyozottabb a nemzetközi mezőny, és sokkal több pénz is forog. Az első tíz válogatott közül bárki megverheti a másikat. A bajnokságok közül kiemelkedik a spanyol és német elitliga, a többiek inkább futnak még. Európa nyolc legjobb csapata között - ahogy azt a BL negyeddöntőjének idei mezőnye is mutatja - mégis van egy kakukktojás. Az MKB Veszprém. Ha nincs is annyi pénze, mint a spanyol élcsapatoknak, mégis tekintély a Bajnokok Ligájában, évről évre képes szupersztárokat szerződtetni. Célja évek óta az elitliga megnyerése, hiszen a hazai bajnokságot nagyjából a 90-es évek elejére kinőtte, a cím megszerzése inkább rutinmunka, mint kihívás. A 92-től tartó győzelmi szériába csupán két csapat tudott belerondítani: 96-ban a Szeged, 2000-ben pedig a Dunaferr, nem mellesleg a trónfosztó edző mindkétszer a szövetségi kapitány, Skaliczki László volt. "Itthon mindenki hozzá volt szokva, hogy egy nagy cég állt mögötte, és amíg az működött, addig rendben voltak a dolgok. Minket is a Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) támogatott egyetlen nagyként, de 1986-87-ben tönkrement, és Veszprémben nem volt olyan megacég, amely átvállalta volna az egészet egyedül. Nem volt más lehetőségünk, mint elsőként modellt váltani: ne egy lábon álljunk, hanem legyen sok támogatónk. Több munkával járt, de stabilak maradtunk, mert a jó szponzorok segítségével jó edzőket hozhattunk, akikkel sikeresek tudtunk lenni, így mindig tudtunk pénzt csinálni. 87-92-ig a Bramac cserépgyár volt a névadó szponzorunk, majd 93-tól 2005 júniusáig az egyesület történetének legsikeresebb periódusa következett a Fotex-csoport támogatásával: 14 magyar bajnoki cím, 10 Magyar Kupa-győzelem, három nemzetközi kupadöntő" - meséli Hajnal Csaba, a klub ügyvezető elnöke. Az egykori 30 millió forintos büdzsé mára a vezető elmondása szerint 440 milliósra duzzadt, a jelenlegi névadó MKB 180 millióján túl a T-Mobile, a Porsche Hungária, a Kinizsi Takarék, a Euronics és Veszprém város segítségével működik a többpilléres modell.
A Veszprém mögött két csapatnak van még számottevő, százmillió forint fölötti költségvetése. A Szeged a tulajdonos és főtámogató SZEVIÉP, a névadó szponzor Pick, valamint a T-Mobile, a Lombard, a Tisza Volán, az Adidas, az önkormányzat és további kisebb támogatók adta 330 millióból igyekszik pályán maradni. Ez a Dunaferrel folytatott üldözőverseny izgalmassá tételéhez és az ezüstérmekhez majdnem mindig elég. A Dunaújváros a vasmű megrogygyanásáig maga is résztvevője volt a jobb játékosok megszerzéséért folytatott árversenynek. Amikor bajnok lett, 250 millióból gazdálkodott, aztán egyik pillanatról a másikra a harmadára vitték le a támogatást. "Nem tudtunk máshoz nyúlni, csak az addig három és fél forintért alkalmazott 17-18 éves gyerekekhez" - mondta a Narancsnak Bene Gyula szakosztály-igazgató. Ennek ellenére az európai kupamezőnyben maradtak, a 83-84-es korosztály pedig - melynek hét tagja szerepelt a 2005-ös, hazai rendezésű junior vb-n bronzot nyert válogatottban - óriásit fejlődött. Ma a klub 100 millió körül kap a vasműtől, aminek a gyár a többszörösét költi a női csapatra (a férfiak jelenleg mégis előrébb tartanak a bajnokságban); a klubvezetés ennek a felét rakja mellé sok kis, milliós összegű szponzorációból. Rajtuk kívül a Debrecen és a fővárosi PLER erőlködik, hogy lépést tartson a dobogósokkal, középen a Tatabánya áll a maga 70 milliós költségvetésével. Alatta még nagyobb a szakadék: mondjuk a Százhalombattának már teljesen más a versenyhorizontja, mint a Veszprémnek.
A Veszprém versenytárs híján azt tehet itthon, amit akar. És meg is teszi: bevásárol, csábít, igazol, honosít - mindenkit, aki jó. Leginkább azért, hogy az amúgy is esélytelenek még tovább gyengüljenek. Így a gazdaságilag és minden fronton gyengébb vetélytársak nem tudják nagyobb erőbedobásra kényszeríteni. Pedig azt belátni, hogy egy erős hazai vetélkedés nélkül a válogatottban mire képesek a legjobb magyar kézilabdázók, nem igényel különösebb szakértelmet. És akkor még nem beszéltünk azokról a magyar tehetségekről, akik a Veszprémben az idegenlégiósok vagy honosított külföldiek mögött csak játékperceket kapnak. Így töltött öt tétlen évet a Bakonyban Tóth József, így nem tudott teljes karriert befutni Károlyfi Viktor vagy Kis Ákos. Gál Gyulának az volt a szerencséje, hogy korosztályában akadt nála tehetségesebb, ezért elengedték. Míg Gál fiatalon komoly szerephez jutott a Dunaferrben, egy Tímár Csaba nevű fiú a veszprémi kispadon ücsörgött. És ahogy annak idején két éven át minden idők egyik legjobb magyar kézilabdázója, Éles József is szinte csak hetesnél kapott szerepet, mostanság Gulyásnak vagy Puticsnak is csak hébe-hóba jut lehetőség. A játékra és a fejlődésre.
Bakonyi Maradonák
Az egykor franciáknál profiskodó, 86-os vb-ezüstérmes Borsos Attila szerint a Veszprémre nehezedő elvárás miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy két évig ne legyen semmilyen eredményük, mert a fiatalokkal bénáznak. "Óriási tévhit Magyarországon, hogy a Veszprém, ha csak elődöntőig vagy negyeddöntőig jut a BL-ben, már le van gagyizva, holott olyan erős a konkurencia, hogy a csoportbeli továbbjutás után minden nyert meccs bravúr. A Montpellier megnyerte a BL-t, azóta nem jutottak el újra erre a szintre, mert nem vesznek olyan játékosokat. Viszont nevelik a fiatalokat azzal, hogy 2-3-4 év múlva elviszik őket. De a klub, a nézők és a szponzorok is elviselik, hogy most jön három szűk esztendő." A Tatabánya egykori játékosa szerint a bajnokság előtt két út van: vagy lesz egy lefelé nivellált, kiegyensúlyozott bajnokság, vagy az, ami a horvátoknál és a szlovéneknél, vagy női vonalon az osztrákoknál megfigyelhető, "hogy a bajnokságodat kinyírod, viszont van egy, legfeljebb két kiemelkedő klubcsapatod. Mi a határán vagyunk ennek, mert lassan ott vagyunk, mint a szlovén bajnokság, hogy van a Celje, és utána semmi, vagy a nőknél a Krim Ljubljana, s a következő olyan, hogy azt a Kiskunhalas laposra veri." Borsos szerint az egyszerre nem lehet igaz, amit a Veszprém állít, hogy nem tud a nemzetközi kupameccsekre eléggé fölkészülni, mert itthon nincs konkurencia, ugyanakkor minden épkézláb játékost, akik máshol húzóemberek lennének, leigazol és a padon ülteti.
A Tatabánya menedzsere, az egykori világválogatott Marosi László szerint a bajnokság színvonalának a lebonyolítási rendszer sem tesz jót. A rájátszás miatt a legjobbaknak mindig van 3-4 javítási lehetőségük. Míg ha mindenkinek lenne egy meccse otthon, egy pedig idegenben, a Veszprém ellen egy alkalommal bárki képes lenne felszívni magát, ami a bajnokságot is nyitottabbá, érdekesebbé tenné. "A rájátszásba az első nyolc már gyakorlatilag tét nélkül megy be, akkora az első három helyezett pontelőnye. Ha egyszerűsíted a bajnokságot, megadod az esélyt a kicsiknek. Emeljük fel a létszámot, mert ha NB I-es csapatod van, könnyebben találsz szponzort, szélesíted a sportág bázisát. A lebonyolítás most teljesen a BL-hez van igazítva: a válogatott felkészülése és a klubcsapatok kupaszereplése miatt rengeteg az üresjárat, állandóan módosítják a meccsidőpontokat, a Magyar Kupában pedig, aminek az lenne az értelme, hogy az egészen kicsik is játszhassanak a nagyokkal, a legjobbak csak a negyeddöntőben csatlakoznak a mezőnyhöz."
Sinka László, a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkára szerint nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a nagyok és a kicsik, a válogatott és a klubok érdekei között. A sportág rendkívül meggyengült attól, hogy kiestek a rendszerváltás előtt a minisztériumok és az állami vállalatok alá tartozó fővárosi klubcsapatok, a vidéki bázisok pedig nem tudtak annyira megerősödni, hogy elkerülhető lett volna a bajnokság kettészakadása. "A gyengébbek most azért harcolnak, hogy próbáljuk egyben tartani a bajnokságot, mert ha nem jön a Veszprém, gyengébbek lesznek a saját önkormányzati-szponzori köreik előtt, nem lesz annyi pénzük, kevesebb gyerek jön, így az egész visszahat a sportág társadalmi bázisára." A szövetség Sinka szerint adminisztratív úton nem avatkozhat bele, hogy a Veszprém ne igazolhasson kispadra, arra viszont törekszenek, hogy azokat az utánpótlásbázisokat, ahol sok gyerek van, támogassák - ami 16 korosztályos válogatott fenntartása mellett korántsem egyszerű.
Pérez és az eredő
Van tehát egy beszűkült bajnokságunk, kevés csúcsrangadóval. Azt a fizikai és pszichés terhelést, amit egy vb-szintű erőltetett menet jelent, a játékosaink év közben meg sem közelítik (a reakciókat még csak modellezni sem lehet egy edzőtáborban). Ráadásul a minőségi problémához mennyiségi is társul, hiszen a szűk bajnokságban eleve kevesebb jó játékos bukkan fel, s a szűk merítésből is ilyen-olyan okok miatt sokan kihullanak. Idén sem jutott kompromisszumra klub és szövetség a veszprémiek honosított sztárjátékosa, Pérez Carlos játéka ügyében. Azt ugyan senki sem gondolja, hogy őrá kellett volna építeni a válogatottat, de abban majd' mindenki egyetért, hogy meg kellett volna oldani, hogy a középdöntő során csereként, balátlövőben számolhasson vele Skaliczki László. (A dánoknál működött: a csoportmeccsek után bevetett Madsen csapatuk egyik nyerő embere lett.) De míg például a francia szövetség amellett, hogy a játékosokat egyénileg is komoly pénzekkel serkenti a válogatott szereplésre, és a sportbiztosítási rendszernek köszönhetően a klubokat sem éri anyagi hátrány egy-egy sérülés miatt, addig nálunk nemcsak a költségek, de a rizikó is az egyesületekre hárul. Arra, hogy a különböző vektorok (klubok, válogatott, játékos stb.) helyett az eredő domináljon, a főtitkár pillanatnyilag egyetlen megoldást lát: ha a szövetség szankcionál, s a klubok támogatására visszaforgatott, éves szinten közel 70 millió forintból csak azokat támogatja, amelyek segítik a mindenkori kapitány munkáját.
Válogatott- és klubérdekek még egy ponton ütköznek. Erről kevesebbet beszélünk, pedig mindenki tudja, hogy létezik, és az anyagi lehetőségekhez hasonló jelentőségű: a csapat presztízsét tükröző sportdiplomácia. A meg nem adott büntetők, a jogtalanul befújt kiállítások esete. Egyszerűbben: a játékvezetői probléma. Ez a férfi és női válogatottal, illetve a nemzetközi kupákban jelen lévő férfi és női klubcsapatokkal zajló négyszereplős történet. Négy, egymással teljesen ellentétes lobbival, de ugyanazokkal a bírópárosokkal. S hogy éppen melyik fronton "segítenek" bennünket, az attól függ, hogyan variálódnak az adott pillanatban az érdekek s a meccselő csapatok. Ezért nem is nagyon fordul elő, hogy férfi és női szakágban egyformán jól vezessenek ugyanannak az országnak. A háttérhez tartozik a sportorvoslás is: 1998-ban a magyarok csak néztek, hogy a norvég női válogatott mellett egy ugyanolyan népes terapeutateam is felbukkant, amely kisebb orvosi műtéteket is végre tudott hajtani a pálya mentén. Itt még nem tartunk: a magyar játékosok rehabilitációja általában lassabb, de pont a németországi vb-n történt meg először, hogy fél tucat specialista segítette a játékosok regenerálódását.
Kisvárosi álmok
Ezzel kapcsolatban is mindenki a pénzről beszél, de vajon ez is olyan egyszerű, mint a kis pénz - kis foci? Lehet egyáltalán üzleti alapon szervezni a sportágat? Dénes Ferenc, a Testnevelési Egyetem sportmenedzser szakának alapító tanára, az egykori Ifjúsági és Sportminisztérium egykori sportügyi helyettes államtitkára szerint Európában üzleti alapon jelenleg csak a labdarúgás tud működni. Egy-egy nagy világeseményt szerinte nem érdemes túlértékelni: prime time-ban kézimeccsek televíziós közvetítését nem lehet eladni, legfeljebb tematikus csatornáknak, jóval alacsonyabb áron; Karabatic-vagy Fritz-pólóban sem rohangálnak tömegével francia és német fiatalok. Speciálisan a magyar kézit ezen túl még jó néhány külső és belső tényező sújtja. Például a kajak-kenuval ellentétben a kézilabda költségintenzív sportág, amit ráadásul több sportnagyhatalom (Franciaország, Németország, Spanyolország) is magas szinten űz. Mivel a piac nyitott, a játékosok árát (vagyis a befektetés nagy részét kitevő humán költségeket) is ők nivellálják, amivel a honi klubok - egy kivétellel - nem tudnak lépést tartani. Egy Császár Gábor szintű játékosnak Németországban nettó 10 ezer euró körül fizetnek havonta rendes munkaszerződéssel, egy Pérez Carlosnak (ha fiatalabb lenne) akár 15 ezret is (plusz lakás és autó). Ennek megfelelően évi 25-30, illetve 35-40 milliónál kevesebbet egy magyar klub sem kínálhat, ha meg akarja őket tartani. A Veszprém 440 milliós hivatalos költségvetése kétségeket ébreszt, ha a húszas keretet végigböngésszük: a keretben legalább tíz felső kategóriához tartozó játékos található, a két-három, Európában is jegyzett top gunról nem is beszélve. Ha ezt összeszámoljuk, és elgondoljuk, hogy ezeket a játékosokat alkalmazásba kéne venni, a Veszprém költségvetése lefejelné a milliárdot. Ez viszont már az a határ, ami fölött tényleg csak a Kiel, a Ciudad Real vagy a Barcelona jár. Ugyanakkor az elitligához igazodás érthetőbbé teszi a Veszprém igazolási metódusát: ha egy magyar sztár egy másik csapatban megkeres 3 egységet, a Veszprém, ha szemet vet rá, nem eggyel vagy kettővel ígér általában többet, hanem rögtön hattal vagy még többel - és ülteti a kispadon, mint ahogy azt a már említett sztárcsapatok is teszik nem egy zseniális játékossal.
További fontos probléma, hogy Magyarországon a néző nem fizeti meg az alapszolgáltatást, legfeljebb az itthon rendezett, csilivili világversenyeken: míg Németországban már a bajnokság kezdete előtt az asztalfiókban van a több ezer bérletestől beszedett pénz, nálunk ez az összeg gyakorlatilag a zérót közelíti. Igaz, a szurkereknek vagy nincs hova menniük (Veszprémben most épül új aréna), vagy nem tudnak megtölteni kézilabdával egy normális csarnokot (Papp László Sportaréna, Debreceni Főnix Csarnok). Dénes szerint, ha nem üzleti alapon közelítünk, akkor is lehet találni olyan indokot, ami miatt megfinanszíroztatható a sportág. Főleg vidéken egy helyi közösség vonzóereje, identitásának része lehet egy csapat vagy egy sportág szeretete. Lemgót, Flensburgot vagy Gummersbachot még a németek sem tudták elhelyezni a térképen, ma pedig a klubkézilabda Európa-szerte jegyzett fellegvárainak számítanak. Marosi László - akit játékosként (az edzője, Mocsai Lajos mellett) félistenként tiszteltek Lemgóban - úgy emlékszik vissza, hogy a húszezres kisváros messzemenőkig azonosult a csapattal, az önkormányzat pedig áldozott rá, amennyit tudott, mert a nevét vitte a világba. "Amikor bejutottunk a BL-be, örömmámorban úsztak, és azt skandálták: Jövünk, Európa!" - mesélte Marosi.
Jelenleg tehát van egy európai színvonalú, a hazai piacon taroló, egyedülálló feltételeket biztosító Veszprém, egy hasonló utat járó, de gazdaságilag szerényebb alapokon álló Szeged, s egy - talán jobb híján, de így is példát mutatva - magyar tehetségeket csapatba építve a nagyokat megszorítani igyekvő Dunaújváros. A többi klub szinte csak díszlet. A kézilabda más magyar csapatsportokhoz képest (az unikális vízilabdát leszámítva) mégis igazi sikertörténet.
