Se hó, se napfény, csak köd és szúrós hideg. A magasból azonosíthatatlan csapadék szitál: ennél semmitmondóbb, szürke színvilágot már csak egy kitömött balkáni gerle produkálhat valami biológiaszertárban, ujjnyi porréteggel kis testén. Pásztót elhagyva úgy érezzük, hogy az alkonyzónába érkeztünk. Egy piros melegítős troll épp lehugyozza a Galyatető 13 kilométer-táblát. Kicsit távolabb csőszkunyhó, a helybéliek szerint sztalkerek lakják... Pálinkaszagú portás nyit ajtót, remeg a keze, és nagyon idegesnek látszik. A falon petróleumlámpa pislant a vákuumszívott Bíró Ica-poszterre meg a Szabad Föld-naptárra, a PVC-padlón heverő irhamellény alól kikandikál egy rádió-adóvevő. A férfi kezünkbe nyom egy 1963-as kiadású térképet, megtörli homlokát, és csak annyit mond: "320 forint lesz, de most hagyjanak békén, kong a fejem, mint a dorozsmai szartartály..."
A Galyatetőre vezető kanyargós úton csak az orrunkig látunk, és megpróbáljuk elképzelni mindazt, amit a bedekker állít: "A meredek hegyoldalak, törmeléklejtők és kőtengerek, bükkerdőkkel borított hegyek a Kárpátok hangulatát idézik a turista számára." A legnagyobb sebesség harminc, de egyszerre utcai lámpák ködös fénye árasztja el az utat, a kerítéseken egymásba kapaszkodnak az idegenforgalmi szolgáltatásokat kínáló ízléstelen táblák, és meglátjuk a célegyenest: messziről fénylik a Nagyszálló, amit eddig csak a Gazdálkodj okosan!-ból ismertünk. Aki ide belép, az háromszor kimarad. Ez már majdnem a csúcs, 965 méteren vagyunk, pattog a fülünk, ám a meteorológiai nehézségek ellenére is érezzük a levegő varázsát; lelkiismeret-furdalásunk támad, ha a cigarettára gondolunk. Megpróbálunk betelni.
A híresztelésekkel ellentétben Galyatető nem önálló település, hanem a néhány kilométerrel távolabb lévő, hatszáz lelkes község, Mátraszentimre része. Az itteni lakosok többsége vagy az erdőből, vagy az idegenforgalomból él, szerényen, de egészségben és magabiztosan. És büszkén, lévén Mátraszentimre az ország legmagasabban (865 méter) fekvő falva. Meglepőnek tűnhet, de
a környék karrierje
csak a század húszas-harmincas éveiben kezdődött, addig szinte háborítatlanul éltek az itteniek: egy kis favágás, egy kis üvegfúvás, egy kis Rákóczi-szabadságharc, az idegenforgalmat sokáig csak néhány betyár felbukkanása jelentette. A helyzet Trianon után változott meg, amikor az addigi legmenőbbnek számító hegyi üdülőhelyek országot váltottak. A Mátrát csak ezután fedezték fel a turisták, a gyógyulni vágyók, a kalandorok és a színésznőjelöltek: tehát voltaképpen szükség szülte kényszer, hogy a hegység ma is a leglátogatottabb belföldi magasvidék.
Persze mostanában, amikor már hideg van a bakancsos felvonuláshoz, a hó viszont síelésre alkalmatlanul, foltokban szürkéllik a lejtőkön, úgy tűnik, ennél unalmasabb vidék kevés akad Magyarországon. Ímmel-ámmal bolyogunk a Nagyszálló előtti téren, jobb híján túlcukrozott forralt borral vigasztalódunk meg az Ajándékbolt feliratú pavilon felhozatalán, ahol már kétszáz forintért lehet kapni dombon álló, lombfűrészelt őzikét Galyatető felirattal, ezerért már lakkozott fakoponyát felirat nélkül, kétezerért foszöld, fröccsöntött Batmobile-t. A nyilvános vécé ajtaján megbarnult cetli: Szerdán és csütörtökön zárva!
Igaz, csak mi vagyunk lusták, kényesek és fázósak. A sípálya felől pirospozsgás, rajtszámos vidám fickók érkeznek, az éppen most zajló Lefagysz 55 teljesítménytúra résztvevői. "Baszod, ez keményebb volt, mint a májusi Mátra 115", veregetik egymás vállát, majd felszippantja őket egy pillanatra a Nagyszállóban elhelyezett ellenőrző pont, aztán rohannak tovább, mi meg nézünk utánuk irigykedve. Aztán hirtelen sötét lesz, nagyon sötét. Megpróbáljuk elképzelni, felidézve gyermekkori kalandfilmélményeinket, vajon milyen is lehet a péntek éjszaka egy ötcsillagos téli üdülőhelyen.
Állítólag síszezonban Galyatető is pörög, mint Tordai Teri harangszoknyája az Esős vasárnap délután című filmben, most viszont nincs síszezon, sőt egyáltalán nincs semmi, és ez a helyi szórakoztatóipari lehetőségeken is meglátszik. Az éttermekben, kocsmákban
csak néhány ipari turista lézeng,
ők ajánlják az egyetlen létező programot, a zenés-táncos estet a Nagyszálló presszójában. Biztos sokan vannak, akik a meghatottságtól mindjárt a szívhöz kapnak: a hely ugyanis szinte kizárólag arról szól, hogy a hetvenes évek örök és elpusztíthatatlan. Alumíniumvázas székek, csillogó táncparkett, plusz billentyűs, sőt még egy lehetséges dizőz is... Az árak valahol mélyen, a deci szamorodniért, kávéért, kólákért ötszázat fizetünk, egy night clubban ez nem tétel. Hosszú ideig magunk vagyunk csupán, de úgy este kilenc körül vidám munkahelyi kollektíva érkezik, aztán egy másik, és elkezdődik a show, hull az elsárgult levél. Belterjes a dolog, vállalati nőnapi rendezvényt idéz, úgyhogy kis kitérőt teszünk az étterembe, ami szintén nosztalgiát sugall, különösen a pincért illetően, aki röpke ötven perc elteltével érkezik az étlappal, de úgy, hogy előtte már mindenkit kiszolgált, aki utánunk érkezett. Egy darabig hallgatjuk nem túl zavart mentegetőzését, aztán távozunk.
"Ilyen még soha nem fordult elő, hacsak nem tegnap szült a felesége, talán azért", mentegetőzik másnap a szálloda igazgatója, miután akaratunkon kívül - feltette ugyanis azt a kérdést, "és nem tetszettek vacsorázni?" - kiderül az esti malőr. Pedig tényleg nem besúgás és provokáció a célunk, isten bizony, magára a Nagyszállóra vagyunk kíváncsiak, ami a kékestetői tévétorony mellett a Mátra talán legtöbbször megörökített szuveníremblémája, és kis jóakarattal afféle legendalerakatnak is tekinthető: elég, ha arra gondolunk, hogy Kodály Zoltán állandóan itt sündörgött, és eredményes ihletvadászata olyan művek megírásához segítette, mint például a Csendes mise. A zeneszerző emlékére a Nagyszálló egyik konferenciatermében kis kiállítást is rendeztek, ahol a mester zongorája mellett néhány relikvia és fénykép látható.
Egyébként nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy valaki a Nagyszálló lakójaként múlassa az időt, úgy napi 2500-ból (svédasztalos reggeli és uszodahasználat is van benne) ki lehet jönni, sőt csoportok részére plusz kedvezmények is kérhetők. Leszámítva az esti nézeteltérést, végeredményben teljesen szimpatikus hely, persze tatarozni kéne meg felújítani meg a bútorokat kicserélni, szóval nem egy álom luxuskivitelben, de ha belegondolunk, ennyiért és ilyenkor például Hajdúszoboszlón még egy nyomorult emeletes ágyat sem kapunk, hát azt kell mondani, hogy mindazon kispénzűek, akik vitézkedni is akarnak, keressék fel nyugodtan.
Mi viszont másfelé kalandozunk, nevezetesen végre
feljutva a csúcsra,
vagyis a Kékesre. Arra az egyedüli pontra, ahol Magyarországon egy kilométernél magasabban lehet tartózkodni a tengerszint felett, és amiről a mai napig megoszlanak a vélemények a méretet illetően. Hol 1014 métert, hol 1015 métert emlegetnek a térképek, télen talán egy kicsit összeugrik a hideg miatt, a csúcson elhelyezett nemzetiszínű sziklán mindenesetre a szerényebbik magasságot tüntették fel. Jó időben itt nyilván sorban állnak a turisták, hogy megörökítse őket egyik közeli hozzátartozójuk, de most semmi tolongás, csak az előző napról ismerős köd és eső, meg egy édességárus, akinek valószínűleg nincs jobb dolga, mint avas csokibogyókat, medvecukrot és törökmézet kínálni felárral. Ha valaki azonban úgy érzi, hogy megülni egy nyirkos sziklát mégsem egészen a top, még feljebb is merészkedhet, mivel a Kékesnek van mesterséges, hétemeletnyi csúcsa is. A tévétorony.
Van abban valami jelképszerű, hogy az ország tetején egy ilyen objektum áll, igaz, most inkább egy szánalmas monstrum valami B-szériás sci-fiből, nem annyira szimbólum. Ködvágó, szó szerint. Évszaktól függetlenül 250 forint kicsengetése után bárki cammoghat lifttel a körpanorámával kecsegtető kilátóba. Mi sem hagyjuk ki, de mivel nem jutunk a felhők fölé, tulajdonképpen semmit sem látunk, legfeljebb a tengenyi "Itt járt Jocó" modorban megfogalmazott feliratot. Egy emelettel lejjebb viszont egy nemdohányzó presszó található, ahol italokat nemcsak kérni, hanem nézni is lehet, ugyanis a hely falán hatalmas vitrin görbül, amiben Kányai János hétezer darabból álló minipalack-gyűjteménye tekinthető meg, országok szerint csoportosítva. Az 1945-ös tokaji aszú láttán valamelyest meghatódunk, mégis azt kell megállapítanunk, kisüveg-fronton a fasorban sem vagyunk, már ami az ízléstelenséget illeti: van itt Bobby Ewing arcképével díszített osztrák likőr, inkvizítort ábrázoló spanyol vörösbor, Milan-szurkolót formázó olasz vermut, sorolhatnánk reggelig. Amit viszont nem hagyhatunk ki, az a "szovjet részlegben" (hiába, nem mostanában nyílt a kiállítás) látható termékcsapat, ott ugyanis a Sztolicsnaja vodkát leszámítva kizárólag színes por látható.
Aztán belátjuk, a csúcsról már csak lefelé lehet menni. A síparadicsomnak titulált Mátraházán meg sem állunk, szellemekkel hadakozni nincs sok kedvünk. Valamivel lejjebb, Mátrafüreden meg ugyanaz a helyzet, mint Galyatetőn: pangás, forralt bor, bóvlik, vasemberek. Az orrunk előtt megy el a Gyöngyösre tartó kisvasút. Állunk az üres állomáson, puhány férfiak, és csak annyira futja, hogy elhatározzuk: márciusban újra kezdjük.
- legát-turcsányi -
