Ezzel a rendezők (Jacqueline Kornmüller és Peter Wolf) sikeresen elkerülték az olcsó kellemkedést, viszont megnehezítették a maguk és a színészek dolgát. Ugyanis nagyrészt nem előadásra való szövegek ezek, hiába készültek ebből a célból. Gyakran éreztem: de jó volna elolvasni, amit hallottam - és ez egyszerre jelzi az írások magas átlagszínvonalát és funkcionális kudarcát. Utóbbi persze nem csak az írók sara: Grecsó Krisztián és Szvoren Edina erősnek tűnő szövegei nyilván azért is maradtak meg ígéretnek, mert Takátsy Péter és Székely Rozália ott a helyszínen nem teljesítette be őket. Udvaros Dorottya - és Terézia Mora - mondatai többször elvesznek a nagy térben, ellenben Hegedűs D. Géza elemében van: az Úr és Noé párbeszédétől visszhangzik a csarnok. De hát hiába hallunk mindent szépen, ha Vajda Miklós anélkül vállalkozott a bibliai történet modoros újramondására, hogy bármi is eszébe jutott volna róla. Esterházy egy nehéz barátságról írt nem könnyű szöveget, de Kulka János nem tud hibázni - és akkor még finoman fogalmaztam. Erdős Virág verse viszont úgy is működik, hogy Fátyol Hermina különösebb színházi elképzelés nélkül mondja.
A folyamatosan ismételt, összesen 12 produkció mind külön világ, a merészséget nélkülöző, de finom és okos összmunkák, miközben az egész varázsát persze a helyszínek - és a képek - közti szabad sétálás biztosítja. A néző biztonságban lehet: semmi kínos és semmi megrázó nem történik. Thomas Glavinic monológját a csupasz testet mint műalkotást pásztázó tekintetről a pucér Hay Anna adja elő - és sokat elmond erről az estéről, hogy a meztelenség önmagában a legprovokatívabb része tudott lenni.
Szépművészeti Múzeum, október 3.
