„Hagyjuk a növényeket nőni”

Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze a főváros zöldítéséről

A forró nyarak elleni védekezés egyik legjobb módszere a nagyvárosok zöldítése – ám ez Budapest belső kerületeiben számos akadályba ütközik. E kihívásról, valamint a progra­mokat övező félreértésekről is beszélgettünk a főváros főtájépítészével.

Magyar Narancs: A nagyvárosban élőket sokszorosan megviseli a hőhullám. Törvényszerű, hogy egy tetszőleges nyári éjszakán majdnem biztosan Budapest belső kerületeiben, leginkább a Józsefvárosban van a legmelegebb majdhogynem az egész Kárpát-medencében?

Bardóczi Sándor: Ez a probléma a kiegyezés utáni időszakból eredeztethető, amikor például Józsefváros is rohamos fejlődésnek indult. Az ingatlanberuházók abban voltak érdekeltek, hogy minél többet és sűrűbben építhessenek. Akkor alakult ki a mai Budapestre jellemző eklektikus bérházrengeteg, gyakorlatilag a telkek teljes területét beépítették. Adott esetben hagytak egy kis belső udvart, ami lehetett zöld vagy kevésbé zöld, de aztán az évtizedek során az udvarok zöld jellege is visszaszorult. Sűrűn épült be a város, maga az utcahálózat is nagyon szűk. Ehhez a sűrűséghez kezdett társulni nagyjából az 1980-as évek második felétől az is, hogy a klasszikus közművek, a víz, a csatorna, az áram mellett megjelent a távhővezeték, a gázvezeték, mindenféle forgalomirányítási vezeték, a közvilágítás, internetkábelek, és mindez együtt az utcaszint alatti spagettiszerű hálózattá kezdett alakulni. Ez legkésőbb a 2000-es évek elejére gyakorlatilag fizikálisan is lehetetlenné tette, hogy ezekben az utcákban ténylegesen fákat lehessen ültetni.

Ehhez járul az a sajátos jogi helyzet is, hogy a legtöbb lakóutca kerületi tulajdonú, de számos forgalmas utca, jellemzően azok, ahol tömegközlekedés zajlik, a főváros tulajdona. Így a fővárosi önkormányzat a 24. szereplő a 23 kerület mellett. De ha a főváros a kerületekkel együttműködve, velük megállapodva tenni is szeretne valamit a város, az utcák zöldítéséért, azt a közműhelyzet miatt csak súlyos anyagi áldozatok árán lehetne megoldani. Maximum akkor van esély egy új fasor létrehozására ezekben az utcákban, ha átfogó utcarekonstrukció történik, közműcserével. De fizikailag akkor sincs mindig hely erre.

E reménytelen helyzet miatt legalább a belső udvarok zöldítését szerettük volna ösztönözni: először 2020-ban írtuk ki az Égig érő fű udvarzöldítési pályázatot a társasházaknak. A zöldfalak létesítése elé olyan akadály is gördülhet, hogy a 19. század végén, a 20. század elején létesített házak jelentős része műemléki védettség alatt áll, és a homlokzatuk bezöldítésére műemléki engedélyt soha nem fogunk kapni. Az elmúlt években a belső kerületek egyes lakóutcáiban is elindultak fasortelepítések előkészítései ott, ahol a közművek ezt nem gátolták. A Józsefvárosban most startol ez a program, Újlipótváros, a Belváros-Lipótváros és Erzsébetváros már túl van néhány megvalósításon is.

MN: Az utóbbi 50–60 évben két nagy ingatlanfejlesztési hullám futott a fővárosban: az egyik a Kádár-kori lakótelepek építése – ezek mára érdekes módon nagymértékben kizöldültek. A napjainkban zajló ingatlanfejlesztéseknél viszont nagyon szorosan építik a házakat egymás mellé.

BS: Amikor a Kádár-korszakban elindult a paneles lakóépület-építés, az Építési és Városfejlesztési Minisztérium és az Országos Testnevelési és Sport Hivatal közösen kiadtak egy utasítást arról, hogy egy lakótelepen minden lakosnak 7 négyzetméter zöld felületet kell biztosítani. És mivel tíz- vagy négyemeletes panelépületek épültek nagy számban, ezeket úgy kellett megtervezni, hogy mindegyikhez épüljön egy-egy kvázi park. Nagyon furcsa ez a greenwashing szótekerés a nyelvünkben: lakótelepnek hívjuk azon 70-es, 80-as években épült házak összességét, amelyeket parkok öveznek, és a 90-es években az ingatlanügyeskedés beindulása után elkezdtük lakóparkoknak nevezni azokat a háztömböket, ahol semmi zöld felület nincs. Az 1990-es évekbeli és 2000-es évek elejei fejlesztéseknél az történt, mint ami a 19. század végén: az volt a cél, hogy minél több négyzetmétert építsenek be, nem számított a zöld környezet, hiszen akik beköltöznének, azok elsősorban azt nézik, hogyan alakul a négyzetméterár. És nyilván akkor tudja a befektető olcsóbban kínálni, ha nem költ például parkra. Az állami zöldfelületi szabályozás megszűnt. Az állam, de az önkormányzatok sem törekedtek arra, hogy az ingatlanfejlesztőből kicsikarják a köz érdekében a zöld felületek, közparkok létrehozását, mégpedig a fejlesztett terület beépítésével egy időben. Inkább csak közművet, utat, parkolót kértek cserébe. Ez mára egy kicsit megváltozott: manapság, ha bemegy egy ingatlanfejlesztő akármelyik kerületi önkormányzathoz vagy a fővároshoz, hogy adott területen szeretne kicsit nagyobbat, sűrűbbet építeni, akkor lehetőség van arra, hogy az önkormányzat alkut kössön a fejlesztővel úgynevezett településrendezési szerződés keretében. Ilyen történt nemrégiben a Waterfront City fejlesztésnél is, így jött létre tavaly a Folyamőr park.