Magyar Narancs: Mi kell ahhoz, hogy az ember két győztes olimpia után nekifusson a harmadiknak is?
Kemény Dénes: Kíváncsiság. Ha nem próbálnám meg, sose derülne ki. Soha nem tudnám a kételyt kivakarni magamból. Ha nem futnék neki, mindig ott motoszkálna bennem, hogy megnyertük volna-e a harmadikat... Így legalább megtudom.
MN: Feltehetően nem volt ilyen egyszerű eldönteni...
KD: Nem tudtam, hogy lesz-e rá elég erőm. El kellett telnie több mint két hónapnak, hogy érezzem, nekem jövőre nem egy jól fizető, lábamat a székre föltevő, fütyörésző, középcsapat melletti edzősködésre van szükségem, ahol nincs nagy stressz, mert amiatt, hogy a negyedik és a nyolcadik hely között hol végzel, nem vágják le a fejedet. Az első és a többiek között rohadt nagy a különbség! Én a két hónap alatt nem éreztem, hogy van még bennem annyi erő, hogy elvállaljam azt a stresszt, ami egy arany célkitűzésével jár. Nekünk, ugye, nyolc év alatt tizenhat világversenyen tizenhatszor volt arany a célkitűzésünk. Aztán két hónap után feltöltődtem annyira, hogy úgy éreztem, megpróbálom. Ráérek nyugdíjaskodni, van bennem annyi erő, hogy ezt a négy évet végigidegeskedjem. És érzem, hogy a csapatban van még egy pekingi aranyérem, bennem az aranyhoz elegendő motiváltság, tűrőképesség, rutin, és ez így elegendő volt. Másnap, hogy hazajöttem a külföldi nyaralásból, rögtön leültem Tiborral (Benedek Tibor csapatkapitány - a szerk.), és megbeszéltem vele. Azt mondta, örül.
MN: Nyilván puhatolózott a csapat már korábban is...
KD: Még le sem szálltunk a repülőről, kaptam olyan jelzést tőlük, hogy ők abszolút respektálni fogják a döntésemet. Azt ugyanis nagyon jól tudták, hogy az olimpia előtt nem foglalkoztam a jövőmmel. Nem akartak beleszólni, de finoman jelezték, nincsenek az ellen, hogy nyolc év után is maradjak. Örülnének - de megértik azt is, ha nem. Ezek után igazából nem is azt kérdeztem Tibortól, mit szólna, ha folytatnám. Elmondtam neki, hogy folytatni akarom, mégpedig azzal a feltétellel, hogy csak az jöjjön, aki ugyanazt a motiváltságot érzi, mint én, aki ugyanúgy akar még egyet nyerni. Aki nem, bármennyire is kétszeres olimpiai bajnokom, nem jó a csapatnak.
MN: A keretszűkítés érzelmi részét hogy kezeled?
KD: Rosszul viselem. Nagyon nehéz a keretből a csapatot megcsinálni, sokkal könnyebb májusban a lelátóról a keretet. Nem vagy napi kapcsolatban velük. Azt mondod, itt van ez a 22, aki a keret lesz, de csak 18 kell, és akkor 2-3 éjszaka végiggondolod, és meglesz a 18. Ez is rossz érzés. De a 18-ból a 13-at kiválasztani azt jelenti, hogy több hetet vagy hónapot végigdolgoztunk, mindenki mindent megtett, és mégis azt kell mondanom néhányuknak, hogy nem. Itt már egy társról van szó, akinek a közös munka után ajtót mutatok. Nem kívánom senkinek.
MN: És hogy mutatsz ajtót? A szemébe nézel?
KD: Csak azt mondom, ki utazik. Nem pellengérezem ki a nem utazót. Elmondom a 13 nevet úgy, hogy mindenki ott van, közben megpróbálok folyamatosan nézni mindenkire. Nem nézhetem csak azt, aki megy. Általában egy-két kétely van csak bennük. Bár most tudomásom szerint 5-6 játékos kivételével mindenki borzasztó bizonytalan volt, hogy hallja-e a nevét. Van, hogy posztok szerint haladok, van, hogy ülési sorrendben.
MN: A kétszeres olimpiai bajnoktól nyilván nehezebb elköszönni.
KD: Törvényszerű, hogy egy-kettő kiszorul közülük. Senkiről nem gondolom előre, de bárkivel megtörténhet, hogy kiesik a szűréskor. Sajnálom, de tudják, hogy ez így működik, mivel ők is így kerültek be. Sydney előtt Tibor sem kért olimpiai csapattagságot, amikor letelt az eltiltása. Annyit kérdezett csak, berakom-e a keretbe, merthogy nyolc hónapig nem játszott. Mondtam, a keretbe berakom, de a csapatba neki kell bekerülnie. Nem is akart többet. Aztán Sydneyben nem játszott rosszul. Ezek a törvények.
MN: A csapattól kapsz finom utalásokat, hogy ők kit szeretnének?
KD: Sokkal többre értékelik a munkámat, semhogy bele merjenek szólni. Sokszor hónapokkal később értik csak meg, milyen gondolatok vezéreltek két játékos között a döntésben, és hogy az milyen fontos döntés volt. Õk nem edzők. És nem lépik át a határokat.
MN: Csak a játéktudás számít, vagy az emberi tulajdonságok is?
KD: Ezt sokkal hamarabb megszűröm. A bent lévőknél már a játéktudás, a karakterisztika dönt. Van, hogy valaki nagyon jó játékos, de nincs rá szükség, mert van elég az ő posztján, és azok jobbak. Vagy esetleg jobb valakinél, de nem zagyválom össze a csapatot egy játékerő-sorrend miatt, inkább úgy állítom össze, hogy a lehető legkomplettebb legyen a mozaik.
MN: Minden játékoshoz van egy-két mondatod, amivel ki tudod zökkenteni, át tudod billenteni az illetőt?
KD: Több is van, mert minden szituációban másra van szükségük, meg aztán ugyanabban a szituációban sem mondhatod nyolc évig ugyanazt! Kásást például három-négyféleképpen szoktam átlendíteni a holtponton - nagy kihívás pár másodperc alatt eldönteni, melyikhez nyúljak. De van, akinél mindig ugyanaz a jó. Például Molnár Tamásnál. Neki a büszkeségére kell apellálni - intrikus, cinikus megjegyzésekkel. Kétértelmű, szellemes, de azért bántó megjegyzésekkel, mert tudom, egyrészt úgy érzi, kevesen értették meg - tehát ez jólesik neki -, másrészt pedig tudja, hogy neki szólt és miért nem akarja újra hallani. Mert ez rossz, és én nagyon szemét tudok lenni egy-egy ilyen félmondattal. Örül neki, hogy megkapta, mert javul tőle, de nem szeretne sűrűn kapni belőle. Kásásnál alapvetően a meggyőzés, a simogatás, a babusgatás segít az átlendülésben, mert ő nagyon-nagyon gyerek még. Velem ráadásul családi a viszonya, miután kétéves kora óta ismerem. Rengeteg dolgot hamarabb beszél meg velem, mint a szüleivel, és ez így volt akkor is, amikor nem voltam még kapitány.
MN: Mi van, ha rosszat húzol?
KD: Akkor kikapunk. Rossz érzés, de az is tapasztalat. Az a fontos, hogy ne egy olimpiai döntőben húzzam a rosszat. (...)
MN: Mi a te szereped (...)?
KD: Kiderülne, ha egyszer el merném engedni a kezüket. Megteremtem a feltételeket. Nem nagyon engedek be olyan játékost, bármilyen tehetséges is, akitől tartok, hogy megbonthatja ezt az egységet. Ha mégis vannak belső feszültségek, ezeket lerendezem egy szempillantással, egy beszélgetéssel. Ha látom, hogy egy játékosnál valami nem jó, és észreveszem, hogy ez a többieknek is egyre kevésbé tetszik, akkor azt nyilvánosan rendezem el. Azzal már nem lesz több gond, azaz a lassan elszeparálódó társ visszakerül közéjük. De volt, hogy azt láttam, valaki nehezebben integrálódott a csapatba, megsúgtam az egyik oszlopos egyéniségnek, hogy keresse a fiúk jelenlétében az illető társaságát, mert így rajta mint egy hídon keresztül el fogják fogadni, és én szeretném, ha beljebb kerülne a körbe.
MN: A "Fecsó fiának" lenni mit jelent?
KD: Alapvetően az ő produktuma vagyok. Mindent meg lehet vele beszélni. Kevés tanácsot ad, szerintem azért is, mert tudja: ez egy olyan szakma, ahol annak kell döntenie, akié a felelősség, aki mindent jobban lát belülről. Ha kérdezem, megválaszolja. Nem okvetlenül veszem figyelembe a válaszát, és ritkán kérdezem. Különleges viszony a miénk, nagyon korán egymásra maradtunk. Hároméves voltam, amikor elváltak a szüleim, nő nem volt a közelben, mindent tőle tanultam kisgyerek koromban. Úgy nevelt, hogy a lehető legtöbbre vigyem. A válogatott határán mozgó játékos és állatorvos lett belőlem. Az uszoda is korán kiegyenesíti a gyereket: megtanulod azt, hogy sokkal messzebb vannak a határaid, mint hinnéd. És hogy a többiek körében csak az lehet elismert, aki a legjobban teljesít. Apaként is a Fecsótól tanultakat gyakorlom: igyekszem példamutatóan viselkedni a gyerekeim előtt, nem magyarázom, hogy így kéne vagy úgy kéne, hanem úgy is viselkedem, hogy ha koppintják - és általában a fiúgyerekek majmolják az apjukat -, jól járjanak vele. Fontos mondatokat kaptam tőle, például: "Félig berúgni kidobott pénz." Vagyis bármit csinálsz, próbáld a lehető legmagasabb színvonalon végezni.
