Végre lehet venni megint ilyen műanyag bigyókat

  • Para-Kovács Imre
  • 2014. április 20.

Lokál

Para-Kovács Imre tizennégy évvel ezelőtti írása. Természetesen a húsvétról.

Reggel meglocsoltam anyut meg a nagyit, aztán átmentem a másik nagymamámhoz, és már indulhattunk is neki a lakótelepnek. Nagyon sok ismerősünk volt, úgyhogy délre már igencsak kellett iparkodnom, hogy elbírjam a tojásos szatyrot, nem beszélve apám furcsa mozgásáról, aki nagyon vidáman újabb és újabb, számomra teljesen ismeretlen nőket javasolt látogatás céljából.

Tojásokat adtak, pénzt meg csokinyulat.

Az élmény annyira megrázó volt, hogy a későbbiekben mindig kínosan vigyáztam a húsvét megkerülésére, nem locsoltam, és nem fogadtam locsolókat, de még arra is borzasztóan ügyeltem, hogy ezen a napon lehetőleg ne rúgjak be, mert az legalább annyira gáz, mint szombaton elmenni szórakozni, esetleg vasárnap a strandra.

Aztán ahogy közelebb kerültem az élet értelmének megértéséhez, egyre hangsúlyosabb lett az ünnep kulináris vonatkozása, idén például már böjtöltem is, percekig nézegettem a hűtőszekrény előtt ülve a sonkát, és beszéltem hozzá néha megsimogatva. Később felolvastam neki a kedvenc mesekönyvéből, a Három kismalacból, de nem ettem belőle, míg nem lehetett.

A húsvéti menü összeállítása valamikor hamvazószerda környékén kezdődik, és nem minden vita nélkül zajlik, én például utolsó leheletemig védelmeztem a spenótos borjútekercs ötletét, amit csak a Wellington-pulykamellért voltam hajlandó időlegesen feladni, viszont cserébe tárkonyos csirkeragulevest és rakott kelt alkudtam ki, ami így nagyjából egálban van, csak még be kell vásárolni hozzá, ami elég nagy élmény.

Annak idején apámra hárult a feladat, hogy reggel átvegyen anyámtól, és bejárja velem a környező ismerősöket, én pedig hatévesforma kis suttyóként ballagtam mellette, kezemben centrumos nejlonzacskóval, kantáros nadrágban, és rühelltem az egészet. Azóta sem sikerült megtalálnom a húsvétban azt, amit meg kellene, bár legalább mostanra rendelkeztem érvényes túlélési stratégiával. No meg a lelkiek.

false

 

A műanyag bigyók áradata a sarkon kezdődik, ilyentájt mindenki kötelességének érzi, hogy kirakatába műszőrme nyulakat, drótból font csirkéket és műanyag tojásokat tegyen, teljesen függetlenül az üzlet profiljától. Már a papírtrombitákkal kapcsolatban is felmerült bennem, de műanyag csirkék kapcsán egész biztos lettem abban, hogy valahol a városok szélén hatalmas raktárak vannak, ahol tonnaszám áll a rengeteg idényjellegű kacat, Donald kacsamaszk-hegyek, trombiták, karácsonyfaégők és milliónyi sárga műanyag csibe. Ha lenne az utcai és egyéb árusoknak humorérzékük, egyszer összefognának, és megpróbálkoznának egy megzavaró akcióval. Április végén egyszer csak elárasztanák a várost műanyag mikulásokkal. Ez azonban csak álom, így hát könyökkel törünk utat a fenyegetően közeledő nyulak és csibék között, egészen kedvenc húsunkig, akinek kerek, sárga arca van, de szeméből mélységes fájdalom sugárzik, és úgy vesz kézbe minden kibelezett csirkét, mintha valami egészen közeli hozzátartozója lenne.

A hús könnyű feladat, a zöldségekkel azonban óvatosan kell eljárni. Én például hajlamos vagyok órákig sétálgatni, míg meg nem találom a két forinttal olcsóbb répát, Iim szerint ez elviselhetetlen és méltatlan tulajdonság, ő a szépség megszállottja, de általában sikerül összeegyeztetni elvárásainkat.

Amikor már csak a díszítés van hátra, Iim leküld a Köztársaság térre, hogy szedjek egy kis füvet, mire én ékes szavakkal ecsetelem neki a téren szaró kutyahordákat, majd rövid kitérőt teszek a tizenkét éves ragasztózó kiskamaszok szájából kicsorduló nyál ismertetésével, végül vissza a kutyákhoz, hogy még érzékletesebb legyen a felidézett, bízvást tisztiorvosokat is őrületbe kergető kép, úgyhogy maradunk a barkánál, ami ugyan nem zöld, de lesz zöldborsófőzelék is, ha már annyira fontos.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.