Reggel meglocsoltam anyut meg a nagyit, aztán átmentem a másik nagymamámhoz, és már indulhattunk is neki a lakótelepnek. Nagyon sok ismerősünk volt, úgyhogy délre már igencsak kellett iparkodnom, hogy elbírjam a tojásos szatyrot, nem beszélve apám furcsa mozgásáról, aki nagyon vidáman újabb és újabb, számomra teljesen ismeretlen nőket javasolt látogatás céljából.
Tojásokat adtak, pénzt meg csokinyulat.
Az élmény annyira megrázó volt, hogy a későbbiekben mindig kínosan vigyáztam a húsvét megkerülésére, nem locsoltam, és nem fogadtam locsolókat, de még arra is borzasztóan ügyeltem, hogy ezen a napon lehetőleg ne rúgjak be, mert az legalább annyira gáz, mint szombaton elmenni szórakozni, esetleg vasárnap a strandra.
Aztán ahogy közelebb kerültem az élet értelmének megértéséhez, egyre hangsúlyosabb lett az ünnep kulináris vonatkozása, idén például már böjtöltem is, percekig nézegettem a hűtőszekrény előtt ülve a sonkát, és beszéltem hozzá néha megsimogatva. Később felolvastam neki a kedvenc mesekönyvéből, a Három kismalacból, de nem ettem belőle, míg nem lehetett.
A húsvéti menü összeállítása valamikor hamvazószerda környékén kezdődik, és nem minden vita nélkül zajlik, én például utolsó leheletemig védelmeztem a spenótos borjútekercs ötletét, amit csak a Wellington-pulykamellért voltam hajlandó időlegesen feladni, viszont cserébe tárkonyos csirkeragulevest és rakott kelt alkudtam ki, ami így nagyjából egálban van, csak még be kell vásárolni hozzá, ami elég nagy élmény.
Annak idején apámra hárult a feladat, hogy reggel átvegyen anyámtól, és bejárja velem a környező ismerősöket, én pedig hatévesforma kis suttyóként ballagtam mellette, kezemben centrumos nejlonzacskóval, kantáros nadrágban, és rühelltem az egészet. Azóta sem sikerült megtalálnom a húsvétban azt, amit meg kellene, bár legalább mostanra rendelkeztem érvényes túlélési stratégiával. No meg a lelkiek.
| ||
A műanyag bigyók áradata a sarkon kezdődik, ilyentájt mindenki kötelességének érzi, hogy kirakatába műszőrme nyulakat, drótból font csirkéket és műanyag tojásokat tegyen, teljesen függetlenül az üzlet profiljától. Már a papírtrombitákkal kapcsolatban is felmerült bennem, de műanyag csirkék kapcsán egész biztos lettem abban, hogy valahol a városok szélén hatalmas raktárak vannak, ahol tonnaszám áll a rengeteg idényjellegű kacat, Donald kacsamaszk-hegyek, trombiták, karácsonyfaégők és milliónyi sárga műanyag csibe. Ha lenne az utcai és egyéb árusoknak humorérzékük, egyszer összefognának, és megpróbálkoznának egy megzavaró akcióval. Április végén egyszer csak elárasztanák a várost műanyag mikulásokkal. Ez azonban csak álom, így hát könyökkel törünk utat a fenyegetően közeledő nyulak és csibék között, egészen kedvenc húsunkig, akinek kerek, sárga arca van, de szeméből mélységes fájdalom sugárzik, és úgy vesz kézbe minden kibelezett csirkét, mintha valami egészen közeli hozzátartozója lenne.
A hús könnyű feladat, a zöldségekkel azonban óvatosan kell eljárni. Én például hajlamos vagyok órákig sétálgatni, míg meg nem találom a két forinttal olcsóbb répát, Iim szerint ez elviselhetetlen és méltatlan tulajdonság, ő a szépség megszállottja, de általában sikerül összeegyeztetni elvárásainkat.
Amikor már csak a díszítés van hátra, Iim leküld a Köztársaság térre, hogy szedjek egy kis füvet, mire én ékes szavakkal ecsetelem neki a téren szaró kutyahordákat, majd rövid kitérőt teszek a tizenkét éves ragasztózó kiskamaszok szájából kicsorduló nyál ismertetésével, végül vissza a kutyákhoz, hogy még érzékletesebb legyen a felidézett, bízvást tisztiorvosokat is őrületbe kergető kép, úgyhogy maradunk a barkánál, ami ugyan nem zöld, de lesz zöldborsófőzelék is, ha már annyira fontos.
