„Sok a kávéházunk, mert a budapesti embernek nincs lakása, s mert szüksége van a hazug luxusra” – mondta Ady. Egy olcsó kapucíner vagy egy még olcsóbb (sőt: hitelre kapott) kis fekete mellett órákat lehetett üldögélni, olvasni, kártyázni, sakkozni, politizálni, vitázni, míg az ember bírta a nikotint és a koffeint. Ahogy Kosztolányi írta: „Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architektúrát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. … Az irodalomról nem is merek szólni.”
A századforduló és az 1900-as évek első évtizedeiben a kávéház a kulturális élet legfőbb terepe lett, Budapest pedig maga a „kávéváros”. A kávéház a „hierarchizálódó nagyváros társadalmi szükséglete”-ként élt és virult. Nem egy értelmiséginek valóban ez volt a munkahelye. „A kávéház sokkal szebb volt, mint amilyen térben az emberek 90 százaléka élt. Ebbe az ünnepi térbe és úri bánásmódba belépni mindig azt jelentette, hogy az ember kicsit jobbá vált, mint amilyen valójában volt. A kávéház felemelte a vendégét. De abban az időben a kispolgár nagypolgár szeretett volna lenni, mindenki felfelé törekedett, és eggyel feljebb voltak világos minták. Most ilyenek nincsenek. A társadalom szellemi és gazdasági elitje szétvált, aki nagyon gazdag, az vagy teljesen láthatatlan, vagy gyanakszunk, hogy tisztességtelen úton szerezte a vagyonát, vagy tudjuk is róla, és egyáltalán nem akarunk hozzá hasonlítani” – mondja Saly Noémi muzeológus.
A régi nyolcszázezres Budapesten volt körülbelül háromszáz kávéház, abból öt irodalmi és művészkávéház. A kevés irodalmi kávéház azért vált azzá, mert egyrészt voltak a közelben olyan intézmények (nyomda, egyetem, szerkesztőség), amelyek odavonzották az értelmiségieket, másfelől pedig az üzletnek volt „lelke”: egy sugárzó személyiségű „főúr” vagy maga a kávés, aki mindenkit ismert, bemutatott, hitelezett, képes volt összehozni polgároknak és íróknak ezt a sajátos konglomerátumát.
| ||
Ma persze nehéz elképzelni, hogy a New Yorkba csak úgy beszaladjunk az utcáról, és félnapi ücsörgés után néhány sornyi rímmel fizessünk − de ezt azért régen sem mindenkitől fogadta el a főpincér. Mert az írók nem tudták eltartani a kávéházat. Őket kellett eltartania a kávéháznak, amit pedig a polgári közönségnek kellett finanszírozni − cserébe azért, hogy láthatta az akkori „celebeket”. Kaptak kutyanyelvet, tollat, tintát, kávét, cigarettát, és hitelt, kölcsönt, kedvezményes árakat, így aztán tudtak dolgozni, írni. Ahogy Márai írta: „Volt ötven év, amikor a magyar írók a kávéházban írták tisztába azt, amit a kocsmában darvadozva összeálmodtak (…) mert »otthonuk« nem volt abban az értelemben, mint Nyugaton. A kocsma és a kávéház volt a magyar Parnasszus…” Ilyen volt a Japán, a Centrál, a New York, a Hadik, a Múzeum, a Kairó, az EMKE – és még hosszan sorolhatnánk. Mindezekből azonban kevés maradt: az EMKE egy emléktábla lett, a Pilvax amerikai stílusú reggelizőbüfé, neon rózsaszín feliratokkal. Mindössze három klasszikus kávéház, a Hadik, a Centrál és a New York igyekszik valamit megőrizni régi fényéből, persze teljesen másképp, mint annak idején.
És ami az irodalmon túl volt? Montesquieu még azt írta, hogy ha uralkodó lenne, bezárná a kávéházakat: „mert akik odajárnak, veszélyesen forrongó egyéniségekké válnak… Az a fajta részegség, amit a kávé okoz náluk, veszedelmes az ország jövőjére”, és ez nálunk is igaz volt: a kávéházi kultúra valóban komoly társadalmi jelentőséggel bírt. Már a magyar jakobinus összeesküvés résztvevőit is egy kávéházi szegleten kerítették kézre (a lipótvárosi Három Oszlopban). A 19. században politika- és történelemalakító központtá váltak a neves kávéházak, mint az Arany Sas, a Philosophus, a Török Császár, a Paradicsom és nem utolsósorban a Pilvax.
„Alapvetően polgári intézmény volt. Budapest összes polgára a kávéházban ült. Ott tájékozódtak, ott olvastak újságot, ott szereztek be minden szóbeli és írott információt. Mindenki nagy gondot fordított arra, hogy minél szélesebb körben értesüljön mindenről. Elolvasták a saját és a másik párt lapját, és utána vitáztak a kávéházban. Ott beszélték meg a helyi politika ügyeit, de a nagypolitika döntései is gyakran kávéházban − a par excellence politikus-kávéházakban születtek” – magyarázza Saly.
Szini Gyula szerint a kávéházak „a római fórum és az athéni agora szerepét” képviselték. Ez azonban mára szinte köddé vált, ahogy azt Saly is említi: „mostanra az információhoz való viszonyunk teljesen megváltozott. Az én nemzedékemet ahhoz szoktatta a kommunizmus, hogy az információ egyirányú, zúdul ránk, nem lehet válogatni benne, a fiatalok pedig épp ellenkezőleg, a neten bolyonganak ellenőrizhetetlen adatok őserdejében, gyakran bármiféle fogódzó nélkül. Ezért is fontos, hogy legyen kávéház: ahhoz, hogy megértsük egymást, újra meg kellene tanulni beszélgetni.”
