Polgár 8 ezer lakosú kisváros félúton Debrecen és Miskolc között. Állítólag így hívták a tatárjárás idején is, de – ahogy az önkormányzat honlapján olvassuk – „nevének eredetét, illetve jelentését máig is vitatják a nyelvészek, történészek”. Az útikönyvek a meleg vizes strandfürdőt és a Hild József tervei alapján épült katolikus templomot emelik ki, de még ezeknél is különlegesebb Béke Antal, Tóni járműtelepe és műhelye; a laikusoknak roncstelep, a rajongóknak közlekedési múzeum, a tulajdonosnak pedig az „élet értelme”.
Ellopta a show-t
Ha Polgár a világ közepe, Tóni busztelepe a világ végén van. A temetőt elhagyva még nem ér véget az út, de a város sem. Nincs tábla, de nincs is szükség rá, pár száz méter után szinte a semmiből bukkan elő egy piros-fehér fényezésű csuklós Ikarus a gazos útpadkán. Elég leharcolt állapotban van, itt-ott a rozsda eszi, de megvan az összes kereke, és az ablakait, a lámpáit sem törték össze. Ám nemcsak ezért nem mondanánk roncsnak. Tulajdonosa tizenkét évvel ezelőtt egy ennél sokkal rozzantabb külsejű pótkocsis Ikarusszal jelent meg a tatai veteránjármű-találkozón, és annak ellenére ellopta a show-t jó néhány gyönyörűen restaurált busz elől, hogy a lepusztultság nem volt a koncepció része. De a közönség sem a Mad Maxbe illő külsőt értékelte, hanem azt, hogy Béke Antal egy olyan, Ikarus 630-as típusú busszal érkezett, amit utoljára az 1980-as évek elején lehetett látni a hazai utakon, pótkocsival pedig még régebben. A hatást fokozta, hogy a BKV főműhelyében ugyanekkor vágtak szét – máig nem tisztázott okokból – két ugyanilyen, muzeális célra megőrzött buszt, és akkor úgy tűnt, hogy nincs is belőlük több Magyarországon.
Mások a nagy sikerre való tekintettel biztosan mindent megtettek volna azért, hogy minél hamarabb felújítsák a különleges járművet, Béke Antal azonban más utat választott; ő a buszok megmentője lett – ha meglát egy régi Ikarust, nem hagyja az út szélén. De ugyanígy van a Csepel teherautókkal, Moszkvicsokkal, Daciákkal. Még orosz trolibusza is van. Így aztán Csirketelepnek nevezett birodalmában annyi buszt (meg más egyebet) gyűjtött össze, hogy azokkal blokád alá lehetne venni egész Polgárt. Mint mondja, nem sok olyan van köztük, amelyet belátható időn belül le tudna vizsgáztatni, viszont egy csomó, teljes roncsnak látszó kocsival – a pótkocsis Ikarushoz hasonlóan – simán el lehetne indulni, akár hosszabb távra is. „Ez például működik, csak két akkumulátor kell bele” – mutat egy teherautóra, amelyet bármilyen háborús filmben el tudnánk képzelni, mint a lebombázott város utcaképének kellékét. Legfeljebb fel kéne gyújtani. És ezzel nem is járunk olyan messze az igazságtól. Tóni csőrös Csepeljei szerepeltek a Szabadság, szerelem című filmben, és persze az ’56-os megemlékezésekből sem maradhattak ki.
„Ezt az egészet oda tudom visszavezetni, hogy édesapám volános volt, én meg már 20 hónapos koromban kapcsolatba kerültem a busszal, mert amikor édesanyám az öcsémet szülte, engem nem volt kire hagyni, úgyhogy apám vitt magával; a busz motorsátrán pelenkázott – kezdi a majd’ 50 éves történetet Tóni, aki később szakmát tanult, karosszérialakatos lett. A veterán járművek iránti rajongása minden bizonnyal a gyerekkori élményekből fakad, de a többségtől eltérően Tóni nemcsak régi fotókkal nosztalgiázott. Miután leszerelt, szerzett egy régi Mercedest. „Gabi barátommal (aki autószerelő, és ma is a legközelebbi munkatársa, de kerüli a nyilvánosságot – L. T.) állítottuk talpra. Nagy élmény volt, hiszen addig csak egy Verhovina mopedem volt” – idézi fel. A családi hagyományt folytatva ő is buszvezetőnek állt – később az öccse is –, de tíz év után kicsinek bizonyult a Borsod Volán világa. Az ezredfordulón függetlenítette magát, árufuvarozásba kezdett. Szerzett egy régi Csepel teherautót is, és tulajdonképpen ezzel alapozta meg a gyűjteményét, bár akkor nem gondolt ekkorára, maximum arra, hogy kéne egy busz. Vett is egy Roburt, de az igazán nagy vásárt 2004-ben csinálta: ekkor került hozzá az említett Ikarus 630-as, amelynek az értékét tovább növeli, hogy nem külön-külön vette a buszt és a pótkocsit – ezek eredetileg is így, együtt közlekedtek a Szeged–Debrecen és a Szeged–Siófok útvonalakon a hetvenes évek elejéig. „Az volt a szerencse, hogy amikor kiselejtezték, és Röszkére, a polgári védelemhez került, ugyanígy szerelvényben maradt. Igaz, hogy pirosra festették, de nem nyúltak a pótkocsihoz” – meséli Tóni, aki egy ismerőse révén jutott hozzá az értékes műtárgyhoz.
Száznál is több
Azóta 14 év telt el, Tóni már nem is tudja, pontosan hány járműve van, száznál biztosan több. A leglátványosabbak a hatvanas-hetvenes évek farmotorosai, de van az ötvenes évek végéről is egy igazi különlegesség, ez a kiselejtezése után egy Prága melletti erdőben kaptárként szolgált. A legtöbb a még ma is közlekedő „kocka” Ikarusokból van, az ún. 200-as szériából, ezek különböző változatait a kisméretű munkásszállítótól a 17 méter hosszú városi csuklósig több mint harminc évig gyártották. Ezeknél egy hétköznapi ember legfeljebb annyi különbséget vesz észre, hogy az egyik csuklós, a másik meg nem, hogy az egyik hosszabb, a másik rövidebb, hogy van belőlük piros, fehér, zöld, sőt olyan BKV-buszok is, amelyekről a táblát sem vették le – az egyik a 170-es vonalán közlekedett Újpest-központ és Rákospalota, Csömöri-patak között. De egy rajongó számára pont ezek a tök egyforma buszok az igazi ínyencfalatok. Például a már említett csuklós egy Ikarus 283-as, ami egy méterrel hosszabb a nagy tömegben gyártott Ikarus 280-asnál. Elég kevés készült belőle, nem sok maradt Magyarországon, mert inkább az oroszok kapták. De jutott belőle Szlovákiába is, az itteni példány tíz éve még Pozsonyban közlekedett. Aztán van itt olyan, amiből összesen három készült: az Ikarus 222-es kisbusznak ugyanis csak prototípusai léteznek, amit itt látunk, a csodával határos módon menekült meg.
Amikor Tóni buszokat kezdett gyűjteni, a tulajdonosok még örültek, ha valaki elszállítja az ócskavasat. Ám tizenöt év alatt nagyot fordult a világ, és ma már egy-egy roncsért is milliókat kérnek, a felújítás költségei pedig olyan magasak, hogy abból egy vadonatúj buszt is meg lehetne vásárolni. Azzal Béke Antal is tisztában van, hogy járműveit önerőből soha nem fogja felújítani, de ennek nem szakmai okai vannak, még csak nem is az alkatrészhiány. A nosztalgiahullámnak köszönhetően ma már egy sor vállalkozás foglalkozik alkatrész-utángyártással – viszont meg is kérik az árát. Tulajdonképpen Tóni cégének is elsősorban e „divat” biztosítja a megélhetést. Noha még fuvarozást is vállal, a fő profil a minden részletre kiterjedő szerelés és felújítás. Mint mondja, tízfős csapatában mindenki profi a maga területén. „Ezt az Ikarus 55-öst most fényeztük le, Németországból jött, ennek az Ikarus 543-asnak pedig a vázszerkezetét rakjuk rendbe” – mutatja a hangár méretű műhelyben készülő legújabb darabokat. Mivel elsősorban ebből van bevétele, a saját járművek felújítása szabadidős tevékenység. Mégsem aggódik értük, az állagmegóvásra odafigyelnek, és amióta megvásárolta a korábbi
téeszterületet – amit azért neveznek Csirketelepnek, mert a rendszerváltás után baromfitenyésztés folyt itt –, hely is van bőven. Meg aztán álmodozni is lehet: Tóni nagy ötlete egy „nosztalgia-szakmunkásképző” beindítása lenne, ahol ő oktatná embereivel a lassan feledésbe merülő, hagyományos autószerelő szakmákat, a végzett tanulók pedig maradhatnának is, épp elég munka lenne az összes itteni járművet felújítani. Egy hatalmas közlekedési múzeummal pedig a turizmust lehetne fellendíteni. Tóni persze tudja, hogy ezt csak jelentős támogatással lehetne megoldani, eddigi tapasztalatai alapján sok jóra nem számít, hiszen az már többször bebizonyosodott, hogy még Polgár vezetését sem érdeklik a régi buszok.
A galaxis legerősebb busza
Noha látványra az összes csirketelepi buszt a rozsda falja, azért vannak itt „szalonállapotú” járművek is, például egy negyvenöt éves, amerikai exportra készült Mercedes, meg egy ugyanennyi idős Wartburg. Ugyancsak vadonatújnak tűnik az a Rába nyerges vontató, amelyik azokra az 1987 és 1990 közötti daliás időkre emlékeztet, amikor kamionversenyeket is rendeztek a Hungaroringen. „Ez egy replika, négy és fél hónap alatt építettük, teljesen olyan, mint egy korabeli versenygép és úgy is megy” – mondja a büszke tulajdonos. De ennél többre tartja azt a szintén újszerűnek tűnő sárga Ikarus 260-ast, amelyik külsőre talán az összes busz közül a legközönségesebbnek tűnik. Ám ez sokkal nagyobb teljesítményű, mint az eredeti, olyan erős, hogy hegyi gyorsasági versenyekre szokták vinni. És mivel ott nincs buszos kategória, a személyautókkal méri össze az erejét. Tavaly felmatricázták azzal a szöveggel, hogy „The strongest bus of Galaxy” – a galaxis legerősebb busza –, és ezt egyelőre még nem cáfolta meg senki. Legutóbb a bükkszentkereszti Veterán Hegyi Felfutó Országos Bajnokságon kergette őrületbe a nézőket, de még inkább azt a pár szerencsést, akik utazhattak is a csodabusszal. Az már legyen a mi bajunk, hogy a YouTube-ra is feltöltött őrült száguldást látva mégis Béke Antal első fellépése jut az eszünkbe, az a bizonyos 2006-os tatai találkozó. Mert tizenkét év elteltével sem fér a fejünkbe, hogy került oda az a pótkocsis busz. Reméljük, hogy a tulajdonos most már elmondja, mi volt a trükk, hol szedték le a trélerről, hogy aztán pár száz méter megtétele után ámulatba kergessen mindenkit. Csakhogy nincs trükk. Tóni a ronccsal Polgárból indult még éjjel, 7 óra alatt tette meg a több mint 250 kilométeres utat – vizsga, sőt rendszám nélkül. Mint mondja, nem kellett ehhez olyan nagy bátorság, akkor még egyszerűbb volt minden.
