Kevesebb mikroműanyagot találtak a budapesti csapvízben, mint az eddig vizsgált palackos ásványvizekben

  • narancs.hu
  • 2020. április 30.

Lokál

A Greenpeace a Dunát is vizsgálta, ott a korábbihoz képest háromszor több mikroműanyag-részecskét találtak.

A korábbi mérésekhez képest mintegy háromszor több, köbméterenként 147 mikroműanyag-részecskét találtak a Dunában a Greenpeace legfrissebb vizsgálata szerint.

A mostani eredményekkel még egyértelműbbé vált, hogy ki kell vezetni az egyszer használatos műanyagokat és helyettük a sokszor használatos termékeket és a betétdíjas rendszereket kell visszahozni - figyelmeztet csütörtöki közleményében a környezetvédő szervezet.

A Greenpeace Magyarország februárban végeztetett mikroműanyag-mérést a Dunában és első alkalommal a parti szűréssel tisztított budapesti csapvízben is. A felmérésből kiderült, hogy a Duna mikroműanyag-szennyezettségéért olyan műanyagok – a polietilén és a polipropilén – felelősek, amelyek jellemzően az egyszer használatos csomagolóanyagok alkotóelemei is.

A vizsgálat eredménye szerint a csapvíz mikroműanyag-szennyezettsége jóval kisebb, mint az eddig vizsgált palackozott ásványvizeké. De a beltéri levegőből belélegzett évi több tízezer mikroműanyag-részecske vagy az élelmiszerekkel elfogyasztott mikroműanyagok mennyisége is jócskán meghaladja a csapvízben kimutatott mikroműanyag-szennyezettséget – olvasható a közleményben.

A környezetvédők rámutatnak arra, hogy a WHO jelenleg is vizsgálja az emberi szervezetbe került mikroműanyag-részecskék egészségre gyakorolt hatását. Eddig ismert kockázat, hogy a mikroműanyagokban lehetnek káros vegyi anyagok adalékként vagy az anyaghoz kötődve.

"Szakítani kell az egyszer használatos kultúrával, maximalizálni kell a nyersanyag- és energiatakarékosságot, és arra kell törekedni, hogy ne keletkezzen gyakorlatilag semmilyen és semennyi hulladék" – hangsúlyozza a Greenpeace.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.