Tetszik, nem tetszik, az évről évre milliós tömeget megmozgató tűzijáték veszélyes műfaj. Rengeteg ember zsúfolódik be két, viszonylag keskeny sávba - amenynyiben történik valami, úgy a menekülés lehetősége eleve ötven százalékkal korlátozott, a Duna ugyanis elzárja az egyik oldalt. Mindez sokáig csupán elméleti felvetés lehetett - éveken át megúsztuk a nagyobb tragédiát, legfeljebb a Gellért-hegy gyulladt ki alkalmanként, máskor (három éve, szintén a most végképp elhíresült Nexus Kft. szervezésében) meg egy uszályon robbant fel az ott felhalmozott pirotechnikai apparátus (ez a malőr persze nem akadályozta meg a kormányzatot abban, hogy tavaly s idén is a Nexusra bízza a lebonyolítást).
De az idén bekövetkezett, amitől még csak félni sem mertek a szakemberek: egy kivételes energiájú és intenzitású vihar pont a tűzijáték alatt csapott le a Duna mentén összezsúfolódott majd másfél millió emberre. Vajon várható, racionálisan kiszámítható volt-e egy ilyen természeti katasztrófa, s volt-e egyáltalán esély arra (tudjuk, ez már csak elméleti-hipotetikus felvetés), hogy mérsékeljék legalább az emberéletben esett károkat?
Tudtuk-e, hogy jön?
A meteorológusok hétfő délutánig elkészítették összefoglalóikat, s ezekben, úgy tűnik, joggal hivatkoznak arra, hogy a maguk részéről megtettek mindent, hogy figyelmeztessék a tűzijáték potenciális nézőit a fenyegető veszélyre. Sajnálatos módon azonban a meteorológiai esemény (finoman fogalmazva is szeszélyes) természete, a kialakult hivatali utak milyensége, valamint a lakosság és az e tekintetben, ha lehet, még laikusabb "illetékesek" médiahasználati és információkezelési szokásai miatt a vészjelzés nem lehetett eredményes.
Pedig a vészjelzés elvileg időben is érkezhetett volna. Számos internetes meteorológiai oldal napokkal előre jelezte, hogy pont a tűzijáték estéjén várható az időjárás radikális megváltozása (így tett például az origo.hu alatt fellelhető ICI Interaktív Meteorológia oldal), mi több, a cikkíró megesküdne rá, még Pataki Zita, a népszerű teleidőjós is beígérte a vasárnap esti vihart. Tudnunk kell azonban, hogy napokkal, sőt még egy nappal előre sem lehet pontosan jelezni, hogy hol alakulnak ki jelentősebb, nagy tömegre nézve komoly kockázatot hordozó zivatargócok. Ennek megfelelően a prognózisok készítése szempontjából leginkább hivatalosnak számító (manapság már számos konkurenssel versenyző) Országos Meteorológiai Szolgálat is csak két órával a vihar kitörése előtt észlelte a veszélyes zivatar-láncok kialakulását, s a pontos haladási irány kiszámítását követően vasárnap este, 19.39-kor tette elérhetővé a budapesti régióra vonatkozó rövid távú előrejelzést, illetve az ehhez kapcsolódó riasztást. Ekkortól kezdve mindenki láthatta a radarképen a Budapest felé közeledő elnyúlt, majdnem sarló alakú élénkvörös foltot - ez nagyon heves, jégesővel és orkánerejű széllel kísért zivatart jelez. A meteorológusok szerint nem történt semmi különös, csupán nyugat felől elért minket egy hidegfront, amely mögött a Kárpát-medencében lévőnél több fokkal hűvösebb, s más fizikai paraméterek szempontjából is alaposan eltérő tulajdonságú levegő halmozódott fel. A front hol meglódult, hol meg stagnált, közben a magasban a hideg levegő előrenyomult, nagymértékben növelve a légkör instabilitását - pláne, hogy délnyugati áramlással továbbra is tódult be a jó forró levegő. Az efféle időjárási kondíciók kedveznek az extrém erős zivatarzónák, az úgynevezett (ha máshonnan nem, a buta tornádós-viharvadászos filmekből jól ismert) szupercellák kialakulásának. Egy ilyen rendszer (pechünkre, pont a legerősebb) vasárnap délután Szombathelynél lépte át a határt, negyed nyolckor még mindig csak a Rába vonalán tartózkodott (ilyenkor tessék pontos előrejelzést adni!), mire a Velencei-tó térségébe ért, már rendkívüli intenzitást lehetett tapasztalni, ráadásul a rendszer hosszú ideig fennmaradt, s eközben pusztítva keresztülhaladt az egész országon, véletlenül sem hagyva ki útjából a fővárost. Hogy pont Budapesten lett ennyire intenzív a vihar, ahhoz hozzájárult a helyi mikroklíma, a városba áramlott és ott a képződő hőszigetben megrekedő meleg levegő, és persze a finom eloszlású, lebegő aeroszol (röviden mocsok), ami különösen kedvez a csapadékképződésnek - mindezek ered-ménye a budai hegyekből lecsapó kifutó szél, amelynek ereje Lágy-mányoson például a 123 km/h-t is elérte, az özönvízszerű eső, ami a szélnyomás hatására szinte vízszintesen "esett", egyenesen a közönség arcába vagy a nyitva hagyott ablakokon át a lakásba. Ehhez jött még az intenzív villámlás, ami szintén több sérülést okozott.
A meteorológusok szerint amúgy nem is oly ritka egy ilyen kegyetlen erejű vihar - egy átlagos nyáron akár tíz-húsz is akad belőle, csak éppen nagy valószínűséggel nem ilyen sűrűn lakott területen, pláne nem egy milliós tömegrendezvény kellős közepén. A természet időzítése ebből a szempontból tökéletesen hatásos volt.
Üvöltő szelek
A katasztrófa képeit menet közben már megismerhette mindenki - annyi biztos, hogy a Duna és a parti házsorok elé-közé zsúfolódott tömeg pánikszerűen próbált menekülni a tomboló szélben, a zuhogó esőben, miközben a vihar elkezdte lebontani a várost, nem kímélve az ily módon halálos fegyverré váló fákat sem. A halottak és a súlyos sebesültek jó része a rájuk zuhanó fáktól, ágaktól, a záporozó cserepektől, tégláktól, üvegcserepektől szenvedett súlyos, alkalmanként végzetes sérülést - de akadt, aki a Dunába fúlt. Immár az is kérdéses, hogy a tűzoltókhoz és a mentőkhöz eljutott-e a közeledő viharra vonatkozó előrejelzés - "szerencsére" ők már eleve a legmagasabb fokú készültségben várták a parádét. A tűzijáték másfél millió látogatójának azonban jórészt biztosan későn jött a figyelmeztetés: ők ugyanis többnyire már órákkal korábban elfoglalják pozícióikat a folyó két partján - ráadásul egy figyelmeztetésnek már csak azért is időben kell érkeznie, mivel ennyi embernek módfelett bajos rövid időn belül, rendezetten elhagyni a helyszínt.
Minden más egyelőre teljesen homályos. Az OMSZ állította, hogy figyelmeztető e-mailt küldött az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságnak, amit azok valószínűleg csak késve olvastak el - a katasztrófavédelmisek ennek ellentmondva állítják, igenis elolvasták a levelet, s időben értesültek a riasztásról, ám az Közép-Magyarországra vonatkozott, nem Budapestre. Tudni kell erről, hogy az OMSZ saját, a riasztáshoz használt regionális felosztásában Közép-Magyarország Budapestet és környékét jelenti - a rendszeres felhasználó ezt jól tudja, úgy tűnik, a katasztrófavédelemnél nincsenek ilyenek (igaz, mint kiderült, intézkedési joguk sincsen!). A tragédia óta eltelt huszonnégy órában többször is felvetődött a szervező Nexus Kft. felelőssége - előbb egyértelműen rájuk verték volna a balhét (mondván, az előrejelzések ismeretében le kellett volna állítaniuk a tűzijátékot), majd a kormány által kezdeményezett vizsgálat szinte felmentette őket azzal, hogy nem is jutott el hozzájuk semmiféle vészjelző prognózis. (Azért feltennénk a kérdést: ilyen esetben nem volna a szervező cég számára elemi kötelesség, hogy egy e célra kijelölt illetékes munkatársuk legalább félóránként klikkeljen egy egészségeset a megfelelő meteorológiai oldalra?) Miután az állami-hatósági-stb. típusú felelősség megállapítása egyre tragikomikusabb fordulatokat vesz, jobban tesszük, ha ezután az állampolgári tudatosságra apellálunk. A kötelező tanulságokon kívül (gyerekkel, pláne pólyással-karonülővel soha nem megyünk ilyen tömegrendezvény közelébe!) felhívnánk mindannyiunk figyelmét arra is, hogy adott esetben, szabadtéri tömegrendezvény meglátogatása előtt inkább saját magunk készítsünk meteorológiai prognózist, akár a fent idézett megbízható internetes oldalak segítségével. Ellenkező esetben - mint az vasárnap ismételten is tapasztalható volt - az illetékes állami-önkormányzati-hatósági szervektől nem sok segítségre számíthatunk, s a szerencsés túlélők utólag is legfeljebb csak a kölcsönös egymásra mutogatásban gyönyörködhetnek.
Barotányi Zoltán
Vigadó tér
Tavalyhoz képest csak az okoz meglepetést, hogy száz forintra csökkent a világítós karkötők ára. Szokás szerint mindenki helyezkedik, mintha nem is az eget, hanem valami színpadot kéne majd bámulni, azok a talpig fehérbe öltözött nézők a legviccesebbek, akik párnákkal, horgászszékekkel, színházi látcsővel felszerelkezve készültek a nagy eseményre. Háromnegyed kilenckor már hallani, hogy dörög az ég, mintha villámlana is. Mögöttem valaki megjegyzi, hogy ez már a show bevezetése. Amikor pontosan kilenckor lekapcsolják a közvilágítást, vakuk villannak - a tízmillió bor- és sajtszakértő mellett ugyanennyi digitális fotós országa is vagyunk -, diszkrét lökdösődés kezdődik, majd az első petárdák láttán egyre határozottabb nyomulás.
Szél kerekedik, a gyerek félni kezd, kissé visszavonulunk.
A Várból lézerrel lőnek ránk, az Erzsébet híd és a Lánchíd felől is zúdul a fényeső, hiába érzem, valahogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy közben az igazi is eleredt. Egyre többen keresnek menedéket, ám mindenféle átmenet nélkül tombolni kezd a szél, meg a vízszintesen ömlő záporeső, nem csoda, hogy szinte mindenki megzavarodik, és fejvesztve menekülni kezd a Vörösmarty tér felé. Öt méterre vagyok a gyerektől és az anyjától, épp annyira, hogy elsodorja őket a fekete massza.
Egy pillanat alatt csuromvizes leszek, körülöttem egyre többen sikoltoznak, de még többen próbálnak a lehető legagresszívebben előretörni. Sokan a Vörösmarty téri teraszok napernyői alatt igyekez-nének menedéket találni - vajon milyen megfontolásból? -, ám a pincérek visszalökdösik őket az utcára. Sikerül egy kapualjba húzódnom, de szinte a lábam előtt csapódik a földre egy ablaküveg. Megdöbbent, hogy rajtam kívül mindenki ott marad jajgatva vagy átkozódva. Alig páran vállaljuk, hogy még jobban ronggyá ázunk, és elszaladunk a kisföldalattiig. Arra gondolok, ha kamasz lennék, biztosan beleélném magam, hogy egy háborús film hőse vagyok: szinte teljesen sötét van, csak robbanásokat hallok, néha színes fények borítják be az eget.
Kilenc óra tíz perckor nem vagyunk többen a földalattiban, mint egy átlagos vasárnap este, a biztonságiak egy vérző fejű embert nyugtatnak. Telefonálni próbálok, de lehetetlen. A Deák téren, a metróban már jóval többen vannak, sokan alsógatyában, vigyorogva. Könnyen eljutok a Batthyány térre, az aluljáróból viszont már alig tudok kiszabadulni. A vihar elcsendesült, hihetetlen, hogy a tűzijáték még véget sem ért, senki nem nézi. Szemerkél az eső, most a nép zúdul lefelé a Várból, mentőautók jönnek minden irányból.
Otthon leszek csak rosszul. A telefon már kicsöng, de nem veszik föl. A neten olvashatók az első hírek, a tévében viszont mintha mi sem történt volna, a szokásos szentistvánozás zajlik, egyedül a Hír Tv ígér hamarosan beszámolót. Talán az origón olvasom először, hogy halottak is vannak, soha nem éreztem magam ennyire nyomorultnak, tehetetlennek, de legfőképpen felelősnek.
A várva várt telefon fél óra múlva érkezik: "A Deák téren vagyunk, az aluljáróban, se ki, se be, de jól vagyunk... Persze, ő is... Már nem sír, de nagyon fél."
- legát -
