Mínuszos hír: "országszerte megünneplik a bányásznapot". Leginkább jelmezbálra, búcsúra, dínomdánomra számítottunk, hogyan lesz a feketéből kis színes. Meg sem fordult a fejünkben, hogy az ünnep alkalmából - legalábbis Tatabányára - nem csak a hagyományok felelevenítésével tér vissza a múlt.
*
A hivatalos bányásznap december 4-én, Borbála (a védőszent) napján van, de télen nem szerencsés sörsátrat állítani, s a felvonulás zavartalan lebonyolítása sem garantált. Egyéb védőszent hiányában a bányászok 1950-ig István-napon gyűltek össze nagyszabású, szervezett gondűzésre, de 1951-ben a Magyar Dolgozók Pártja rövid úton megoldotta az évszázados problémát azzal, hogy egy bányászáldozatokat szedő 1919-es tatabányai sortűzre hivatkozva szeptember első vasárnapját jelölte ki bányásznapnak. 1991 óta természetesen újra Szent Borbála napja a már alig tetten érhető nagyipari tevékenység ünnepe, de az igazi pörgés országszerte szeptember elején van. A tatabányai háromnapos ünnepségen olyan érzésünk volt, mintha még ma is a - két éve végleg megszűnt - bányászat lenne a legfontosabb dolog a város életében.
"Nincs ebben ellentmondás - mondja Vasas Mihály, a helyi bányászszakszervezet elnöke. - Nézzen körül a világban! Számos várost talál, ahol már évtizedek óta nincs bányászat, az ott élők mégis büszkén viselik az egyenruhát a jeles napokon, zenekart működtetnek. Itt, Tatabányán az a helyzet, hogy hiába szűnt meg a tevékenység, 14 ezer nyugdíjas bányász él a városban ez pedig a lakosság ötöde." Vasas szerint kötelességük a hagyományápolás, a bányásznap megrendezése. "Mint a városi kulturális bizottság elnöke kezdeményeztem, hogy
ismét elevenítsük
fel ezt a hagyományt. A közgyűlés 2004-ben hozott egy döntést, hogy a Tatabányai Bányásznapok elnevezésű háromnapos rendezvénysorozatra az önkormányzat forrást biztosít." De az elnök a bányászegyenruha viselését is kötelezővé tenné a képviselő-testületi tagok számára. "Úgy gondolom, ha ez megvalósulna, a következő generációk számára jó példa lenne, hogy mit is jelent a múlt tisztelete. Korábban voltak megkötések, kik csináltathatnak és viselhetnek egyenruhát, de utánaérdeklődtem, ma már nincsenek ilyen feltételek, mindenki hordhatja, aki tiszteli a bányászhagyományokat."
Palotás Pál, a nyugdíjas-szakszervezet tagozatvezetője nemcsak tiszteli a hagyományokat, de a legaktívabb ápolói közé is tartozik. "Tizenketten vagyunk tagjai a Rozmaringos Bányászegylet nevű csoportnak. Rendbe tesszük a lejtaknákat, régi dalokat gyűjtünk, ezeket alkalmanként elénekeljük, sőt már egy cédénk is megjelent. Mivel Tatabányán nem volt fellelhető, csináltattunk egy klopocskát, fából faragott régi vészjelzőt, amit bányásztemetéseken szólaltatunk meg. Nagy bánatom, hogy itt évtizedeken át Jó szerencsét!-tel köszöntek az iskolások, de 1990-ben az új vezetés megszüntette, mondván, sokkal szebb az, hogy Jó napot kívánok! De egyre többen vagyunk, akik azt szeretnénk, hogy újra a régi köszöntés legyen elfogadott, néhány képviselő is felvetette már a közgyűlésben." Palotás jelentős eredményként könyveli el, hogy a város címere néhány évvel ezelőtt bányászszimbólumokkal gazdagodott, és roppant büszke összefogásuk legfrissebb eredményére, a kertvárosi Bányász Művelődési Ház udvarán kialakított kerthelyiségre és minimúzeumra. "Eleinte persze csak a vendéglátóhely megvalósítása tűnt fontosnak, de a végére már a múzeum is szívüggyé vált. Mondhatom, huszonöt ember halálra dolgozta magát, míg beszerezte a régi tárgyakat. Büszkék vagyunk rá, és ezzel azt szeretnénk kifejezni, hogy mindenki lássa, a bányászat nem halt meg Tatabányán."
Csakhogy úgy tűnik, a múlt tisztelete nem csak a felsorolt hagyományőrző gesztusokat, a ünnepi bányászlámpás-egyenruhás "szalamander-felvonulást", a párját ritkító Bányaszati Múzeum (Csákány a családnak, Magyar Narancs, 2006. július 27.) új látványosságának, az iskolának a felavatását vagy épp a csilletoló versenyt jelenti. A Vértesi Erőmű kéményének tövében, a hatvanas évekből származó irodaházak ölelte Vértanúk terén avatásra váró szobor, fúvószenekar, bányászegyenruhás férfiak, szirmok, virágok, koszorúk. Zavarban vagyunk. A protokoll húsz évvel ezelőttről ismerős, tényleg csak az úttörők hiányoznak. A műsorvezető felkéri a rendezvény szónokát, tartsa meg ünnepi beszédét, és avassa fel a szobrot, ami Gál Istvánnak állít emléket. Gál 1953-tól a hetvenes évek végéig volt a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója; noha tekintélye a városban megkérdőjelezhetetlen, egy
lakótelepet is elneveztek róla,
mégis különös, hogy bronzba öntve lássuk viszont egy szocialista nagyüzem vezérigazgatóját.
Régi ismerősünk, Kapolyi László lép a mikrofonhoz. "Bárhová megyünk ebben a városban, Gál Istvánnak, az embernek a keze nyomát mindenki felismerheti, azzal mindenki találkozhat. Mint vezérigazgató rugalmasan tudott alkalmazkodni a kor mindenkori követelményeihez, ennek megfelelően amikor az ötvenes években a bányászoktól a maximális termelést kérték, sőt követelték, akkor annak szellemében vezette ő is a vállalatot. (...) Ezen túlmenően nagyszerűen kamatoztatta országos tekintélyét, azt a kapcsolatrendszerét, amely nemcsak Tatabánya városára, hanem az ország politikai vezetésére is kiterjedt. Az ország politikai vezetői támaszkodtak a véleményére, és ő nemcsak a véleményével látta el a vezetőket." Nem hiszünk a fülünknek, mostanáig úgy tudtuk, ezzel a retorikával a legalább húsz évvel ezelőtti filmhíradókon találkozhatunk (legfeljebb a Munkáspárt teadélutánjain). Az viszont egyáltalán nem feltűnő, hogy kihasználva az alkalmat, Kapolyi a nevével fémjelzett eocénprogram védőbeszédét is megtartja. Csakhogy hiába az ünnepi koreográfia, a kötelezően komor emelkedettség, a ráncos arcokra ülő bányászbánat, azt már végképp nem álljuk meg kuncogás nélkül, amikor az egykori ipari miniszter (jelenleg országgyűlési képviselő és milliárdos) a következőt mondja: "Gál István embercentrikus gondolkodására jellemző, hogy nagyon hamar üdülők épültek. Ezeknek a színvonalára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy amikor privatizációra került sor, igaz, vitatható körülmények kö-zött, de a külföldi befektetők örömmel vásárolták meg ezeknek egy részét."
Kapolyi beszédét és a szoboravatást követően a tizenkilences bányászmártírok emlékművénél helyeznek el koszorút a közgyűlés, a szakszervezetek és testvérvárosok képviselői, nem lepne meg, ha az esti diszkó lemezlovasa Dévényi Tibor lenne. Az viszont annál inkább, hogy a koszorúzók közt látjuk Szász Jenőt, Székelyudvarhely polgármesterét.
Gál Istvánról különben csupa jót hallunk. A szoboravatást senki nem ellenzi, abban is mindenki egyetért, hogy ő csinált várost Tatabányából. "A Gál idején volt strand, európai színvonalú focicsapat, rend és tisztaság. Virágba borult a város, csőszök védték a parkokat" - emlékezik egy idős férfi, s látszik, komolyan beszél.
Nehéz eldönteni, hogy a szoboravatás és koszorúzás mennyiben kampányesemény - hivatalosan semennyire. Másnap viszont a városszéli Majális-kertben rendezett bányásznapi vurstli és kirakodóvásár sátraiban nemcsak erdélyi sakk-készletre, kínai tucatárura, sőt egy amatőr költő saját kiadású könyveire bukkanhatunk, hanem a pártok aktivistáira is. A Fidesz a
"Strandot a tatabányaiaknak!"
jelszóval és aláírásgyűjtő akcióval próbál szimpatizánsokat toborozni, az SZDSZ Kunczét ígéri délutánra, az MSZP sátrában piros lufit és szegfűs sapkát osztogatnak. A képviselőjelöltek arcképeit vizsgálva néhány ismerőst is felfedezünk, Kiprich József például a Fideszt erősíti. Vasas Mihály az MSZP-t: kicsit furcsa, hogy a párt Tatabányai Napló című kiadványában a bányásznapról sokkal keményebben nyilatkozik, mint egy nappal korábban nekünk. "Nem hagyhatjuk veszni a tatabányai bányászkodás emlékeit, s hagyományait. E hagyomány része a bányásznap, a város költségvetésében három év óta szerepel, igaz, csak annyit szánnak rá, mint augusztus 20-a megünneplésére. Pedig a háromnapos ünnepségsorozat többet érdemelne."
A körhinták melletti hangfalakból gépzene bömböl, a színpadon az alsógallai népdalkör tangóharmonika kísérettel adja elő Demjén Ferenc Három hegyen túl című dalát, a színes forgatagban már ez is sok. Különösen az 1952-es "II. Tatabányai Bányásznap" műsorának ismeretében. Noha akkoriban a rendezvény minden támogatást megkapott, a program csak szombaton este fél hétkor kezdődött - munka után. A résztvevők fáklyákkal a kézben a mártíremlékműhöz vonultak, ahol az ünnepi beszédek és koszorúzás után 19 vörös rakétát lőttek fel. Másnap reggel, fél hétkor zenés ébresztővel indult a nap, utána nagygyűlés, sportversenyek, bábszínház és színjátszó körök bemutatkozása volt a műsor, este héttől pedig zene és tánc a kultúrotthonokban.
Csakhogy ötvennégy évvel ezelőtt és utána még nagyon sokáig a bányásznapi program valójában nem az utcán, hanem műszak után az üzemekben, az úgynevezett "hűségpénz" kiosztásával kezdődött. De ennek a hagyománynak a felelevenítésére még nem akadt vállalkozó.
