Ünnep Tatabányán: Kibányászni valamit a múltból

Lokál

Mínuszos hír: "országszerte megünneplik a bányásznapot". Leginkább jelmezbálra, búcsúra, dínomdánomra számítottunk, hogyan lesz a feketéből kis színes. Meg sem fordult a fejünkben, hogy az ünnep alkalmából - legalábbis Tatabányára - nem csak a hagyományok felelevenítésével tér vissza a múlt.

Mínuszos hír: "országszerte megünneplik a bányásznapot". Leginkább jelmezbálra, búcsúra, dínomdánomra számítottunk, hogyan lesz a feketéből kis színes. Meg sem fordult a fejünkben, hogy az ünnep alkalmából - legalábbis Tatabányára - nem csak a hagyományok felelevenítésével tér vissza a múlt.

*

A hivatalos bányásznap december 4-én, Borbála (a védőszent) napján van, de télen nem szerencsés sörsátrat állítani, s a felvonulás zavartalan lebonyolítása sem garantált. Egyéb védőszent hiányában a bányászok 1950-ig István-napon gyűltek össze nagyszabású, szervezett gondűzésre, de 1951-ben a Magyar Dolgozók Pártja rövid úton megoldotta az évszázados problémát azzal, hogy egy bányászáldozatokat szedő 1919-es tatabányai sortűzre hivatkozva szeptember első vasárnapját jelölte ki bányásznapnak. 1991 óta természetesen újra Szent Borbála napja a már alig tetten érhető nagyipari tevékenység ünnepe, de az igazi pörgés országszerte szeptember elején van. A tatabányai háromnapos ünnepségen olyan érzésünk volt, mintha még ma is a - két éve végleg megszűnt - bányászat lenne a legfontosabb dolog a város életében.

"Nincs ebben ellentmondás - mondja Vasas Mihály, a helyi bányászszakszervezet elnöke. - Nézzen körül a világban! Számos várost talál, ahol már évtizedek óta nincs bányászat, az ott élők mégis büszkén viselik az egyenruhát a jeles napokon, zenekart működtetnek. Itt, Tatabányán az a helyzet, hogy hiába szűnt meg a tevékenység, 14 ezer nyugdíjas bányász él a városban ez pedig a lakosság ötöde." Vasas szerint kötelességük a hagyományápolás, a bányásznap megrendezése. "Mint a városi kulturális bizottság elnöke kezdeményeztem, hogy

ismét elevenítsük

fel ezt a hagyományt. A közgyűlés 2004-ben hozott egy döntést, hogy a Tatabányai Bányásznapok elnevezésű háromnapos rendezvénysorozatra az önkormányzat forrást biztosít." De az elnök a bányászegyenruha viselését is kötelezővé tenné a képviselő-testületi tagok számára. "Úgy gondolom, ha ez megvalósulna, a következő generációk számára jó példa lenne, hogy mit is jelent a múlt tisztelete. Korábban voltak megkötések, kik csináltathatnak és viselhetnek egyenruhát, de utánaérdeklődtem, ma már nincsenek ilyen feltételek, mindenki hordhatja, aki tiszteli a bányászhagyományokat."

Palotás Pál, a nyugdíjas-szakszervezet tagozatvezetője nemcsak tiszteli a hagyományokat, de a legaktívabb ápolói közé is tartozik. "Tizenketten vagyunk tagjai a Rozmaringos Bányászegylet nevű csoportnak. Rendbe tesszük a lejtaknákat, régi dalokat gyűjtünk, ezeket alkalmanként elénekeljük, sőt már egy cédénk is megjelent. Mivel Tatabányán nem volt fellelhető, csináltattunk egy klopocskát, fából faragott régi vészjelzőt, amit bányásztemetéseken szólaltatunk meg. Nagy bánatom, hogy itt évtizedeken át Jó szerencsét!-tel köszöntek az iskolások, de 1990-ben az új vezetés megszüntette, mondván, sokkal szebb az, hogy Jó napot kívánok! De egyre többen vagyunk, akik azt szeretnénk, hogy újra a régi köszöntés legyen elfogadott, néhány képviselő is felvetette már a közgyűlésben." Palotás jelentős eredményként könyveli el, hogy a város címere néhány évvel ezelőtt bányászszimbólumokkal gazdagodott, és roppant büszke összefogásuk legfrissebb eredményére, a kertvárosi Bányász Művelődési Ház udvarán kialakított kerthelyiségre és minimúzeumra. "Eleinte persze csak a vendéglátóhely megvalósítása tűnt fontosnak, de a végére már a múzeum is szívüggyé vált. Mondhatom, huszonöt ember halálra dolgozta magát, míg beszerezte a régi tárgyakat. Büszkék vagyunk rá, és ezzel azt szeretnénk kifejezni, hogy mindenki lássa, a bányászat nem halt meg Tatabányán."

Csakhogy úgy tűnik, a múlt tisztelete nem csak a felsorolt hagyományőrző gesztusokat, a ünnepi bányászlámpás-egyenruhás "szalamander-felvonulást", a párját ritkító Bányaszati Múzeum (Csákány a családnak, Magyar Narancs, 2006. július 27.) új látványosságának, az iskolának a felavatását vagy épp a csilletoló versenyt jelenti. A Vértesi Erőmű kéményének tövében, a hatvanas évekből származó irodaházak ölelte Vértanúk terén avatásra váró szobor, fúvószenekar, bányászegyenruhás férfiak, szirmok, virágok, koszorúk. Zavarban vagyunk. A protokoll húsz évvel ezelőttről ismerős, tényleg csak az úttörők hiányoznak. A műsorvezető felkéri a rendezvény szónokát, tartsa meg ünnepi beszédét, és avassa fel a szobrot, ami Gál Istvánnak állít emléket. Gál 1953-tól a hetvenes évek végéig volt a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója; noha tekintélye a városban megkérdőjelezhetetlen, egy

lakótelepet is elneveztek róla,

mégis különös, hogy bronzba öntve lássuk viszont egy szocialista nagyüzem vezérigazgatóját.

Régi ismerősünk, Kapolyi László lép a mikrofonhoz. "Bárhová megyünk ebben a városban, Gál Istvánnak, az embernek a keze nyomát mindenki felismerheti, azzal mindenki találkozhat. Mint vezérigazgató rugalmasan tudott alkalmazkodni a kor mindenkori követelményeihez, ennek megfelelően amikor az ötvenes években a bányászoktól a maximális termelést kérték, sőt követelték, akkor annak szellemében vezette ő is a vállalatot. (...) Ezen túlmenően nagyszerűen kamatoztatta országos tekintélyét, azt a kapcsolatrendszerét, amely nemcsak Tatabánya városára, hanem az ország politikai vezetésére is kiterjedt. Az ország politikai vezetői támaszkodtak a véleményére, és ő nemcsak a véleményével látta el a vezetőket." Nem hiszünk a fülünknek, mostanáig úgy tudtuk, ezzel a retorikával a legalább húsz évvel ezelőtti filmhíradókon találkozhatunk (legfeljebb a Munkáspárt teadélutánjain). Az viszont egyáltalán nem feltűnő, hogy kihasználva az alkalmat, Kapolyi a nevével fémjelzett eocénprogram védőbeszédét is megtartja. Csakhogy hiába az ünnepi koreográfia, a kötelezően komor emelkedettség, a ráncos arcokra ülő bányászbánat, azt már végképp nem álljuk meg kuncogás nélkül, amikor az egykori ipari miniszter (jelenleg országgyűlési képviselő és milliárdos) a következőt mondja: "Gál István embercentrikus gondolkodására jellemző, hogy nagyon hamar üdülők épültek. Ezeknek a színvonalára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy amikor privatizációra került sor, igaz, vitatható körülmények kö-zött, de a külföldi befektetők örömmel vásárolták meg ezeknek egy részét."

Kapolyi beszédét és a szoboravatást követően a tizenkilences bányászmártírok emlékművénél helyeznek el koszorút a közgyűlés, a szakszervezetek és testvérvárosok képviselői, nem lepne meg, ha az esti diszkó lemezlovasa Dévényi Tibor lenne. Az viszont annál inkább, hogy a koszorúzók közt látjuk Szász Jenőt, Székelyudvarhely polgármesterét.

Gál Istvánról különben csupa jót hallunk. A szoboravatást senki nem ellenzi, abban is mindenki egyetért, hogy ő csinált várost Tatabányából. "A Gál idején volt strand, európai színvonalú focicsapat, rend és tisztaság. Virágba borult a város, csőszök védték a parkokat" - emlékezik egy idős férfi, s látszik, komolyan beszél.

Nehéz eldönteni, hogy a szoboravatás és koszorúzás mennyiben kampányesemény - hivatalosan semennyire. Másnap viszont a városszéli Majális-kertben rendezett bányásznapi vurstli és kirakodóvásár sátraiban nemcsak erdélyi sakk-készletre, kínai tucatárura, sőt egy amatőr költő saját kiadású könyveire bukkanhatunk, hanem a pártok aktivistáira is. A Fidesz a

"Strandot a tatabányaiaknak!"

jelszóval és aláírásgyűjtő akcióval próbál szimpatizánsokat toborozni, az SZDSZ Kunczét ígéri délutánra, az MSZP sátrában piros lufit és szegfűs sapkát osztogatnak. A képviselőjelöltek arcképeit vizsgálva néhány ismerőst is felfedezünk, Kiprich József például a Fideszt erősíti. Vasas Mihály az MSZP-t: kicsit furcsa, hogy a párt Tatabányai Napló című kiadványában a bányásznapról sokkal keményebben nyilatkozik, mint egy nappal korábban nekünk. "Nem hagyhatjuk veszni a tatabányai bányászkodás emlékeit, s hagyományait. E hagyomány része a bányásznap, a város költségvetésében három év óta szerepel, igaz, csak annyit szánnak rá, mint augusztus 20-a megünneplésére. Pedig a háromnapos ünnepségsorozat többet érdemelne."

A körhinták melletti hangfalakból gépzene bömböl, a színpadon az alsógallai népdalkör tangóharmonika kísérettel adja elő Demjén Ferenc Három hegyen túl című dalát, a színes forgatagban már ez is sok. Különösen az 1952-es "II. Tatabányai Bányásznap" műsorának ismeretében. Noha akkoriban a rendezvény minden támogatást megkapott, a program csak szombaton este fél hétkor kezdődött - munka után. A résztvevők fáklyákkal a kézben a mártíremlékműhöz vonultak, ahol az ünnepi beszédek és koszorúzás után 19 vörös rakétát lőttek fel. Másnap reggel, fél hétkor zenés ébresztővel indult a nap, utána nagygyűlés, sportversenyek, bábszínház és színjátszó körök bemutatkozása volt a műsor, este héttől pedig zene és tánc a kultúrotthonokban.

Csakhogy ötvennégy évvel ezelőtt és utána még nagyon sokáig a bányásznapi program valójában nem az utcán, hanem műszak után az üzemekben, az úgynevezett "hűségpénz" kiosztásával kezdődött. De ennek a hagyománynak a felelevenítésére még nem akadt vállalkozó.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.