Csak kétfajta ember jár az utcán magasba szegzett tekintettel, a szappanoperák segédszínésze és a turista - utóbbinak hozza helybe ez a jó ötven fotó (zömmel Zachár Ottó felvételei) régi kedvenc célpontjuk, Prága egyik specialitását, a házjegyeket. Ám mielőtt a nyilvánvalóan magyarázatra szoruló kifejezés feltárásához fognánk, beszélnünk kell erről a "régi kedvenc célpontról". Hogy van-e az még, ha egyáltalán?
Prága vitán felüli turisztikai csábereje, noha a művelt közönség szemében épp manapság éli fénykorát, minekünk a komcsi időkre nyúlik vissza. Az akkori rajongásnak számos oka volt, melyek közül ma talán már csak a közelség áll fenn - a várost szerencsére az új világban sem vitték messzebbre, alig több mint ötszáz kilométer; végig sztráda van, ott vagy seperc alatt. Prága ma gyönyörű, minden ragyog, a három turisztikailag (és e kiállításon szereplő) perdöntő negyedének, az "városnak, a Kis Oldalnak és a Várnak a felújítása minden igényt kielégítő, s bár a rendszerváltás óta folyamatosan tart, és most is lankadatlan, mégis befejezettnek tekinthető. A komcsiban oly átélhetőnek tűnő koszlottsággal és elhanyagoltsággal együtt azonban a meseszerű olcsóság is elszállt, Prága rég megszűnt a kispénzű turisták paradicsoma lenni, már a külső kerületekről egy ideig masszívan ápolt legendákat is jobb, ha elfelejtjük. Míg anno gond nélkül meg lehetett szállni a Vencel téri Arany Lúdban, ma már a sörárakat is érdemes megnézni a régi helyeken a belépés előtt. Nincs ezzel baj, mondhatnánk, hogy most került méltó helyére a város, de csak nekünk. A németnek még mindig piszkosul olcsó, így hát nincsen holtszezon, évszakra, napszakra tekintet nélkül hemzsegnek az utcán a turisták, a Károly híd húsz éve beállt, s azóta nem mozdulnak rajta a népek (a városházán komoly formában felmerült a STAU feliratú tábla kihelyezése a Mostecká felől). Ezzel együtt csakis a mi bajunk, ha zavartatva érezzük magunkat a turistalét teljes élvezetében.
S ha így van, most épp kapóra jön ez a kiállítás: egy (valójában három: tucatnyi felvételt Faragó István, egyet pedig Zdenek Thoma készített) elvetemültségig szenvedélyes városfotós kérlelhetetlen képei, amelyek épp attól emelkednek ki a hasonművek végtelen sorából, hogy egy pillanatra sem hagyják magukat zavartatni. Szusszanásnyit, egy apró hátralépésnyit sem tágítanak választott modelljeiktől, a házjegyektől. Ha az emberszem is így bírna fókuszálni, három napba is beletelne lejárni ezeket a házakat.
A házjegy középkori találmány, leginkább logisztikailag volt nélkülözhetetlen, hisz a sötétben (lásd még: középkor) nem találta házát a szeretőjének az emberfia, lévén nem tudott olvasni, és a számokat sem különösebben ismerte. Így aztán - nyilvánvalóan valamiféle utalással a benne lakók vagy épp a korábbi tulajdonosok viselt dolgaira - a házjegyek igazították el a rászorulókat, ideértve az akkor még ugyancsak valamivel fejletlenebb hivatali világot is. Amennyiben reprezentatívnak tekintjük e kiállítás anyagát, akkor a régiek elsősorban az állatvilágban kerestek magukról jellemző információt közvetítő médiumokat, van itt ház a jégmadárhoz, a fehér pávához, a zöld rákhoz, a három oroszlánhoz, az arany tigrishez s a vele azonos színű többiekhez, kígyóhoz, békához, tücsökhöz, bogárhoz. Mint egy rendes ország-város játékban haladva, ezután a növényvilág következik, a kék szőlőfürthöz címzett ház homlokzatán két markos férfi a vállára vetett rúdon cipel egy ember nagyságú fürtöt, majd leszakad a derekuk alatta. A házjelekben megjelenő tárgyi világ pedig szeretettel kötődik az étkezés tükrében megjelenő jóléthez, kedvencem a fehér perechez címzett ház, de az ötkoronásat is nagyon bírom.
Már a ház aligha lehet a kedvencem, hiszen amit megátalkodott alkotói könyörtelenségnek neveztünk az imént, az leginkább abban nyilvánul meg, hogy a fotókon gyakorlatilag semmi szerep nem jut a házjel környezetének. Mind kíméletlenül azonos képkivágás, talán csak egyszer sikerül pár szál gyönyörű vörös muskátlinak fellopakodnia a színpadra. Így aztán a képeken megjelenő szobrocskák, domborművek, festett képek tisztán (a ház nélkül, amire vallanának), a maguk készítményi mivoltában állnak előttünk, hogy például felfrissítsük a Közép-Európára oly jellemző állatábrázolásokról őrzött emlékeinket, melyekben a vadak, medvék, tigrisek és társaik mind nagyok és szőrösek, s kivétel nélkül olyan pofájuk van, mint egy iszonyúan mérges kutyának. A kiállítás e téren is prezentál meglepetést, pontosabban kivételt: a két oroszlánhoz címzett házon az oroszlánok pofája pont úgy néz ki, mint két nagy bajuszú, hosszú hajú férfi arca.
A három említett városrészből összegyűjtött házjelek, illetve a róluk készített fotók a szűk kivágat ellenére messze túlmutatnak önmagukon; figyeljék meg a fantáziára gyakorolt inspiráló hatásukat. A türelmes szemlélők előtt - különösebb történelmi ismeretek, előtanulmányok nélkül is - olyan vad novellák bomlanak ki az arany kútfőről, a három hegedűről vagy éppenséggel a diósékról, hogy menten földbe gyökerezik a lábuk. De a fantáziájukat fontosabb dolgokra tartogatók sem kell, hogy beérjék a fotók puszta bámulásával, a "hogy mik vannak" szokásos, negyedóráig tartó örömével, lévén a kiállítás katalógusaként funkcionáló zsebkönyvben (ára: 1650 Ft) - Holka László eligazító bevezető jegyzete után - minden képhez jár egy történet is. Legtöbbször a ház vagy maga a jel históriája, melyekben Karel Hynek Máchától Yoko Onóig megfordul boldog és boldogtalan, leginkább azért, hogy tudja a néző és olvasó, hogy Prága iránti szerelmével távolról sincs egyedül ebben a világban.
Cseh Centrum, Budapest VI., Szegfű u. 4., megtekinthető március 31-ig, hétfőtől csütörtökig 9-16, pénteken 9-14 óra között
