Az Encián Turisták 1914 nevű egyesület 1919. január 28-án nyert felvételt a Magyar Turista Szövetség rendes tagjai sorába. Noha távol állt tőlük a politika, illegalitásba kellett vonulniuk: a Tanácsköztársaság ugyanis betiltotta a polgári egyesületeket, így az Enciánt is. „Turistatevékenységünk azonban – talán éppen a városi viszonyok lezüllése folytán – polgári foglalkozásukban tétlenségre kényszerült tagjaink élénkebb részvétele következtében állandó továbbfejlődésben volt. A gyülekezési tilalom folytán magánlakásokban találkoztunk, hogy túraterveinket megbeszéljük. (…) Elrejtőzve, titokban, bujkálva éltük felfüggesztésre ítélt egyesületünk életét, és midőn a gyászos kommün ideje lejárt, fellélegezve indultunk első szabad túránkra” – emlékeztek vissza később, amiből ugyan nem derül ki, hogy pontosan mit jelentett ez az „állandó továbbfejlődés”, az viszont elég jól látható, hogy az 1919-es trauma még jobban összekovácsolta a társaságot. Ez szintén nem volt példa nélküli abban az időben, az már sokkal inkább – különösen a Tanácsköztársaság akkori és mai megítélésének tükrében –, hogy az Encián tagságának túlnyomó része zsidó származású volt.
| ||
.jpg "false")
Legalább ennyire érdekes az is, hogy az egyesület 1920-ban úgy kapcsolódott be az újjáalakuló, és a korszak politikai irányvonalát teljes mellszélességgel magáénak érző „hivatalos” turistamozgalomba, hogy „faji kérdések” fel sem merültek. Miközben a 20-as évek elejének meghatározó toposza volt a zsidóságra kenni a Tanácsköztársaság bűneit, az Enciánt sohasem illették efféle vádakkal, és mintha ők is megtagadták volna származásukat. Ha elolvassuk azokat az irodalmi műveket, cikkeket, amiket az „enciánok” jegyeztek, ugyanazt az üres pátoszt és fennkölt hazaszeretet látjuk, ami addigra iskolai tananyaggá vált.
