Könyv: Gondolkozz el okain is tán (Dominic Streatfeild: Kokain)

  • - legát -
  • 2003. május 22.

Lokál

Nálunk ha az újságíró könyvet ír, régen rossz. Az még szerencsés, amikor a dolgozat csupán cikksorakozó, de ritkán van szerencsénk. Ennél már csak az jobb, amikor a médiasztár "ír": ő ugyanis írat. Mondhatnánk, négerrel, de nem: analfabétával.
Nálunk ha az újságíró könyvet ír, régen rossz. Az még szerencsés, amikor a dolgozat csupán cikksorakozó, de ritkán van szerencsénk. Ennél már csak az jobb, amikor a médiasztár "ír": ő ugyanis írat. Mondhatnánk, négerrel, de nem: analfabétával.

Bánná a fene - mindenhol tömeges az ilyen kiadványok száma -, ha közben a hazai újságírók olyan típusú könyvet is elkészíthetnének, mint amilyen például Dominic Streatfeild műve. Ne legyenek illúzióink, erre gyakorlatilag semmi esély nincs, igaz, nem a tehetség hiányából fakadóan. Hogy rövidre fogjam: a brit újságíró két kerek esztendőn át járhatott a téma nyomába, kiadója állta a cechet, elmehetett az összes fontos helyszínre, Peruba, Kolumbiába, Bolíviába, a világ végére, sőt még Ausztriába is - tudták, hogy Sigmund Freud kokómániájához képest Keith Richards legfeljebb szörplovag lehetne egy babazsúron? A lényeg persze az, hogy Streatfeild alapos munkát végzett, mert alapos munkát végezhetett.

Amit a kokainról tudni lehet, sőt még annál is több van ebben a könyvben. A szerző nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az "ezerszer áldott fehér por" a legjobb és egyben a legrosszabb dolog a világon, sőt mintha azt sejtetné: maga a világ. Ez így persze meglehetősen ezoterikus, de nem kell megijedni. A Kokainban csak tények vannak, ráadásul kellő humorral, izgalmasan megírva. Legyen szó könyvtári kutatásról, börtönbeli beszámolóról, sőt adathalmozásról, egy pillanatra sem lankad a figyelem, viszont ami előbukkan, ahhoz Kafka fantáziája is kevés volna - a tökéletes abszurd. A logika, a racionalitás teljes hiánya, ami mégis rendszerré, sőt renddé áll össze. Aki egyszer kipróbálta a kokaint - még akkor is, ha "azt a szart, amit az utcán szerez az ember a haverja Malcolm nevű haverjától" -, talán érzi, miért és hogyan alakul ki ez a rend. Miért tűnik teljesen normálisnak, ha egy isten háta mögötti kolumbiai Texaco-benzinkútnál - háromszáz kilométerre a tengertől, távol mindenféle vasúti pályától - tengeralattjárót (!) barkácsolnak a helyi kartell emberei orosz kooperációban, miért gondolják egyesek, hogy feltűnés nélkül behajózhatnak egy raklap összevarrt kloákanyílású leguánt az Egyesült Államokba? Csakhogy Streatfeild szerint az igazi abszurd mégsem maga a kokain, sokkal inkább az ún. drogháború, amire az USA az elmúlt tizenöt évben több mint 300 milliárd (!) dollárt fordított - eredmény nélkül. Pontosabban annyi eredménnyel, hogy Amerikában jelenleg félmillióan ülnek a börtönökben ilyen-olyan kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért.

Hogy mire jó ez? "A szenzációkkal és propagandával etetett emberek azonban sajnos szeretnek azokra a politikusokra szavazni, akik a legdörgedelmesebb beszédeket tartják, demonstrálván, mennyire megvetik a bűnözést, és mennyire szeretik a hazájukat. Amikor azután hatalomra kerülnek, drákói drogtörvényeket léptetnek életbe, amelyekkel hosszú távon nem sokat lehet elérni, de nő a letartóztatások és a vádemelések száma, ami jól mutat."

Streatfeild az egyetlen logikus dolognak a kokain legalizálását tartaná, annak ellenére, hogy tisztában van az ártalmaival, le is írja őket elég hátborzongató módon. De úgy véli - hiszen a piacot, így a kokainpiacot is, a kereslet és a kínálat mozgatja -, nincs, nem lehet más racionális megoldás. Hogy miért nincs, az feketén, de főleg fehéren kiderül a könyvből, amit kötelező olvasmánnyá tennék fogyasztóknak és "harcos"-oknak egyaránt. És persze újságíróknak, hogy tisztában legyenek azzal, valójában mi is az a tényfeltárás.

- legát -

HVG Könyvek, 2002, 520 oldal, ármegjelölés nélkül

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.