Bánná a fene - mindenhol tömeges az ilyen kiadványok száma -, ha közben a hazai újságírók olyan típusú könyvet is elkészíthetnének, mint amilyen például Dominic Streatfeild műve. Ne legyenek illúzióink, erre gyakorlatilag semmi esély nincs, igaz, nem a tehetség hiányából fakadóan. Hogy rövidre fogjam: a brit újságíró két kerek esztendőn át járhatott a téma nyomába, kiadója állta a cechet, elmehetett az összes fontos helyszínre, Peruba, Kolumbiába, Bolíviába, a világ végére, sőt még Ausztriába is - tudták, hogy Sigmund Freud kokómániájához képest Keith Richards legfeljebb szörplovag lehetne egy babazsúron? A lényeg persze az, hogy Streatfeild alapos munkát végzett, mert alapos munkát végezhetett.
Amit a kokainról tudni lehet, sőt még annál is több van ebben a könyvben. A szerző nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az "ezerszer áldott fehér por" a legjobb és egyben a legrosszabb dolog a világon, sőt mintha azt sejtetné: maga a világ. Ez így persze meglehetősen ezoterikus, de nem kell megijedni. A Kokainban csak tények vannak, ráadásul kellő humorral, izgalmasan megírva. Legyen szó könyvtári kutatásról, börtönbeli beszámolóról, sőt adathalmozásról, egy pillanatra sem lankad a figyelem, viszont ami előbukkan, ahhoz Kafka fantáziája is kevés volna - a tökéletes abszurd. A logika, a racionalitás teljes hiánya, ami mégis rendszerré, sőt renddé áll össze. Aki egyszer kipróbálta a kokaint - még akkor is, ha "azt a szart, amit az utcán szerez az ember a haverja Malcolm nevű haverjától" -, talán érzi, miért és hogyan alakul ki ez a rend. Miért tűnik teljesen normálisnak, ha egy isten háta mögötti kolumbiai Texaco-benzinkútnál - háromszáz kilométerre a tengertől, távol mindenféle vasúti pályától - tengeralattjárót (!) barkácsolnak a helyi kartell emberei orosz kooperációban, miért gondolják egyesek, hogy feltűnés nélkül behajózhatnak egy raklap összevarrt kloákanyílású leguánt az Egyesült Államokba? Csakhogy Streatfeild szerint az igazi abszurd mégsem maga a kokain, sokkal inkább az ún. drogháború, amire az USA az elmúlt tizenöt évben több mint 300 milliárd (!) dollárt fordított - eredmény nélkül. Pontosabban annyi eredménnyel, hogy Amerikában jelenleg félmillióan ülnek a börtönökben ilyen-olyan kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért.
Hogy mire jó ez? "A szenzációkkal és propagandával etetett emberek azonban sajnos szeretnek azokra a politikusokra szavazni, akik a legdörgedelmesebb beszédeket tartják, demonstrálván, mennyire megvetik a bűnözést, és mennyire szeretik a hazájukat. Amikor azután hatalomra kerülnek, drákói drogtörvényeket léptetnek életbe, amelyekkel hosszú távon nem sokat lehet elérni, de nő a letartóztatások és a vádemelések száma, ami jól mutat."
Streatfeild az egyetlen logikus dolognak a kokain legalizálását tartaná, annak ellenére, hogy tisztában van az ártalmaival, le is írja őket elég hátborzongató módon. De úgy véli - hiszen a piacot, így a kokainpiacot is, a kereslet és a kínálat mozgatja -, nincs, nem lehet más racionális megoldás. Hogy miért nincs, az feketén, de főleg fehéren kiderül a könyvből, amit kötelező olvasmánnyá tennék fogyasztóknak és "harcos"-oknak egyaránt. És persze újságíróknak, hogy tisztában legyenek azzal, valójában mi is az a tényfeltárás.
- legát -
HVG Könyvek, 2002, 520 oldal, ármegjelölés nélkül
