Ambros Uchtenhagen professzor, a svájci "heroinfenntartó" program vezetője
A svájci állam a kilencvenes évek közepén úgy határozott, hogy szembenéz a heroin-problémával: nem zavarja egyik helyről a másikra a drogosokat, hanem betereli őket a szociális ellátórendszerbe. Először Zürichben, majd Genfben, azóta pedig több nagyvárosban létesítettek ún. heroinközpontokat, ahol a függő betegeket megfelelő hígítású droggal látják el. A programot ráadásul "heroinfenntartás"-nak nevezték el.
Ambros Uchtenhagen: A nyolcvanas évek közepétől kezdve Svájcban a heroinisták a város szélére szorultak, mentek egyik helyről a másikra, de a rendőrség mindenhonnan elüldözte őket. Ezek után találták meg maguknak a parkot, ám e kezdeményezés spontán alakult így. A helynek az volt az egyetlen nagy előnye, hogy a heroinisták szem előtt voltak, így a segítő szolgálat emberei folyamatosan nyomon tudták követni helyzetüket. Ide vittük a tűcsereprogramunkat, de túladagolásos esetekben életeket is tudtunk menteni. Bár ennek ellenére is volt olyan időszak, amikor szinte minden napra jutott egy droghalál a parkban. Egy idő után már nemcsak a zürichiek, hanem más városokból, sőt más országokból is ide zarándokoltak a keménydrogosok. Ennek viszont az lett a következménye, hogy megnőtt a pusherek, vagyis a herointerjesztők száma, így az egész drogpiac itt összpontosult. Ezzel a rendőrség megint csak nem tudott mit kezdeni. Amikor már egészen megtelt a park drogosokkal, a város vezetése úgy döntött, fel kell számolni az egészet, amit a rendőrség meg is tett. Akkor többeket börtönbe zártak, de hamar ki is engedték őket. Mindennek az lett a következménye, hogy a drogfogyasztók csoportja szétszóródott a város egész területén, megjelentek az üzleti negyedekben és az iskolák környékén is. Ez nyilvánvalóan újabb problémát szült. A következő lépésben egy használaton kívüli régi vasútállomáson vertek tanyát. Erre a vezetőség először azt mondta, jó, legyenek ott, végtére nem zavarnak senkit. Ezeknek a drogosoknak már a nyolcvan százaléka nem zürichi lakos volt. Közben a bűnözés egyre nőtt a környéken, volt, hogy hetven csoport foglalkozott egyszerre a terjesztéssel. Itt is tarthatatlan helyzet alakult ki.
MN: És minden kezdődött elölről?
AU: Nem. Ennek a drogos bázisnak a felszámolását már megfelelően előkészítettük, így nem kerültünk ugyanolyan helyzetbe, mint korábban; megtettük a szükséges lépéseket, hogy minden kantonban működjenek ártalomcsökkentő vagy metadonprogramok, a sok évtizedes drogos múlttal rendelkező betegeknek pedig az orvos felírhasson heroint. Egy törvénymódosítással azt is elértük, hogy akik más országból érkeztek, azokat hazaküldhessük.
MN: Az ártalomcsökkentő politika sarkalatos pontja, hogy az állam el tudja-e fogadtatni a nem drogozó többséggel azt, hogy az ő befizetett adójukból tartsák el a drogos keveseket.
AU: A drogozás oly mértékben elterjedt és mindenki számára érzékelhető problémává vált, hogy először nagyfokú intoleranciát váltott ki a konszolidált svájci lakosságból. De később egész egyszerűen belátta a többség: a problémával muszáj szembenézni, meg kell ismerni a természetét, hogy kezelni tudjuk.
MN: A mi országunkban az a tapasztalat, hogy az intolerancia inkább csak tiltakozással, végső soron pedig tiltással jár. Igaz, a szembenézés sosem volt az erősségünk.
AU: Hát igen. (Nevet.) Nálunk is fontos volt, hogy a három vezető politikai párt összefogott, és közösen dolgozták ki Svájc drogpolitikáját. Azt mondták, hogy a tiltó drogpolitika helyett, amiről bebizonyosodott, hogy hosszabb távon nem működik, el kell fogadni, hogy mindig lesz a társadalomnak egy rétege, amelyik önpusztító életet folytat, de hogy ennek a veszélye a legkisebb legyen mindenkire nézve, az a legjobb megoldás, ha az ártalomcsökkentő drogpolitika elveit alkalmazzuk. Azóta enyhült az a konfliktus is, amely hosszú ideig fennállt a helyi önkormányzatok és a kantonok között. Az előbbiek ugyanis azt gondolták, hogy mivel a nagyvárosokban összpontosulnak a drogosok, számukra jelentik a legnagyobb terhet. Ám a konzervatív kantonok nem voltak hajlandóak teljesíteni a városok kéréseit. E vita volt az egyik kiváltója annak, hogy a kormányzat 1991-ben jónak látott megalkotni egy országos drogpolitikai programot, amely elsősorban a megelőzésről és a társadalomba való visszailleszkedésről, végső esetben pedig az ártalomcsökkentésről szólt.
MN: Mit nevezünk ártalomcsökkentő módszernek?
AU: Az állam például a kilencvenes évek közepén úgy döntött, hogy heroinközpontokat létesít, ahol a függő betegeket megfelelő hígítású droggal látja el. Ezzel sikerült a bűnözést is visszaszorítani. A központokban csak tizennyolc éven felüli, svájci állampolgárokat fogadnak, akik már legalább két éve intravénásan lövik magukat, és már több sikertelen kezelésen vannak túl. A terápia a fokozatosság elvén működik, az adagokat csökkentik. Sokan ugyanis belehalnának, ha hirtelen állnának le a fogyasztással. A lényeg, hogy ezeken a kontrollált helyeken a drogosok biztosan tiszta anyagot kapnak, nem kell bűnözniük érte, és a városképet sem rontják. Az első heroinközpont természetesen Zürichben jött létre, 1994-ben.
MN: Akkor már beszélhetünk eredményekről.
AU: A programban mindent dokumentálni és értékelni kell. Így ma már kutatási eredményekkel tudjuk igazolni, hogy pozitív változások történtek az elmúlt tíz évben. A kilencvenes évek közepéhez képest mind a drogfogyasztáshoz kapcsolódó bűnözés, mind a kábítószeres halálesetek száma drasztikusan visszaesett Svájcban.
Dusza Erika
