„Ma délután harmadfél óra tájban kigyulladt a ferencvárosi dohánygyárnak az a szárnya, amely a Kinizsy-utcára nyilik s rézsut szemben van az Iparművészeti Múzeummal” – írta 1904. augusztus 6-án a Pesti Napló. A tudósításból az is kiderül, hogy a tűzoltóságnak néhány óra alatt sikerült megfékeznie a tüzet, így Budapest legnagyobb dohánygyára megmenekült a pusztulástól, de azt is megtudhatjuk, hogy a vállalat vezetése nem számolt ilyen jellegű katasztrófával. „A gyárnak nincs tűzőrsége, sőt egyetlen hozzáértő embere sem. (…) Így aztán, amikor a tüzet észrevették, nem tudtak bánni a tűzcsappal. Sőt egyáltalán meg sem tudták találni. Az utóbb érkezett tűzoltóknak kellett megkeresni” – olvashatjuk a helyszíni riportban, ám 118 évvel az esemény után inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy ekkorra eldőlt-e már, hogy a legnagyobb budapesti dohánygyár napjai a Belső-Ferencvárosban meg vannak számlálva. Pontosabban, megszületett-e a döntés, hogy a vállalatnak költöznie kell.
Akárhogy is volt, négy évvel később az akkor még szinte mocsaras Lágymányoson – a Budafoki út Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) úttól délre eső részén megkezdődtek az új dohánygyár építési munkálatai. Az 1911-ben átadott új dohánygyárban már kizárólag villamos energiát használtak, így a gépeket sem szállították át a Kinizsi utcából, inkább újakat vásároltak. „Ez most a legmodernebb gyár a monarchiában” – lelkendezett Az Ujság című lap, úgyhogy az sem okozhatott meglepetést, hogy az itt készült termékek a minőséget testesítették meg: havannaszivarok, és „általában a finomabb szivarok” készültek a nyitás idején, de a termékek között pipa- és cigarettadohány, sőt burnót is szerepelt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
