Magyar Narancs: Mit kell tudni Iowa haszonnövényeiről?
Bálint György: Iowa olyan az Egyesült Államokban, mint nálunk, mondjuk, a Mezőföld.
A legtermékenyebb, legintenzívebb mezőgazdasági területe Amerikának.
MN: Majdnem Iowában lett mezőgazdász.
BGY: 1945-ben, a koncentrációs táborból szabadulva egy ausztriai fürdőhely, Bad Schallerbach egyik szanatóriumába kerültem. Közvetlenül a háború után ezeket mind sebesültekkel, a koncentrációs táborok túlélőivel töltötték meg. Így kerültem oda én is. Ideiglenesen egy amerikai katonai egység is állomásozott ott, annak volt egy magyar származású, de már Amerikában született tagja, egy Kovács nevű kapitány. 42 kilós voltam, amikor odavittek, ez a normál testsúlyomnak nagyjából a fele volt, szóval, amikor annyira felépültem, hogy már gondolhattam az indulásra, ez a Kovács nevű, nagyon derék ember azt mondta nekem, ne menjek haza, mert nem fogok senkit sem otthon találni. Annyira tájékozatlan voltam – persze nemcsak én, hanem mindenki, hiszen semmi hírünk nem volt Magyarországról –, hogy nem hittem neki. Nem sokkal később azzal keresett meg, hogy szerzett nekem Iowában egy lehetőséget, az ottani egyetem tangazdaságában tevékenykedhetnék. Mondta, hogy hajójegyet is szerez nekem. Még volt is némi fogalmam az amerikai mezőgazdaságról, hiszen olvastam angol nyelvű irodalmat. Ennek ellenére hazajöttem. És hát Kovácsnak lett igaza, tényleg nem találtam senkit sem itthon. Később többször felmerült baráti körben, mi lettem volna, ha Iowában kötök ki; az egyöntetű vélemény az volt, hogy farmer lett volna belőlem, aki 150–200 hektáron kukoricát termel.
| ||
MN: Valóban egy nappal azelőtt szökött meg a koncentrációs táborból, hogy azt felszabadították volna?
BGY: Hát, az egy szerencsétlen dolog volt. Először Mauthausenbe kerültem, abba az óriás koncentrációs táborba. Iszonyatos zsúfoltság volt. Nem tudom, milyen kiválasztás alapján, mindenesetre elvittek minket, úgy 4–5 ezer embert az onnan 20–30 kilométerre lévő Gunskirchen határába, egy nagy kőbányába. 1945. május 2-án, 3-án már láttuk, hogy valami készül, az addigi szigorú napirend kezdett felborulni. A rend tulajdonképpen abból állt, hogy reggel is, délután is 2–3 órára kiállítottak bennünket, ez volt az ellenőrzés, az appell. A lényeg, hogy két barátommal elhatároztam, hogy megpróbálunk megszökni. Az ásó volt a szerszámunk, a barakkunk mögötti részen, a kerítés alatt jutottunk ki valahogy. Nem sok értelme volt, mert éppen a csatatérre kerültünk; az amerikai és német csapatok közötti összecsapás közepébe. Feküdtünk az erdőben a bokrok alatt, a fejünk fölött röpködtek a kézigránátok és a lövedékek, de túléltük az éjszakát. És a következő nap felszabadult a tábor. Ezt másnap kora reggel az amerikaiaktól tudtuk meg, tulajdonképpen beleütköztünk a konvojukba, sorban mentek a tankok, teherautók. Az egyik amerikai teherautóról egy fekete katona ránk kiabált: „You are free, go home”. Szabadok vagytok, menjetek haza! Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot.
MN: Holokauszttúlélőként kapott valamiféle kárpótlást?
BGY: Nem, nem kaptam, de nem is kértem.
MN: És az elvett földek után? ’45-ben hazatért a családja gyöngyöshalmaji birtokára, már ami megmaradt belőle. Ott gazdálkodott, míg el nem vették a maradék földet is. A rendszerváltás után visszakapott ebből valamit?
BGY: Hát, igen, kétszer vették el. Először akkor, amikor az ún. negyedik zsidótörvény idején elvették a földünk jelentős részét. 100 hold maradhatott a tulajdonunkban. Azt hiszem, nem túlzok, hogy apám ebbe halt bele. Nem volt öreg, 67 éves volt. Nem tudta elviselni. Egész életében magyar embernek tartotta magát, az is volt. Szerette a környezetét, szerette a hazáját, és mindennél jobban szerette a termőföldet, ami eltartotta. Nem tudta elviselni, hogy elveszik tőle. 1942-ben meghalt. Akkor én lettem tulajdonképpen a családfő, de ez nem sokáig tartott, mert ’42 novemberében bevonultam munkaszolgálatra. ’45 nyarán tértem vissza. Akkor visszakaptam a 100 hold földet, ezen gazdálkodtam. Aztán ’48-ban megjelent nálam a gyöngyösi pártbizottság két megbízottja, hogy a törvény értelmében mindent, ami itt van, ellenszolgáltatás nélkül államosítanak. Két lehetőséget ajánlottak fel: vagy internálnak, vagy 24 óra alatt a feleségemmel és az akkor másfél éves fiammal elhagyjuk a községet. Az internálásra mondtam nekik, hogy abból nekem már elegem van. Az utóbbit választottam. Az elvett földből a rendszerváltás után visszakaptam a törvény előírása szerint 8 hektárt, úgyhogy elmondhatom, földbirtokos vagyok. A földemet bérbe adtam egy helyi, régről jól ismert embernek.
MN: A rendszerváltás után nemcsak földet kapott vissza, de politikusnak is állt, az SZDSZ országgyűlési képviselője lett. A párt szívéhez nem állt túl közel a mezőgazdaság.
BGY: Hát, igen, ezért is történt, hogy amikor Kuncze Gábor lett az elnök, és a ciklus közepén minden képviselővel leült négyszemközt, én azt mondtam neki, úgy érzem, az SZDSZ-nek, lévén városi párt, nem fontos az, amivel én foglalkozom. Mondtam, végigcsinálom a ciklust, de ne számítsatok rám a következő választásnál. Így is történt. Tisztességgel, azt hiszem legalábbis, tisztességgel csináltam végig azt a négy évet ’94-től ’98-ig. Azóta is jó barátságban vagyok Kuncze Gáborral. Ha találkozunk, mindig örülünk egymásnak.
MN: ’94 előtt versengtek önért a pártok? Mégiscsak egy országosan ismert, közkedvelt tévés személyiségről volt szó.
BGY: Sok párt megkeresett. Sok kapcsolatom volt például a kisgazdákkal, de valahogy úgy éreztem, hogy az én gondolkodásomnak talán a szabad demokraták koncepciója felel meg a leginkább. Így utólag persze már tudom, hogy nem így volt. Hát, nézd, minden ember életének vannak jó döntései és rossz döntései. Ma is azt mondom, rossz döntés volt, hogy én oda mentem. Akkoriban, mondjuk, még lelkes ember voltam, de amiért én politikus lettem, abból tulajdonképpen nem lett semmi. Azt hittem, hogy az a négy évtizednyi tapasztalat, amit addig a magyar mezőgazdaságban megszereztem, jelent valamit. De nem sokat jelentett. Az sem, hogy talán az átlagnál jobban ismertem a falu népét, a lelkületét is. Ráadásul a társadalom nagyon nehezen vette tudomásul, hogy én az SZDSZ-ben tevékenykedem. Sokan értetlenkedtek, hogy miért az SZDSZ, amikor annyi más lehetőség is van.
MN: Hogyan viselte a párt megszűnés előtti vergődését?
BGY: Szörnyű volt látni az utolsó, a haldoklási időszakot.
MN: A SZDSZ már rég nincs, de a Fidesz SZDSZ-fóbiája él és virul. Ezt ön is megtapasztalhatta, legutóbb idén, amikor XVI. kerületi lakosként felmerült a neve a díszpolgári cím odaítélésekor. Hát, nem lett a XVI. kerület díszpolgára.
BGY: Egy helyi fideszes képviselőnő megosztotta a véleményét, miszerint az nem létezik, hogy ő olyanra szavazzon, aki valaha is az MSZP vagy az SZDSZ tagja volt. Ugye, ez csacsiság. Anno éveknek kellett eltelnie, hogy az emberek elfelejtsék, hogy én az SZDSZ-ben politizáltam. Rossz néven vették tőlem, és talán erkölcsileg is elítéltek emiatt. Jobban elítéltek, mint amennyire oka volt, mert erkölcstelenséget nem csináltam, kárt nem okoztam. Azért a szereplésem az Ablakban sikeresebb időszak volt az életemben.
| ||
MN: A 100. születésnapja alkalmából a Reuters interjút készített önnel, szóba kerültek a klímaváltozás miatt érzett aggodalmai is. Hasonlóképpen aggódik a mindössze 93 éves David Attenborough is – ő nemrégiben az egyik legmenőbb angliai zenei fesztiválon köszönte meg a fiatalok tömegeinek, hogy műanyag palackok nélkül buliztak. Ha a Sziget Fesztivál hívná, hogy a nagyszínpadról beszéljen a klímaváltozásról, menne?
BGY: Azt hiszem, igen. A klímaváltozás ügyét nagyon fontosnak tartom. Épp tegnap este próbáltam valahogy végiggondolni az emberiség történetét. Most már teljesen világos előttem is, hogy az ember ezt nem tudja megváltoztatni. A légkör szén-dioxid-szintje csak növekszik, a tengerek szintje emelkedik, a gleccserek elolvadnak, és még hosszan sorolhatnám a Földön történő ezernyi változást. Lehet, hogy ezeket nem tudjuk megváltoztatni, de alkalmazkodni lehet hozzá. És ezt az alkalmazkodást kell megtanulni a természettől. Mert a természet, amióta létezik – nem tudom, kinek az akaratából, de létezik –, azóta mindig azt tanítja, hogy alkalmazkodni kell az adott körülményekhez. Ez az élet feltétele.
MN: Említette az önellátás fontosságát is. Itt, a saját kertjében ez már megvalósult?
BGY: Megoldható lenne. Azzal kísérletezem már évek óta, hogy a kert ne csak a szépséget szolgálja, ne csak pihenőhely legyen, hanem valamilyen hasznot is termeljen. A magaságyak például olyan termelési megoldások, amelyek nagyon kevés pénzből, nagyon kis beruházásból, használt deszkából, lécből, használt téglából megvalósíthatók. Egy ilyet fel lehet állítani egy panelház naposabb udvarában, és terem paprikát, paradicsomot, uborkát, hagymát, mindent, ami a háztartást kiegészíti. A másik vesszőparipám a törpegyümölcsfák, a karcsú orsó gyümölcsfák ültetése. Ezek szépek és hasznosak is. Egy virágágy közepébe bele lehet ültetni például egy almatermő karcsú orsót. Szép, amikor virágzik, szép, amikor tele van terméssel. Nem utolsó szempont, hogy ezt el is lehet fogyasztani.
