Bár az efféle élő közösségek iránti érdeklődés nem új, de az inváziós növényfajok terjedésével igazán komolyan a kilencvenes években kezdtek nálunk foglalkozni – az évtized végére egy szakmai konferencia nyomán sikerült is kijelölni a legveszélyesebb, találó neologizmussal „özönnövény”-nek nevezett fajok körét, amelyek veszélyt jelentenek a hazai ökológiai egyensúlyra és biodiverzitásra. Ezek javarészt behurcolt fajok, agresszíven terjedő jövevények (33 ilyen szerepel a legveszélyesebb fajok listáján), de vannak közöttük olyan őshonos fajták, amelyek az ilyen-olyan okból (például emberi beavatkozás nyomán) megbontott életközösségek ökológiai réseibe nyomulnak be, és ott könnyedén átveszik a hatalmat. Ilyenek például az ízletes termésük miatt kedvelt szederfélék, vagy éppen a nád. Fontosabbak azonban a jövevények – amelyek néha egészen egzotikus pedigrével rendelkeznek.
A hónaljszagú bálványfa
A tűzzel-vassal irtott gyomok között kétségtelenül toplistás a parlagfű: eme észak-amerikai származású növény aligha véletlenül éppen a Kárpát-medencében lelte meg a legideálisabb klimatikus, ökológiai és agrikulturális feltételeket. Túl sok minden szól a jelenléte mellett, az irtására tett kezdeményezések pedig bár jó szándékúak, de naivnak tűnnek. Se kaszával, se puszta kézzel nem boldogulunk az allergiások rémével, parlagfűre specializálódott (biológiai) kártevőjéről sem tudunk – emiatt kötve hisszük, hogy egyhamar sikerülne kipusztítani.
A parlagfű
A városi parkok elterjedt és kedvelt növénye a keskenylevelű ezüstfa, avagy olajfűz, amelynek lisztes, ehető termését gyakran falják be a gyerekek. Nos, a szívós, igénytelen (eredetileg a Földközi-tengertől Mongóliáig honos, hozzánk Kis-Ázsiából idekerült) fa a vadont is kedveli, s megállíthatatlanul terjed nemzeti parkjainkban, kiszorítva ezzel őshonos fajokat – éppen ezért lehetőség szerint irtják, ahol érik.
A selyemkóró (vagy selyemfű) messzebbről, rögvest Észak-Amerikából került hozzánk: bár a méhek szeretik, és mi is kedveljük a nektárjából készülő selyemfűmézet, de a környezetvédelmi szakemberek már kevésbé vannak így ezzel. A vád azonos: őshonos fajokat szorít ki, s ezáltal nagyobb kárt okoz, mint amennyi hasznot mézelőként hajt. A selyemkóró amúgy szinte minden ízében mérgező – ám egy lepkecsalád, a bűzpillefélék egyedei imádják. Hernyóiknak ez az egyetlen tápláléka, s mind ők, mind a kifejlett imágók felhalmozzák a selyemfű mérgét saját szervezetükben – színükkel pedig környezetüknek is jelzik: ha megeszel, felfordulsz.
Az özönnövény tankönyvi példája a bálványfa, melyet ecetfának hív a népnyelv, pedig az egy másik fafajta – utóbbi amerikai eredetű, parkokban, kertekben elterjedt dísznövény. A bálványfa viszont Kelet-Ázsiából származik, díszfaként kezdték ültetni, hiszen jól bírta a nagyvárosi klímát. Általában észre sem vesszük, de amikor június végén, július elején a legnagyobb nyári melegben virágozni kezd, s a felemás kétlaki növény porzós (azaz hím) példányai kellemetlen hónaljszagot kezdenek árasztani – hirtelen rájövünk, mi is lakik a környezetünkben. S ez mind semmi, elvégre a bálványfa leginkább rendkívül agresszív terjeszkedéséről hírhedt: ez az a faj, melynek egyedei képesek kihajtani elhanyagolt házak repedéseiben, homlokzatán is. S ahol megjelenik, ott szó szerint nem terem fű a vetélytársaknak. Leveleinek alkoholos kivonata, rügyeinek természetes enzimje (diasztáztartalma), gyökerének gyomirtó hatású kivonata gátolja más növények fejlődését: ezt hívják allelopátiának – a faj által elfoglalt talajban könnyedén kimutathatjuk a nagy mennyiségű növényi toxint.
A bálványfa
Ráadásul nálunk a bálványfának semmilyen kórokozója és kártevője nem ismert – eközben őshonos növényeink nem alkalmazkodhattak a bálványfa allelopátiás hatásához, amúgy meg a kifejlett, termetes fa rettenetesen árnyékol. Éppen ezért a védett területeken mindent megtesznek az irtásáért (beleértve a gyomirtók „intravénás” használatát), de ez a küzdelem sokszor sziszifuszi, elvégre a nem tökéletesen elpusztított gyökérből újra és újra kihajt.
Az amerikai akác
Évszázadok óta elképzelhetetlenek nálunk a májusi éjszakák akácillat nélkül – pedig ezt az eredetileg a mai Egyesült Államok délkeleti részén honos fát csak a XVIII. században telepítették be hozzánk a futóhomok megkötésére. Amúgy nem is valódi akácia (latin neve is Robinia pseudoacacia), hanem pillangósvirágú – utóbbinak köszönhetően az egyik legjobb magyarországi mézelő növény. Nemzetgazdasági jelentősége is figyelemre méltó – sokféle célra használható fájából rengeteget termelnek ki évente –, ám a védett területeken ritkítani próbálják, hiszen ő is agresszív területfoglaló (és irtani sem hagyja magát egykönnyen: pillanatok alatt szárba kap, s magjai évtizedeken át megőrzik csírázóképességüket).
Akácfa
Rendszertanilag nem (közeli) rokona, legfeljebb morfológiai hasonlóságot mutat vele a gyalogakác – közös jellemzőjük viszont az alkalmi kártékonyság. A gyalogakác is a tengerentúlról került hozzánk, s az utóbbi évszázadban megállíthatatlanul terjedt nálunk – olyannyira, hogy most már a Tisza-part egyik jellemző növénye. Remek mézelő, termése – állítólag – gyógyhatású, sőt gyors reprodukciója miatt biomassza-erőműveket is fűthetnénk vele – de előbb tán jobb lenne kitalálni, hogyan mérsékeljük kártételeit. Merthogy a gyalogakác módszeresen átveszi a természetes erdők és rétek helyét, s ahol megtelepszik, ott a fűnek sincs esélye. Ez utóbbi miatt a vasúti töltések természetes stabilizálódását is gátolja, sőt a nagy mennyiségben a folyóparton hullámzó gyalogakác még az árvizek levonulását is lassítja, ráadásul az ár mindenhova elviszi a növény milliónyi magvát.
A speciális, sok tekintetben mostoha körülmények által jellemzett urbánus tájak fásítása nem kis gondot jelent – kifejezetten áldás, hogy akadnak olyan, a szennyet és a hőszigethatást is jól tűrő növények, mint a szintén észak-amerikai ostorfa. Ezt a fajt (néha más, ostorfaféle rokonaival együtt) kedvtelve telepítik városi környezetbe – bár az elhanyagoltabb példányok lecsüngő ágai gyakorta zavarják az autósokat, sőt néha egy gyalogosnak sem egyszerű áthámoznia magát rajtuk. Vékony, de édes, zamatos hússal borított, távolról a datolyára emlékeztető ízű termését kedvelik a madarak, a nyestek, s régen kedvelt gyerekcsemege volt buboricska néven. Egyes vélekedések szerint az egyik ostorfaféle, a Földközi-tenger vidékén és Dél-Ázsiában széleskörűen elterjedt Celtis australis, félrevezető nevén a keleti ostorfa termése volt az ókori görög történeti elbeszélők lótusza. A baj csak az, hogy a városban ültetett nyugati ostorfa hajlamos kivadulni: nemritkán sűrű állományokat is alkot, s itt termetes árnyékával megakadályozza más, mondjuk őshonos fák természetes felújulását. Nem őshonos fák városi környezetbe ültetésének egyszerre akad haszna és kára – sokszor ugyanabból a szempontból.
Az általános tapasztalat az, hogy a betelepített fák (többnyire) nem hozták magukkal kártevőiket, így nem szorulnak permetezésre (De ha mégis idevetődik egy egzotikus „fafogyasztó”, mint pár évtizede a vadgesztenye-aknázómoly, úgy – ellenségek híján – letarolhatja az állományt.) Igaz, a vendégfajok nem adnak otthont az őshonos rovaroknak, és a belőlük táplálkozó madárállománynak sem.
