Kétszáz éve született, százötven éve halt meg. Holttestét pontosan a kiállítás helyszínén, a Nemzeti Múzeum Rotundájában ravatalozták föl, hiszen 1861-ben még ebben az épületben ülésezett a Képviselőház, a magyar parlament alsóháza. Önkezű halálának híre éppen akkor jutott el a zsúfolt ülésterembe, amikor mindenki fojtott izgalommal várta Deák és az ő összecsapását az uralkodóval szemben követendő kompromisszumra hajló vagy minden egyezkedést elutasító politika kérdésében. A szópárbaj, amelyre a Határozati Párt vezére, Teleki is komolyan készült - hiszen (feltételezhető) öngyilkossága előtt lényegében megírta a beszédét -, értelemszerűen elmaradt. "A hon első bölcse, Deák Ferenc, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyász órában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomoruan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, amint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintének, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sirtak mint apát vesztett gyermek, - és azt szivszakadás volt látni. Aki érti e szavak sulyát: Teleki László meghalt; az ne szégyenlje könnyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban" - számolt be a történtekről hírlapírói minőségében Jókai. És történt mindez azután, hogy Teleki konok radikalizmusával már többé-kevésbé magára maradt.
A bevezetőben említett felvételeket ugyanaz a Mayer György nevű fotográfus készítette, akit a Teleki halálának hírére a helyszínre, a második világháborúban lerombolt pesti Szervita téri Teleki-palotába siető Thaisz Elek rendőrfőkapitány odarendelt - és ekkor születtek meg a magyar bűnügyi helyszínelés történetének első helyszínrögzítő fotói. Igaz, az utólagos és aprólékos vizsgálódások szerint nem elég gyorsan, hiszen a sztereoképeken (már aki látja az ilyen részleteket) ki vannak fordítva a halott nadrágzsebei, vagyis a detektívek már hozzányúltak a halotthoz - hacsak nem még előbb a palota lakói közül valaki, aminek viszont nyilván fel kellett volna tűnnie a később részletes jelentést fogalmazó rendőrfőnöknek. Akárhogy is, a bűnüldözés-történet egy fordulópontjának kerek évfordulója előtt is tiszteleg a kiállítás, mégpedig egy filmmel, amely a helyszínelés korabeli és mai módszereit veti össze, nem mentesen némi hamvasan esetlen oktató jellegtől.
Teleki László halála egyébként kezdettől fogva komor összeesküvés-elméletek tárgya volt: a legtöbben a bécsi udvar keze nyomát vélték látni a hosszú csövű párbajpisztolyon, amelyet kétségkívül meglehetősen kényelmetlen lehetett szemből a mellkas felé irányítani, ráadásul fölülről lefelé, kb. negyvenöt fokos szögben, miként ezt a helyszínelők azonnal meghatározták. De érthetetlen volt az is, hogy miért nem hallotta senki a házban a pisztoly dörrenését, vagy miért indult kései órán egy kocsis valamelyik családtag kérésére a gyömrői birtokra patikaszerért, amikor ezt alighanem a pesti belvárosban is beszerezhette volna az egyik legelőkelőbb nemesi dinasztia személyzete.
A kérdések számosak, és a kiállítás - kellően megalapozott tényállítások híján alighanem helyesen - nem is tekinti céljának maradéktalan megválaszolásukat a maga tárgyakban kissé szűkölködő keretei között. Teleki László egész életpályájának igyekszik a keresztmetszetét adni gyerekkorától kezdve, amikor oktatásában a házitanító mellett édesanyja is szerepet vállalt, mielőtt Sárospatakra került volna. Lendületes, egyenletes kézírással írott naplói tanúskodnak erről az időszakról, milyen kár, hogy nem lapozhatunk bele - akárcsak virtuálisan - a másolatukba!
Minthogy a kör alakú, környezetétől némi drapériával elválasztott tér közepét a ravatal makettja foglalja el, az összkép nem mondható éppen derűsnek, mégis mosolyogva képzeljük el a műkedvelő arisztokraták színielőadását, amelyen hősünk Toronyay Ferenc megyei főügyvédet adja Fáy András akkoriban meglehetősen népszerű vígjátékában, A közös házban, és ott szerepel a színlapon a kedvese, Orczyné Lipthay Auguszta is, aki Teleki történetének vége felé, a Cherchez la femme! mottójú, tragédiába hajló szakaszban jut ismét fellépési lehetőséghez. 1841-ben vagyunk, eddigre már megírta saját öt felvonásos, a züllött hatalmat ostorozó szomorújátékát, a Kegyencet, miután egyetemi és vándorévei során, megjárva több német várost, és Amszterdamot, Londont, Edinburgh-t, Párizst, személyesen megismerkedhetett az általa publicistaként is felettébb tisztelt Victor Hugóval. (Erre az időszakra 1835-ös útlevele utal, egy fogalmazásában és írásmódjában is cirkalmas dokumentum, négybe hajtható nemes papírlapon.)
Az ellenzéki politizálásban a negyvenes évek közepére a főrendiek egyik vezéregyéniségévé nőtte ki magát, 1848-ban, kevesellve a reformokat, az általa kezdeményezett országgyűlési Nemzeti Kört Radical Körré nevezte át. Barátja, a kormányfő, Batthyány hamarosan párizsi követté nevezte ki, hiszen fontos lett volna elismertetni a külfölddel Magyarország függetlenségét. Bár nem igazán hoztak kézzelfogható sikert az erőfeszítései, több nyelven kiadott füzetkékben elemezte a magyar helyzetet a szabadságharc leverése után is - a karcsú kötetekből több is látható a tárlókban.
Haynaut levélben párbajra hívta - hogy választ nem kapott, aligha lephette meg. Ennél sokkal tartalmasabb ötlete volt a soknemzetiségű konföderáció gondolata, amelyet a szűkös emigrációs közegben tudott csak népszerűsíteni. (Érdekes lehetett volna akár csak egy hálózati ábrán áttekinteni ezt a Genftől Brüsszelig, Horváth Mihálytól Jósika Miklósig terjedő kapcsolatrendszert.)
Már tíz év telt el a szabadságharc leverése óta, amikor Kossuth és Klapka társaságában részt vett az emigráns kormány megalakításában, és a hazai ellenzékkel történő kapcsolattartás feladatát vállalta. Egyes vélemények szerint egy ezzel kapcsolatos illegális megbeszélésre utazott 1860 végén Drezdába, más források úgy tudják, hogy Lipthay Augusztával akart találkozni, aki egyébként az előző években többször is fölkereste. Egy szó mint száz, ha nem is rögtön, de elkapta a szász titkosrendőrség, és minthogy a királyság - Poroszország ellenében - igencsak igyekezett fenntartani jó viszonyát Béccsel, át is adták az osztrákoknak, ami a távollétében kimondott érvényes halálos ítélet fényében kínos, ugyanakkor világosan előre látható fordulat volt. Ám a császár pár nap után magához rendelte, és szavát vette, hogy nem megy többé külföldre, otthon pedig "átmenetileg" tartózkodik a politizálástól. Nyilván rögtön elindult a pletykaözön, a találgatások zsarolásról, megalkuvásról, mert pár nappal később azt írta egy barátjának, hogy "...mind azon szavak, sírások, ájulások, mikkel némelly lapok (...) jónak látták a különben is már elég siralmas dolgot felcifrázni, mind tsupa hazugságok és koholmányok...".
Azt éppenséggel nem lehet állítani, hogy az uralkodónak tett esküjét megtartotta, hiszen hazatérése után szinte azonnal bekapcsolódott az aktív politizálásba - értelemszerűen és a gyanúk eloszlatása, illetve a várakozásoknak való megfelelés érdekében talán túlzott vehemenciával is radikálisan elutasítva minden alkut Béccsel. "Egyszerre ő lett - belül az országon - a látható feje a képzelt honszabadító nagyszerű organisatiónak és külföldi actiónak, szálláscsinálója a kül betörésnek, a remélt vagy rettegett nagy eseményeknek; biztosítéka a külhatalmasságok régóta hiresztelt segélynyujtásának." (Így látta legalábbis Görgey István, a honvéd tábornok öccse.) Elég súlyos teher lehetett ez a várakozás, amelynek nem tudhatott megfelelni. Nyomasztotta-e vajon az uralkodónak tett - majd megszegett - eskü ténye, a "hősietlensége"?
Emléke és kultusza, ha nem is volt olyan széles és mély, mint Széchenyié, majd negyedfél évtizeddel később Kossuthé, hasonló formákat öltött. A vége-hossza nincs temetési menet sokszorosított ábrázolása (végül a holttestet a sziráki családi sírboltba temették), emlékbeszédek és -érmék, porcelán mellszobrocskák, "Jelképi és történelmi ábrázolat" csodálható az utolsó vitrinben. Van ott egy kotta is, Kovaltsik Amát O sirjatok! című zongoraműve, melynek a szerző a "fájdalmi hangok" műfaji meghatározást adta "a magyar haza vezércsillaga" emlékére. A Divatcsarnok című korabeli "magazin" pedig női hálószoba díszeként mutatta be - Széchenyié mellett - az arcképét.
Magyar Nemzeti Múzeum, nyitva január 31-ig
