Mandinerből – Szabadság téri napló

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2014. augusztus 8.

Lokál

A ránk állított térfigyelő kamera azonosítja arcunkat. Leteszteltük, nem para.

2014. augusztus 7-én, délután hatkor, egy tüntető Fb-bejegyzése szerint csak a „hűséges ügyelet” volt a Szabadság téren, a többiek a CSEND” című  holokausztkiállítást nézték meg a Ludwig Múzeumban az Eleven Terepgyakorlat keretében…

Az „ügyeletesek” épp mécseseket gyújtottak, amikor egy katonasapkás fiatalember megrugdosta a krétakörösök előzőleg már megrongált installációját. A rendőrök korrektül intézkedtek, ám újabb fiatalok érkeztek „Szebb jövőt!” köszöntéssel. A Mandiner bloggerei, Zsigmond és Péterfy akkor nem voltak ott – de úgy tűnik, addig sem gyakran az elmúlt negyedév során. Különben nem írták volna, hogy a Szabadság téren áthaladó „külföldi turista szembesülhet azzal, hogy az Orbán-rendszer diktatúra helyett egy alapvetően vidám valami”.

false

 

Fotó: Lendvai Ádám

„A tüntetők mára eltűntek, ahogy az emlékműhöz kirendelt rendőrök nagy része sincs már ott a téren. Már csak random külföldi turisták fotózzák értetlenül és fogalmatlanul a magyar Kulturkampf jeleit” – írja augusztus 6-án Zsigmond és Péterfy, kiknek szelektív figyelme rutinosan átsiklik a mindenki számára jól láthatóan kifüggesztett angol nyelvű projektleíráson. Az az állításuk is csúsztatás, hogy a tüntetők – vagy a rendőrök – eltűntek volna. Utóbbiak, mint szokásosan, a volt tv-székház fala mellett álló rohammikrobuszaikban vészelték át az időjárási viszontagságokat – a tüntetők pedig  épp túl voltak egy flash mobon, amit a felhőszakadás dacára is megtartottak. Más kérdés, hogy Zsigmond és Péterfy csak akkor merészkedtek ki a térre, amikor a szerdai ítéletidő véget ért. Vagyis amikor a tüntetők már nem voltak ott – a rendőrök meg, tüntetők híján, főleg nem. De az is lehet, hogy, akkor ment oda a bloggerpáros, amikor a tüntetés még nem kezdődött el – s így, a rendőrök sem voltak még ott. Bloggerként talán fölöslegesnek tűnik utánanézni annak, amiről írhatnékunk támad, bár még így is szinte kikerülhetetlen, hogy bele ne fussunk online információkba a Szabadság térről. Például abba, hogy a kordon hivatalos elbontása óta, a szokott időben, fél 6-tól fél 7-ig, nap mint nap  ugyanúgy feláll a készenlétiek sorfala, mint azelőtt, s hogy ugyanők járőröznek éjjelente, pedig „egy alapvetően  vidám valami” őrzésére a „mezei rendőrök” is bőven megfelelnének. Épp így fölösleges lenne a radaros hang- és képrögzítő mikrobusz is az Október 6. utca sarkán, meg a kamerával a kézben vizslató rendőrpáros, meg a lámpavasra felszerelt  térfigyelő kamera a mandineri „alapvetően vidám valami” állagmegóvására.

false

 

Fotó: Bakki László

Nóvum lehet Zsigmond és Péterfy számára az is, hogy  a tüntetők a tüntetés ideje alatt nem fényképezhetik az angyalt testközelből, de nem is fényképezkedhetnek mellette állva, sem le nem kaphatják a szökőkútnál pózoló haverokat, ezt az egész „alapvetően vidám valamit” az angyal szemszögéből – mivel nem is mehetnek a szobor közelébe. Az ok közlekedésbiztonsági jellegű, mint azt maga a CIA-ügynökre hajazó, központi távirányításra kapcsolt parancsnok közölte a tüntetőkkel – nem hivatalosan. A legfrissebb diktátum szerint ugyanis az angyal mellett, mellől, az angyallal együtt fényképezkedni csupán a tüntetésen kívül, azaz annak befejeztével – vagy azt megelőzően lehet. De még mielőtt a bloggerpáros hevesen naugyézni kezdene, hogy valamicskét mégiscsak vidám – ha nem is alapvetően – ez a „valami”,  hozzátenném: a parancsnok is csúsztat. Kamuzik. A tüntetőknek akkor sem lehet, a tüntetésen kívül sem! A negyedéve ránk állított térfigyelő kamera ugyanis azonosítja arcunkat. Leteszteltük, nem para: a tüntetés előtt egy órával, az első kordontalan – és rendőrtelennek látszó – napon, a kiskorú gyermekével érkező tüntetőtársunk az angyalt tartó posztamens mellett talált (volna) új látószöget tervezett képsorozatához. Ám az első kattintás után – láss csodát! – készenlétiek pattantak elő a semmiből (értsd: a mélygarázs felől), és elhajtották, közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva. (Ugyanígy járt egy másik társunk is, aki a tüntetés végét  kivárva próbálkozott – igaz, az ő arcát nem kellett a kamerának felismernie, mivel ott csápolt a napi zenei program, a Puszi együttes koncertje alatt a parancsnok orra előtt.)

Zsigmond és Péterfy az Eleven Emlékmű esti programjait, a társadalmi-önismereti csoport háza táját is elkerülhették eddig, különben észrevették volna, hogy a turisták, igény szerint német, francia, angol – vagy akár magyar – leírást kaptak. Például ezt:

false

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.