Tímea a göröngyös, hűvös falfelületet tapogatja ujjaival, és óvatosan lépked előre. A 14 éves kislány előtt néhány kő hever, de ügyesen kikerüli őket. Aztán leguggol, és fejjel előre, hason kúszva közelít a szűk átjáró felé. A fejlámpája ég, de nincsen rá szüksége. Timi négyéves kora óta vak. Most magabiztosan halad az ismeretlen környezetben. A helyszín a budapesti Mátyáshegyi-barlang, ami sportolók számára is szokatlan, nehezen bevehető terep. Olyan, mint egy természet alkotta titokzatos játszóház vagy egy agyaggal kibélelt óriáscsúszda. A szűk járatokban a sérült gyerekek egyenlőnek érezhetik magukat az egészséges társaikkal. Itt mindenkinek hason fekve, fenéken csúszva vagy négykézlábra ereszkedve kell kúsznia-másznia. Ha pedig leoltjuk a lámpát, egyikünk sem lát semmit sem. Barlangász kísérőnk javaslatára ezt gyorsan kipróbálom. A vaksötétben lassan haladok előre. Hiába tűnik feleslegesnek, nyitva tartom a szemem, így jobb az egyensúlyérzékem. Bizonytalan vagyok, de bátor, bár valójában csalok. Mielőtt lekapcsoltuk volna a lámpákat, jól megnéztem a szűk folyosót. Ezért most tudom, hogy még egy darabig nincs előttem semmi, amiben fölbukhatnék.
Előttem Krisztián lépdel. A túlmozgásos, enyhén értelmi fogyatékos kisfiú egy speciális iskola bentlakásos tanulója. Látása erősen korlátozott, csak fényfoltokat érzékel. Ötödikes, ez az első alkalom, hogy eljöhetett. Eddig túl kicsi volt hozzá, de már évek óta készül a kirándulásra, hiszen a többiektől hallotta, hogy jó móka lesz. Segítség nélkül sétál előre, anélkül, hogy bárkibe is belekapaszkodna.
A sikerélmény már megvan, túljutott az első nehéz szakaszon, ügyesen leereszkedett a barlangba vezető tíz méter hosszú, szinte függőleges vaslétrán. Szemérmes zavarral próbálom segíteni, ahogy mögötte botorkálok. Elámulok, milyen természetességgel kezeli egészségi állapota következtében kialakult hiányosságait. A legtöbb feladatot egymaga megoldja az ismeretlen terepen. Egy nehezen megmászható üregben mégsem boldogul, aláteszem a térdem. Olyan vékony, hogy szinte meg sem érzem, ahogy rám nehezedik, amíg feltornássza magát a köveken. "Hé, és velem mi lesz?" - kiáltom utána nevetve. Megfordul, hasra veti magát, és már nyújtja is a kezét azonnal: "Gyere, felhúzlak!"
Legtöbben túlzó udvariaskodással közeledünk a sérültek felé. Hallunk ezt-azt a versenysportban elért sikereikről, de igazából nem figyelünk rájuk. Nehezen tartjuk elképzelhetőnek, hogy extrém körülmények között is megállhatnák a helyüket.
De akadnak közöttünk kivételek. 2004 óta néhány lelkes barlangász rendszeres, különleges szabadidős sportlehetőséget teremt vakok és gyengénlátók, mozgássérültek, végtaghiánnyal élők, illetve magatartási zavarral küszködő gyerekek és felnőttek számára.
Az első túrákat a Tolerancia Barlangász Csoport segítségével Rabitovszky Alice, a Pető Intézet munkatársa, tapasztalt barlangjáró szervezte. Az 1999-2000-es tanévben "Barlangok titkai" címmel egyéves ismeretterjesztő és fejlesztő programot indított 12-17 éves vak gyerekek számára. Az eredményes próbálkozásnak azonban nem lett folytatása. Néhány évvel később Mikolovits Veronika, a Pető Intézet konduktora barlangász túravezetőként elhatározta, hogy mozgássérült tanítványaival hasonló extrém kirándulásokra indul. (A konduktív nevelés Pető András módszere, melynek lényege a tanuláson alapuló komplex személyiségfejlesztés - a szerk.) Egy alkalommal Göröcs Dorka ifjúságsegítő is csatlakozott hozzájuk. A kirándulás nagyszerűen sikerült. Ez adta a következő lökést a túrák rendszeressé tételéhez.
"Vera felajánlotta, hogy majd ő viszi a fiamat, pedig azt hittem, hogy az én hiperaktív, problémás gyerekemmel csak én tudok bánni. Vera módszere maximálisan bevált. Ezt azóta így is csináljuk, szétválasztjuk a túrán a családtagokat. Nem szerencsés, ha azok, akik otthon csatároznak, még a barlangban is egymásnak akarják megmutatni, kinek van igaza, vagy elveszik egymás kedvét azzal, hogy te ezt majd úgyse bírod" - meséli Dorka lelkesen az elsőként megszerzett tapasztalatokról.
A két barlangászhoz többen is csatlakoztak. Egyre több sérülteket oktató intézmény szerzett tudomást róluk. Tevékenységük európai szinten sem szokványos.
"A vercors-i nemzetközi barlangásztalálkozón levetített kisfilmünket óriási érdeklődés kísérte - mondja Göröcs Dorka. - Ebből arra következtettünk, hogy más országokban nem nagyon szerveznek hasonló programokat sérült fiataloknak. Tőlünk érdeklődtek, hogyan csináljuk. Vannak ilyen próbálkozások Spanyolországban, és voltak Franciaországban is, de ott feladták."
A biztonságos és sikeres kirándulásokhoz "emberileg" és szakmailag felkészült barlangászokra van szükség. A csoportokat vizsgával rendelkező túravezetők vezénylik, mellettük alapfokú barlangjáró-tanfolyamot végzett segítők kísérik a sérülteket. A résztvevők mozgásállapotát természetesen felmérik előzetesen. Bármilyen sérült alkalmas a kirándulásra, aki két ember segítségével talpra állítható, és a térdein csúszva közlekedni képes. Göröcs Dorka szerint ez néha azt jelenti, hogy
"kerekes székből ki és barlangba le"
Azokat, akik nem tudnak egyedül lemászni a vaslétrán, kötélzet segítségével engedik le, ott pedig csúszkálva haladhatnak előre.
Bármilyen elképzelhetetlennek tűnik, az elmúlt öt év alatt egyetlen baleset sem történt a túrák során. De mi van, ha valakinek a túra előtt inába száll a bátorsága?
"Néha előfordul, hogy egy-egy kisgyerek már a létrától vagy a sötéttől megijed. Ilyenkor leülünk vele, és megnyugtatjuk. Volt arra is példa, hogy valaki bejött a táróba, és kifordult onnan, de nem a sérültek, hanem az egészségesek közül - mondja Mikolovits Veronika. - A gyerekek különben úgy jönnek az iskolákból, hogy egy csoportból általában már többen jártak itt, így bátorítani tudják egymást, de erre nincs igazán szükség. Nem félnek a túráktól, nagyon élveznek minden egyes alkalmat. Nem erőltetünk semmit, az a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Leereszkedés előtt mozgásállapottól függően csoportokba osztjuk őket. Mindenkinek olyan túrát találunk ki, amit végig tud csinálni. A barlangba nemcsak lemenni kell, hanem ki is kell jönni onnan, mielőtt nagyon elfáradna."
Nem csupán a barlangászás az egyetlen "extrém" sport, amire a sérültek képesek. Dorkáék Budapesten műfalmászásra járnak a gyerekekkel, nyaranta pedig vitorlázni mennek a Balatonra. "A műfalat egy budai intézmény ingyenesen bocsátja rendelkezésünkre. A gyengénlátók különösen élvezik, hiszen meg tudják jegyezni a fogások elhelyezkedését és az útvonalakat. A gyerekek nagyon szeretik a hajókázást is, ahol megtanulnak csomót kötni, kormányozni, és sok újat hallanak a széljárásról vagy a Balatonról. Egy segítőnk jóvoltából mehetünk vitorlázni, bár a hajó kölcsönzési díját így is ki kell fizetni. Igyekszünk támogatást szerezni, de jelenleg sajnos csak évenként egy-két ilyen alkalomra futja."
A megfelelő anyagi források hiánya sok tekintetben gátolja a lelkes csapat tevékenységét. Mivel az egyesületi forma megalakítása nehézségekbe ütközött, eleinte civil szerveződésként működtek. 2007-ben végül a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulaton belül létrehozták a Mozgás- és Élményterápiás Szakosztályt, amely nonprofit szerveződés. A barlangászok szabad idejükben viszik a sérülteket a barlangokba. A túrákért nem kapnak fizetést, és a résztvevőknek sem kell fizetniük. Különböző pályázatokon nyert kisebb összegekből és a versenyszférából érkező eseti támogatásokból igyekeznek fedezni a kiadásaikat.
"A tavalyi támogatásokból sisakokat, lámpákat, akkumulátorokat, köteleket, hevedereket, biztosító eszközöket vettünk. A sisakok elég sokáig bírják, de a többi gyakorlatilag fogyóeszköz, hamar megsérülnek, elhasználódnak. Jelenleg nyolc darab felnőtt méretű, barlangászásra alkalmas overallunk van, ezek 15-20 000 forintba kerülnek - mondja Göröcs Dorka. - Mivel nincs rá keretünk, gyerekméretben sajnos még nem tudtuk ezeket beszerezni, a gyerekeknek saját ruháikban kell mászniuk. A fiatal felnőttek, akik egyénileg vagy kísérettel közlekednek, akár hetente is eljöhetnek velünk, ha erre szánják az idejüket. Az iskolák számára már nehézkesebb összeszervezni az odajutást, a vidéki intézményeknek pedig még nagyobb problémát jelent. Tavaly a Gömör-Tornai-karszt területére szervezett hosszabb hétvégi kirándulásunk is csak úgy válhatott valóra, hogy a panzióban fél áron szállhattunk meg, az Aggteleki Nemzeti Park pedig a sérült gyerekekre való tekintettel nem kérte el tőlünk a barlangbelépőt."
A hétvégi kirándulások akár rendszeressé is válhatnának, ha a buszbérlés és a szállás költségeit a szakosztály képes lenne fedezni. A sérült gyerekek kezeltetése, illetve a gyógyászati segédeszközök beszerzése rendszerint extra anyagi terhet ró a szülőkre. A végtaghiányos gyerekek protéziseit időről időre cseréltetni kell, ami akár milliós kiadásokat is jelenthet. Ilyen körülmények között az egy-egy kirándulás alkalmával szállásra, étkezésre elkért 3000 Ft is problémát jelent a szülőknek. Pedig a barlangokban tett kirándulások több szempontból is elősegítik a gyerekek fejlődését. A labirintusszerű járatokban kúszva-mászva erősödnek, járásuk biztonságosabbá válik, fejlődik koncentrálóképességük, memóriájuk, a szem-kéz koordinációjuk és az egyensúlyérzékük, nem is beszélve az egymás iránt érzett felelősségvállalásról.
A barlang nem szokványos tornaterem. Göröcs Dorka szerint sok új dolgot láthatnak itt, de fokozottabb odafigyelést kíván tőlük, hogy észrevegyék a kis borsóköveket, kagylómaradványokat, kalcitkristályokat a falon. "Földrajzról és biológiáról mesélünk nekik, anélkül, hogy észrevennék, de akár egymást is taníthatják. Különleges élményben van részük abból adódóan is, hogy kiszakadnak a megszokott környezetükből. A legtöbb mozgáskorlátozottnak alig van lehetősége arra, hogy szabadidősportokat végezhessen, hiszen a létesítmények akadálymentesítése a legtöbb településen nem megoldott."
Az élményszerzésen alapuló "terápia" azonban nem csak a fogyatékkal élőknek hasznos. Van, aki a klausztrofóbiájától szeretne megszabadulni, de segíthet a császármetszéssel születetteknek is félelmeik leküzdésében, hiszen ők jellemzően tartanak attól, hogy szűk járatokba bújjanak. Szociális beilleszkedési problémákkal küzdő, viselkedés- és koncentrációzavaros, autista, illetve autisztikus gyerekeknek is segít a barlangászat. A különleges környezetben egymásra vannak utalva. Meg kell tanulniuk segítséget kérni és elfogadni, egymáshoz érni, egymás kezét megfogni, és odafigyelni a társaikra.
