Hiller István miniszter "egy mesés nap éjszakája"-ként harangozta be a szombat esti mulatságot, sõt még azt is hozzátette, Bécsben, Berlinben már hosszú idõ óta "ez a legnagyobb kulturális õrület". Mindez éppen elég lett volna, hogy inkább a futballt válasszam, de végigböngészve a huszonkilenc múzeum kínálatát, meg kellett állapítanom, ez azért több a soknál. Ráadásul még az életben nem találkoztam ellenszenves múzeumi alkalmazottal. Csupa lelkes fantasztát ismerek, akik teljesen lehetetlen körülmények között, vicces fizetésért végzik áldozatos munkájukat, és legfeljebb akkor kapnak idegösszeroppanást, amikor "leszólnak föntrõl". Az irántuk érzett tisztelet is közrejátszott abban, hogy a legnagyobb kulturális õrület mellett döntöttem, ami aztán a legmerészebb várakozásomat is felülmúlta.
A Városligetbõl rajtolok, ami ismerõs helyszín, délben ugyanis részt vettem a Kazah Napok megnyitóján, amelyen a nagyszerû táncosok és zenészek szereplése elõtt Demszky Gábor mondott emlékezetes beszédet az évezredes kazah-magyar barátságról, majd elkezdte fényképezni a közönséget. A Közlekedési Múzeum elõtt azonban jurták helyett garázshangulat fogad: természetesen veteránautós találkozót szerveztek, pompás jármûvek és ellenszenves magamutogatás, fejüket mûszerfalba verõ családapák, jófejeskedés és persze csúszás: mire elkezdõdik a fél órával hamarabbra hirdetett ügyességi verseny, nekem már más programom akad.
Hogyan tanuljunk meg hindiül írni húsz perc alatt? Négyesi Mária indológus "gyorstalpaló kurzusá"-ra a szomszédos Ráth György Múzeumba éppen akkor érkezem, amikor a tanárnõ azt mondja: "na ez az a pont, amikor a magyarok fel szokták adni." A múzeum kertjében összegyûlt - jegyzetfüzettel felszerelt - sokaság azonban megbûvöltem hallgatja Négyesi Máriát, az arcokon elszántság, mintha tényleg csupán húsz perc lenne a világ. De miért is ne! A különleges ételek és a szantálfüstölõ illata, a kertet szegélyezõ fáklyák, a halk zene olyan hangulatot varázsol a Városligeti fasorba, ami valóban mesés: egy szelet Kelet.
A következõ állomás gyerekkori emlék. Az Andrássy út 112-ben a Fiatal Mûvészek Klubja mûködött, amióta felújították, átértékelték, nem jártam ott. A mára ismét pazar villává viszszaváltozott emlékmû KOGArt-ház néven a Kovács Gábor Mûvészeti Alapítvány otthona, tárlatok minden szinten, klasszikus és kortárs magyar alkotók, Mányoki Ádámtól Nagy Krisztáig, szinte teljes a merítés. Ha a Közlekedési Múzeum elõtti tömeget a liget népének, a Ráth György Múzeum közönségét spirituálisnak, de aktuálisnak mondanám, a KOGArt-házban az úri közönség bámulja megigézetten a festményeket, sokan olyan öltözékben, mintha nem is 2004-et, inkább 1904-et írnánk. Maga a tulajdonos, Kovács Gábor bankár tart tárlatvezetést Kedvenceim címû kiállításán, amelyre magángyûjteménye legizgalmasabb alkotásait válogatta össze. Szellemes, már-már laza kis beszámolókat hallhatunk, hogyan került birtokába egy-egy kedvenc. A luxusenteriõrben a régi, efemkás idõkre csupán Spiró György emlékeztet, ahogy az ablakkeretben ücsörög, és közelgõ felolvasóestjére készül.
Ha megvárnám, dõlne a gondosan összeállított, hétállomásos programom, úgyhogy elbúcsúzom a képektõl, és a Terror Háza felé veszem az irányt, ahol a programfüzet szerint Demokrácia-kvíz várja a látogatókat. "A legjobbakat ajándékcsomaggal jutalmazzuk." De a ház elõtt hosszú sor hömpölyög, bekanyarodva az Eötvös utcába. "Legalább másfél órája várakozunk", mondja egy idõsebb férfi a sor közepén. Ennyi elég is, hogy tovább lépjek, más, erõszakos kalandot keresve. Irány a Mosonyi utca, a Rendõrség-történeti Múzeum!
Kántor és Tuskó nyomozókutyák kitömött teste elõtt tenyérlenyomatot vesznek rólam, aztán kitöltök egy rendõrség-történeti tesztet. A céllövöldében egy udvarias fiatalember megmutatja, hogyan kell helyesen marokra fogni a FÉG-parabellumot, de lelkes tárlatvezetõ is akad: az idõs rendõrtiszt éppen a gödöllõi sorozatgyilkos rémtetteit ismerteti. Ha nagyon szeretném, hajtogathatnék papírból egy rendõrautót, de inkább a kiállítást választom: a sokkoló képek és Rózsa Sándor koponyája mellett a legnagyobb hatást az a házilag készített lõfegyver váltja ki, amit szódás szifon felhasználásával barkácsoltak.
Az esti programok közül a legizgalmasabbnak a Természettudományi Múzeumban zajló események ígérkeztek, hiszen egyebek mellett igény szerinti mumifikálási szertartás és éjszakai fénycsapdázás is szerepelt a kínálatban, ám a Terror Házához hasonlóan ide is végtelen hosszú sor várt a bebocsátásra. Vigaszként a metrón megtekinthettem egy kisfiút, aki egy méretes mezei nyulat tartott az ölében, az Üllõi úton pedig mintha néhány múmia kószált volna. Igaz, egyikük sem az Iparmûvészeti Múzeum felé vette az irányt, ahol érkezésemkor éppen szünetelt a program: valami nagy-nagy koncert készülõdött, de nagyon-nagyon lassan. A Dobozvarázs címû kiállítás, éppúgy, mint az Országos Mûszaki Múzeum optikai vendégtárlata, elvarázsolt. Olyannyira, hogy csak odakint, a bejárat elõtt tértem magamhoz, amikor egy fiatal lány azt kérdezte partnerétõl: "Mikor megyünk már holokausztozni?"
- legát -
