Amikor májusban az idei melegfesztiválra készülő reklámspot forgatásán arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy miért jövök a Meleg Méltóság Menetre, akkor egyből az jutott eszembe: azért, hogy megmutassam: nem félek! Ezért jövök újra, a tavalyi atrocitások ellenére, vagy épp azok miatt. Ezt szeretném odakiáltani a kordon túloldalán kiabálóknak: nem vagyok hajlandó félni, s hiszek abban, hogy még mindig egy olyan országban élek, ahol nem lehet megfélemlíteni egyetlen kisebbséget sem, mert nem hagyja magát.
Nem gondoltam volna, hogy egy nappal később, május 24-én máris aktualitást nyernek a szavaim. Ekkor volt e spot közös záróképeinek forgatása a Hősök terén. A spotban sokféle ember, idős és fiatal, meleg és heteró, magyar és külföldi válaszolt ugyanarra a kérdésre: "miért jössz felvonulni az idén?". A forgatás vége felé egy elhaladó autóból buzizó ordibálást hallottunk, megjegyzéseket szivárványszínű zászlónkra. Jót nevettünk a "meg lesztek b**va" mondaton, amit az egyik meleg fiú jelen lévő anyukája úgy értett: meg lesztek mondva. Kevésbé volt nevettető azonban, amikor nem telt el negyed óra, és fekete ruhás fiatal férfiak csapata jelent meg a téren, felénk közeledve. Nyilván forró dróton értesítették őket. Az egyikükön a gárdisták sapkája volt, s feltételezhetően a többiek is a Magyar Gárdához tartoztak, vagy legalábbis gárdaszimpatizánsok voltak. Ahogyan körbenéztem, láttam a szereplő önkéntesek arcán (úgy húszan voltunk) az aggodalmat, és rögtön eszembe jutott a tegnapi mondatom: "Nem félek!"
Valóban nem félek? De akkor mitől rándult nekem is görcsbe a gyomrom? Attól nem féltem, hogy megaláznak, mert ezzel leginkább magukat alázzák meg; attól nem féltem, hogy direkt megtámadnak, mert egy turistákkal teli téren és többségben is voltunk (bár ők mind kigyúrt férfiak voltak, mi nem). A váratlan helyzettől ijedtem meg: vajon mi fog történni? És hogy jó erre reagálni? De legfőképpen a tehetetlen düh húzta össze a gyomrom: ma Magyarországon nem lehet fél óráig a Hősök terén egy szivárványzászlóval állni úgy, hogy ne jelenjen meg néhány buzizó, láthatóan erődemonstráló szándékkal érkező férfi, "gárdista".
Ügybuzgó honfitársaink provokálni igyekeztek minket, nem sok sikerrel. Mobiltelefonjaikkal felvételeket készítettek rólunk, az addigra összetekert zászlónkat akarták látni mindenáron (lengessük meg nekik a fotó kedvéért!), megkérdezték, hol lehet kapni ilyen zászlót, talán a buziboltban, és azt mondták, biztos SZDSZ-nagygyűlésre jöttünk. Mindenki "a nem veszünk róluk tudomást" stratégiát választotta, de azért a jogos félelem is úrrá lett többünkön, és ketten is kihívták a rendőrséget. A rendőrség járőrkocsit ígért, amire végül nem volt szükség. Talán én voltam az egyedüli, aki nem tudtam megállni, hogy ne lépjek párbeszédbe a fiatalemberekkel. Megkérdezték, magyarok vagyunk-e, s én erre kiszóltam, hogy igen, de nem mindnyájan. Meg sem várva válaszom, valamelyikük megjegyezte: "te biztos nem", utalva nyilván ama közkeletű kirekesztő magyarságfelfogásra, amibe a "nemzetrontó" buzik és szimpatizánsaik nem tartozhatnak bele. Ezek után leköptek egy német lányt az önkéntesek közül férfiasságuk, bátorságuk kiváló megnyilvánulásaként. Igazi dicső magyar macsó gesztus leköpni egy német (nyilván leszbikusnak gondolt) lányt.
Ez a felháborító tett azonban ráébresztett valamire. Valójában nem mi félünk. 'k félnek! A szivárványszínű zászló valamiféle feltételes reflexként hívja elő ezekből a fiatalokból ezt a viselkedést. Miért? Mert a senkiknek sem ártó vidám csoport a szivárványzászlóval számukra támadás, a Hősök terének megrontása. Valami félelmetes, amire reagálni kell. Félelmetes, hogy vannak emberek, akik a sokszínűség pártján vannak; félelmetes, hogy megjelennek, és kiállnak, s nem ők, az "igazi magyarok" uralják a "magyar teret". Miért kell leköpni egy mosolygós lányt? Mert pontosan ő jelenti a legnagyobb veszélyt! Kedves, békés, és persze őt a legkönnyebb megalázni. És a legfélelmetesebb az lehet, hogy nem vagyunk hajlandók visszaköpni, visszabeszélni, visszaütni, és az újfasiszta megmozdulások köré színes ruhába öltözött rendteremtő tömeget szervezni. Ezzel nehéz mit kezdeni: ezért aztán a gárdistának látszó fiatalok el is somfordáltak lassan, miután semmit nem reagáltunk.
Mi nem félünk? De bizonyára mi is félünk. De ők sokkal jobban félnek! A mély félelem persze veszélyes, agressziót szülhet, és ez aggodalomra ad okot. Mégis azt mondom, hosszú távon nem másokra, hanem azokra jelent veszélyt ez a kirekesztő félelem, akik hordozzák. Mi pedig mit tehetünk? Folytatnunk kell, amit eddig: hogy kiállunk, hogy nem köpünk vissza, hogy megőrizzük a méltóságunkat, hogy részt veszünk minél többen, melegek és nem melegek a Meleg Méltóság Meneten, hogy nem húzódunk rejtekbe, és minél többen vállaljuk az arcunkat és a nevünket, hogy továbbra is mosolygunk és bízunk. Mert félni csakis nekik van okuk, az önpusztító félelem pedig elvégzi, amit kell. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy nem csak pszichésen, de jogilag is igaz, hogy félni csak nekik van és lesz okuk, mert mind a rendőrség, mind a politikai közélet mindig ugyanilyen következetesen mellettünk áll majd, amikor nem félünk.
A szerző egyetemi oktató.
